Vékony, hosszú hajú, visszahúzódó magyar-japán lány Révész Anna képzőművész. Alkotásai a Derkó 2020 kiállítás gyöngyszemei a Műcsarnok termeiben. Amikor belépünk, rögtön szemben a diplomamunkáját látjuk: egy tradicionális, 19. századi ezüstlappal borított, paravánra készített festményt. Ha az ezüst felületet kezeletlenül hagyta volna, száz év múlva eltűnne onnan a kép – jó, hogy nem így történt, nem szeretném, ha ennek az áldott tehetségű lánynak bármely munkája valaha is láthatatlanná válna. De, ennek a munkának éppen az a lényege, hogy direkt nem kezelte a felületet, tehát idővel el fog tűnni a festmény.

Fotó: Műcsarnok

Nem voltam túl jó viszonyban a szobrokkal. Zavart a megmásíthatatlanságuk. Azután Rómában megláttam Michelangelo Mózes szobrát és elsírtam magam. Azóta másképp állok a kőbe zárt szépség által felém irányuló mondanivalóhoz.

A Műcsarnok Derkó 2020 kiállításán a művészi pálya kezdetén kapható legmagasabb elismerést, a Derkovits-ösztöndíjat idén elnyert fiatal alkotók műveivel, festményekkel, kisplasztikákkal, installációkkal, és mellettük szobrokkal is lehet találkozni. A „Derkó” az első belépő a hivatásos, magyar képzőművészeti világba. A díjazottak mindannyian 35 év alattiak, szívmelengető volt látni a megnyitón a kissé még zavarban lévő, tiszta tekintetű, reményteli fiatal művészeket.

Itt találkoztam az 1988-ban született Ámmer Gergő szobraival.

Temetők, elhagyott üzemek rozsdás, idő marta rácsai vezették el Major Kamillt a geometrikus absztrakciótól a sávokban rendeződő, akkád és sumér ékírásra emlékeztető Écriture (Írás) sorozatához. E korszakának munkáiból állította össze legismertebb grafikai albumát, a Gilgamest.

Major agyag helyett nehezebben megmunkálható fatáblákba vési ki reliefjeit, amelyeken a formák ritmusa mellett fontos szerep jut a fény-árnyék hatásoknak is. A táblák egy része monokróm, másokon mindössze két szín jelenik meg. A rácsszerkezetű, hálós képek is pozitív-negatív felületekre épülnek. Üres és teli. Fekete és fehér. Színkavalkád és színtelen. Ezek metamorfózisát keresi. A Műcsarnok-beli kiállítás, amelynek legkorábbi műve 1979-ből való, mintegy 30 képen keresztül felvillantja az életút fontos állomásait, ízelítőt adva Major Kamill művészetéből.

Ha Major Kamill életpályáját végignézzük, feltűnő, hogy a párizsi emigrációban is elsősorban a magyar művészek iránt érdeklődött. Franciaországban híressé vált, magyar származású képzőművészek egész sorával volt emberi és alkotói kapcsolata.

Fotó: Műcsarnok

Fotó: Műcsarnok

Szokták mondani, hogy nincsenek véletlenek. Néha megijedek, hogy ez mennyire igaz. Tavaly novemberben pár napra Párizsba látogattam. Bizonyos időszakonként – legalább kétévente – nagy vágyat érzek, hogy ott legyek, muszáj mennem, akár csak 2-3 napra is. A halottak napját is ott töltöttem, ezért többszörösen is helyén való volt, hogy a sokszor látott és szeretett látványosságok közül a Père-Lachaise temetőbe is ellátogassak.

„A tavasz a merészség és a kísérletezés ideje, ahogy az erdei állatokon is láthatjuk, amelyek először repülnek ki a fészkükből, vagy ugrándoznak távolabb az anyjuktól. Ebben az évszakban minden felgyorsul, és mindenki a lehető legtöbbet tudja kihozni magából.” ( Sarah Ivens )

A tavaszi közeledte a Műcsarnokban jó csemegéket ígér a kiállítótermek szerelmeseinek: jönnek a „derkósok”, jön az örök szerelem, a fotográfia, majd a Nemzeti Szalon. Magyarország legnagyobb fotográfiai eseménye, a Budapest Fotófesztivál 2020. február 28-án negyedik alkalommal nyílik meg a Műcsarnokban induló rendezvénysorozatával: ekkor mutatják be Paolo Ventura kiállítását. A tavasz hozza el a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalont is, ami idén, március 28-tól együtt lesz a Derkóval, vagyis a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításával. A komoly érdeklődést kiérdemelt szalonok mostani, márciusban nyíló állomását Szurcsik József állította össze. A Nemzeti Szalon előkészületeiről, a koncepcióról és a kiállítás egészéről a következő havi írásommal jelentkezem. Egészen biztos vagyok abban, hogy Szurcsik József kurátorral  a közeljövőben készített beszélgetésem alapján alapos betekintést kapunk a Nemzeti Szalon egészéről. Ez a kiállítás, a budapesti és az egész magyar képzőművészeti szcéna egyik legfontosabb eseménye. A tavasz hozza el. 

Keleti Éva tárlata a Műcsarnokban amolyan érzelmi cunami nekem.

Portéin keresztül a múlt édes nosztalgiája járja át a lelkem. Szinte minden művészt ismertem, ismerni vélek, akár személyesen, vagy láttam filmen, színpadon, hallottam szavalni, énekelni.

Fotó: Műcsarnok

A biokémia olyan távol áll tőlem, mint a csillagok. Illetve mégsem, mert azokat néha nagyon is közel érzem magamhoz. A biokémiát sosem.

Alexander Gyenes magyar származású, Amerikában élő biokémikus számtalan San Francisco-i és európai kiállítóhely után Budapestre érkezett, hogy részt vegyen a Műcsarnok-beli KÉPPRAXISOK kiállítás-együttesben, ahol elsősorban a csillagászati kutatás területeiről kiinduló projektjeit mutatja be.

Fotó: Műcsarnok

Várady Róbert képei szinte mindig kortárs filozófiai problémákat jelenítenek meg. Számomra ő a nagy kérdéseket felvető festő. Hihetetlen intelligenciával, ugyanakkor rendkívüli finomsággal dolgozik. Tetszik, amit a képei sugároznak: olyan magától értetődő gondolkodásmódot, hogy a néző, a befogadó mindenféle előtanulmány és háttérismeret nélkül is kódolni tudja a látványt. Ettől végtelenül ismerősek és emberiek a képei.

De van valami, ami még nagyobb erővel hat rám, ahogy Várady képeit nézem: az irónia. Valahogy úgy gondolom, ezt csak egy olyan mély intelligenciával rendelkező művész engedheti meg magának, mint ő. Némi távolságtartással áll az emberekhez és a jelenségekhez, hogy legyen megbízható rálátása mindenre. Saját bevallása szerint is a finom, mérsékelt, kimért irónia híve, nem akar felforgatni minden vonatkozási pontot.

Fotó: Műcsarnok

A Műcsarnok Képpraxisok 2 című kiállításának alkalmából találkoztam Várady Róbert festőművésszel. 

„Amikor a kép működni kezd a nézőben, ugyanolyan folyamat kezdődik el, mint a festőben munka közben, ugyanolyan beláthatatlan, ugyanolyan irracionális.” (El Kazovszkij)

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy úgy nézzen meg egy kiállítást, hogy a megnyitó szöveget is hallja, és bizonyos előtanulmányokat folytat a témáról. Nagyon hasznos volt számomra, hogy François Friedler képeit – azon túl, hogy nagyon tetszenek – bőséges háttérinformációval is ellátva nézhettem végig. A kiállítás kurátorának, Rockenbauer Zoltánnak, a Műcsarnokban készült beszélgetését néztem végig, mielőtt elindultam Fiedler Ferenc – vagy François Fiedler, attól függően, hogy a születési helyét és származását nézzük, vagy azt, hogy Franciaországban lett híres. Mindegy is.

Fotó: Műcsarnok

A Műcsarnok főbejáratánál, ahol Sorskérdések című kiállítás okán találkoztunk, éppen beszélgetett valakivel, amikor az interjúnkra érkezett.

Ha, olyan emberrel találom magam szemben, akit szeretek, tisztelek, nehezebb a dolgom, mert nemcsak kíváncsi vagyok rá, de érzelmileg is érintett. Lukáts Andor a kedvenceim közé tartozik, szinte minden szerepében láttam, rajongok a rendezéseiért, imádom a filmjeit.

A vele való beszélgetés tökéletesen feltöltött, jókora adag derűt kaptam a belőle áradó nyugodt bölcsességből.

Fotó: Műcsarnok