Temetők, elhagyott üzemek rozsdás, idő marta rácsai vezették el Major Kamillt a geometrikus absztrakciótól a sávokban rendeződő, akkád és sumér ékírásra emlékeztető Écriture (Írás) sorozatához. E korszakának munkáiból állította össze legismertebb grafikai albumát, a Gilgamest.

Major agyag helyett nehezebben megmunkálható fatáblákba vési ki reliefjeit, amelyeken a formák ritmusa mellett fontos szerep jut a fény-árnyék hatásoknak is. A táblák egy része monokróm, másokon mindössze két szín jelenik meg. A rácsszerkezetű, hálós képek is pozitív-negatív felületekre épülnek. Üres és teli. Fekete és fehér. Színkavalkád és színtelen. Ezek metamorfózisát keresi. A Műcsarnok-beli kiállítás, amelynek legkorábbi műve 1979-ből való, mintegy 30 képen keresztül felvillantja az életút fontos állomásait, ízelítőt adva Major Kamill művészetéből.

Ha Major Kamill életpályáját végignézzük, feltűnő, hogy a párizsi emigrációban is elsősorban a magyar művészek iránt érdeklődött. Franciaországban híressé vált, magyar származású képzőművészek egész sorával volt emberi és alkotói kapcsolata.

Fotó: Műcsarnok

Fotó: Műcsarnok

Szokták mondani, hogy nincsenek véletlenek. Néha megijedek, hogy ez mennyire igaz. Tavaly novemberben pár napra Párizsba látogattam. Bizonyos időszakonként – legalább kétévente – nagy vágyat érzek, hogy ott legyek, muszáj mennem, akár csak 2-3 napra is. A halottak napját is ott töltöttem, ezért többszörösen is helyén való volt, hogy a sokszor látott és szeretett látványosságok közül a Père-Lachaise temetőbe is ellátogassak.

„A tavasz a merészség és a kísérletezés ideje, ahogy az erdei állatokon is láthatjuk, amelyek először repülnek ki a fészkükből, vagy ugrándoznak távolabb az anyjuktól. Ebben az évszakban minden felgyorsul, és mindenki a lehető legtöbbet tudja kihozni magából.” ( Sarah Ivens )

A tavaszi közeledte a Műcsarnokban jó csemegéket ígér a kiállítótermek szerelmeseinek: jönnek a „derkósok”, jön az örök szerelem, a fotográfia, majd a Nemzeti Szalon. Magyarország legnagyobb fotográfiai eseménye, a Budapest Fotófesztivál 2020. február 28-án negyedik alkalommal nyílik meg a Műcsarnokban induló rendezvénysorozatával: ekkor mutatják be Paolo Ventura kiállítását. A tavasz hozza el a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalont is, ami idén, március 28-tól együtt lesz a Derkóval, vagyis a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításával. A komoly érdeklődést kiérdemelt szalonok mostani, márciusban nyíló állomását Szurcsik József állította össze. A Nemzeti Szalon előkészületeiről, a koncepcióról és a kiállítás egészéről a következő havi írásommal jelentkezem. Egészen biztos vagyok abban, hogy Szurcsik József kurátorral  a közeljövőben készített beszélgetésem alapján alapos betekintést kapunk a Nemzeti Szalon egészéről. Ez a kiállítás, a budapesti és az egész magyar képzőművészeti szcéna egyik legfontosabb eseménye. A tavasz hozza el. 

Keleti Éva tárlata a Műcsarnokban amolyan érzelmi cunami nekem.

Portéin keresztül a múlt édes nosztalgiája járja át a lelkem. Szinte minden művészt ismertem, ismerni vélek, akár személyesen, vagy láttam filmen, színpadon, hallottam szavalni, énekelni.

Fotó: Műcsarnok

A biokémia olyan távol áll tőlem, mint a csillagok. Illetve mégsem, mert azokat néha nagyon is közel érzem magamhoz. A biokémiát sosem.

Alexander Gyenes magyar származású, Amerikában élő biokémikus számtalan San Francisco-i és európai kiállítóhely után Budapestre érkezett, hogy részt vegyen a Műcsarnok-beli KÉPPRAXISOK kiállítás-együttesben, ahol elsősorban a csillagászati kutatás területeiről kiinduló projektjeit mutatja be.

Fotó: Műcsarnok

Várady Róbert képei szinte mindig kortárs filozófiai problémákat jelenítenek meg. Számomra ő a nagy kérdéseket felvető festő. Hihetetlen intelligenciával, ugyanakkor rendkívüli finomsággal dolgozik. Tetszik, amit a képei sugároznak: olyan magától értetődő gondolkodásmódot, hogy a néző, a befogadó mindenféle előtanulmány és háttérismeret nélkül is kódolni tudja a látványt. Ettől végtelenül ismerősek és emberiek a képei.

De van valami, ami még nagyobb erővel hat rám, ahogy Várady képeit nézem: az irónia. Valahogy úgy gondolom, ezt csak egy olyan mély intelligenciával rendelkező művész engedheti meg magának, mint ő. Némi távolságtartással áll az emberekhez és a jelenségekhez, hogy legyen megbízható rálátása mindenre. Saját bevallása szerint is a finom, mérsékelt, kimért irónia híve, nem akar felforgatni minden vonatkozási pontot.

Fotó: Műcsarnok

A Műcsarnok Képpraxisok 2 című kiállításának alkalmából találkoztam Várady Róbert festőművésszel. 

„Amikor a kép működni kezd a nézőben, ugyanolyan folyamat kezdődik el, mint a festőben munka közben, ugyanolyan beláthatatlan, ugyanolyan irracionális.” (El Kazovszkij)

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy úgy nézzen meg egy kiállítást, hogy a megnyitó szöveget is hallja, és bizonyos előtanulmányokat folytat a témáról. Nagyon hasznos volt számomra, hogy François Friedler képeit – azon túl, hogy nagyon tetszenek – bőséges háttérinformációval is ellátva nézhettem végig. A kiállítás kurátorának, Rockenbauer Zoltánnak, a Műcsarnokban készült beszélgetését néztem végig, mielőtt elindultam Fiedler Ferenc – vagy François Fiedler, attól függően, hogy a születési helyét és származását nézzük, vagy azt, hogy Franciaországban lett híres. Mindegy is.

Fotó: Műcsarnok

A Műcsarnok főbejáratánál, ahol Sorskérdések című kiállítás okán találkoztunk, éppen beszélgetett valakivel, amikor az interjúnkra érkezett.

Ha, olyan emberrel találom magam szemben, akit szeretek, tisztelek, nehezebb a dolgom, mert nemcsak kíváncsi vagyok rá, de érzelmileg is érintett. Lukáts Andor a kedvenceim közé tartozik, szinte minden szerepében láttam, rajongok a rendezéseiért, imádom a filmjeit.

A vele való beszélgetés tökéletesen feltöltött, jókora adag derűt kaptam a belőle áradó nyugodt bölcsességből.

Fotó: Műcsarnok

Képpraxisok 2: Lukáts Andor, Várady Róbert, Alexander Gyenes - 2. rész

LUKÁTS ANDOR SORSKÉRDÉSEI

Fotó: Műcsarnok

A Képpraxisok sorozat következő művésze Lukáts Andor, akiről képtelen vagyok elfogulatlanul beszélni. Decemberben a következő blogbejegyzésemben interjút olvashatnak vele. A készítése alatt gondolatban visszarepültem vele a kaposvári évekbe, beszélgettünk meg nem valósult forgatókönyvekről, talán a legerősebb benyomásom az volt, hogy végig az emberről beszélt: sorsokról, szeretetről, empátiáról, életről.

Most decemberben, a Műcsarnokban egy egészen más oldalát mutatja, videóinstallációja különös koncepció alapján készült.

A legnagyobb várakozással indulok a Műcsarnokba, hogy régi és új, nagyon közeli és kissé távolabbi portréfotói között találkozzak fiatalságom egyik példaképével, Keleti Éva fotográfussal. Életmű-kiállítását egy általam nagyra tartott kurátorral és fotográfiai szakemberrel, Szarka Klárával közösen állították össze. Izgulok. Nagyon szeretem, amit Keleti Éva csinál, ezért kissé nehéz nem elfogultan, régi emlékek feltolulása közepette beszélgetnem vele.