Műcsarnokblog

A metamorfózis fájdalmas. Hátborzongató ugrás az ismeretlenbe.

2020. március 02. - Műcsarnok Kunsthalle Budapest

dsc05932_k.jpg

Fotó: Műcsarnok

Szokták mondani, hogy nincsenek véletlenek. Néha megijedek, hogy ez mennyire igaz. Tavaly novemberben pár napra Párizsba látogattam. Bizonyos időszakonként – legalább kétévente – nagy vágyat érzek, hogy ott legyek, muszáj mennem, akár csak 2-3 napra is. A halottak napját is ott töltöttem, ezért többszörösen is helyén való volt, hogy a sokszor látott és szeretett látványosságok közül a Père-Lachaise temetőbe is ellátogassak.

Csúnya idő volt, eső, köd, szomorúság. A családommal sétáltunk pár órát, meglátogattuk kedvenceink nyughelyét. Egy ismerősünk is velünk tartott, aki korábban még nem járt a híres temetőben, vele beszélgettünk arról, hogy sok művészt vonz a temetők világa, milyen meghatározó indíttatást kapnak ettől a helytől. Emlegettünk fotósokat, festőket, grafikusokat. A férjem, Detvay Jenő fotográfus mesélt arról, hogy Major Kamill képzőművész a hetvenes évek végétől itt lakott egy kis utcában, a párizsi temető környékén. Erős hatások érték az úgynevezett temetőművészettel kapcsolatban, ekkor kezdett foglalkozni a pusztulás és az újrateremtés gondolatával, ami a mai napig jelen van a munkáiban. A sírokon porladó, megkopott, elhalványodott fényképek sokaságát fotózta le, és az ezek alapján született szitanyomataiból, a motívumgyűjtő munkának köszönhetően született első kiadványa, a Le Livre des Morts (Holtak könyve) című szita-albuma 1978-ban.

dsc05941_k.jpg

Fotó: Műcsarnok

Sétáltunk az esőben, sárban, csendben. Vártuk a sötétedést, hogy láthassuk a párizsi temető sok ezer kicsiny mécsesének fényét. Jenő elmesélte, hogy miután barátjával, Szlávik András festőművésszel Franciaországot választották lakhelyüknek a nyolcvanas évek elején, Majorhoz jártak szitázást tanulni, abba a párizsi iskolába, ahol Major Kamill tanított.

Otthon még kezembe került a Holtak könyve. Fura dolog ez a véletlen. Ennek előtte soha nem beszélgettünk Major Kamillról, nem ismertem a művészetét. És lám, a Műcsarnok éppen most, február 26-tól mutatja be a kiállítását, Papírok – Rácsok – Akkád címmel. Véletlen?

Major Kamill a már említett iskolában, a párizsi École Nationale Supérieure des Arts Décoratifs-ban szerzett diplomát, ahol jelenleg is oktat. Nem szakadt meg a kapcsolata a magyarországi művészeti élettel, részt vesz itthoni kiállításokon, és Franciaországban élő művészek csoportos bemutatkozásait szervezi Magyarországon.

dsc05969_k.jpg

Fotó: Műcsarnok

Elsősorban Lantos Ferenc festőművésznek aki Major mestere is volt és a köré csoportosulóknak, valamint Romváry Ferenc művészettörténésznek köszönhetően – utóbbi kezdeményezésére jött létre többek között Csontváry, Vasarely, Amerigo Tot, Uitz pécsi múzeuma, vagy a Schaár Erzsébet Utca – Pécs a hatvanas évek közepétől kezdve igen aktív és progresszív kulturális élet színhelye volt. A fiatal, kezdő művészeknek és az akkor elfogadott trendektől eltérő utakkal kísérletezőknek is lehetőségük nyílt a bemutatkozásra. Innen indult Major is, akinek már 1967-ben, tizenkilenc évesen kiállítása volt a pécsmeszesi József Attila Művelődési Házban.

Major 1970-ben Budapesten bekapcsolódott a Fiatal Művészek Stúdiójának tevékenységébe, a fekete-fehér geometrikus kompozíciók mellett ekkor kezdett fotókat és – Bálint Endre hatására – ezek felhasználásával kollázsokat készíteni. Párizsban Bálint Endre és Martyn Ferenc ajánlásával felvette a kapcsolatot az ott élő magyar művészekkel, köztük Pátkai Ervinnel, Anna Markkal és Étienne Hajduval. A Hajdunál látott bibliofil kiadványok keltették fel érdeklődését és vezették később a művészi albumok felé. Komoly tanulmányokat folytatott Eric Seydoux műhelyében, ahol magas fokon megtanulta a szitanyomat-készítést.

Nekem, Major mondanivalója az anyag örök változásáról, írott és vésett szövegek maradványainak értelmezéséről szól. De elsősorban az elmúlásról. Az ember és a kultúrájának mulandóságáról. És arról, hogy mindezzel együtt, mégis nyomot hagy. Képei melankolikusak, ugyanakkor nagyon is szerethető a nosztalgia, amit megörökítenek; de hordoznak biztatást is. A létezés utáni lét kicsi reményét érzem bennük.

dsc05931_k.jpg

Fotó: Műcsarnok

A Műcsarnok koncepcionális és kurátori munkájának köszönhetően kontinuitás, fontos kapcsolódás van a kiállítások között. Nem régen François Fiedler képeibe szerettem bele itt, és most, februártól egy olyan művész munkáit láthatom, aki szintén kapcsolatban volt a franciaországi képzőművészeti élet kiemelkedő alakjaival, szinte ugyanazokkal, mint Fiedler: Székely Verával, Reigl Judittal, Hantai Simonnal, Torsten Ridellel Louis Ponssal, Vasarelyvel. Izgalmas figyelni a közös metszéspontokat: más korosztály, de hasonló életút, közös gondolatiság, teljesen eltérő művészi megvalósítás, és a megérkezés, egymás után, a budapesti Műcsarnokba. Major és Hantai kapcsolatából 1981-ben egy figyelemre méltó közös munka született, amikor Hantai bordeaux-i kiállítására szánt monumentális képeinek kivitelezésében Major segédkezett a művésznek. A munkálatok Maisons-Alfort-ban, egy 3000 négyzetméteres hangárban folytak. Amikor a mű elkészült, Major Kamill hatalmas méretű vásznakra különféle technikákat vegyítő, ritmikusan eltolt motívumokat alkalmazó alkotások készítésébe fogott, és azokból a helyszínen egy kiállítást is rendezett.

A monumentális méretek nem állnak távol Majortól. A Párizs melletti Chaumes-en-Brie-ben megvásárolt, régen mosodaként funkcionáló medencét használta szitanyomatok előállítására. Lehetősége nyílt egészen nagy nyomatok, ember méretű empreinte-ek készítésére is. A ragasztóval bevont emberi testeknek közvetlenül a szitavászonra kerülő lenyomatát roncsolta, különféle vegyszerekkel kezelve a felületet, módosítva az eredeti színeket. Ebből a  sorozatból 1998-ban a Kiscelli Múzeum templomterében mutatott be néhányat. Munkássága során hű maradt Pécs városához, ahonnan indult, hiszen a New Yorkban látott, és napjainkban már Európában is jól ismert városi vandalizmussal, az újfajta primitív írástechnikával további munkáiba ez az élmény is beépült. Ezt az anyagot  állította ki egyéni kiállítás keretén belül a Pécsi Galériában.

dsc05947_k.jpg

Fotó: Műcsarnok

Temetők, elhagyott üzemek rozsdás, idő marta rácsai vezették el a geometrikus absztrakciótól a sávokban rendeződő, az akkád és sumér ékírásra emlékeztető Écriture (Írás) sorozatához. E korszakának munkáiból állította össze  leghíresebb grafikai albumát, a Gilgamest. Major agyag helyett nehezebben megmunkálható fatáblákba vési ki reliefjeit, amelyeken a formák ritmusa mellett fontos szerep jut a fény-árnyék hatásoknak is. A táblák egy része monokróm, másokon mindössze két szín jelenik meg. A rácsszerkezetű, hálós képek is pozitív-negatív felületekre épülnek. Üres és teli. Fekete és fehér. Színkavalkád és színtelen. Ezek metamorfózisát keresi.

A Műcsarnok-beli kiállítás, amelynek legkorábbi műve 1979-ből való, mintegy 30 képen keresztül felvillantja az életút fontos állomásait, ízelítőt adva Major Kamill művészetéből.

írta: Hangyál Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://mucsarnok.blog.hu/api/trackback/id/tr9515500280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása