„Amikor a kép működni kezd a nézőben, ugyanolyan folyamat kezdődik el, mint a festőben munka közben, ugyanolyan beláthatatlan, ugyanolyan irracionális.” (El Kazovszkij)

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy úgy nézzen meg egy kiállítást, hogy a megnyitó szöveget is hallja, és bizonyos előtanulmányokat folytat a témáról. Nagyon hasznos volt számomra, hogy François Friedler képeit – azon túl, hogy nagyon tetszenek – bőséges háttérinformációval is ellátva nézhettem végig. A kiállítás kurátorának, Rockenbauer Zoltánnak, a Műcsarnokban készült beszélgetését néztem végig, mielőtt elindultam Fiedler Ferenc – vagy François Fiedler, attól függően, hogy a születési helyét és származását nézzük, vagy azt, hogy Franciaországban lett híres. Mindegy is.

Fotó: Műcsarnok

Fiedler az itthon megfelelő előtanulmányok után ment Franciaországba, ott lett világhírű. Több ilyen művészünk is van, például Vasarely vagy Nicolas Schöffer, akik még a háború után távoztak, és Fiedler, Hantai Simon vagy Reigl Judit a fiatalabb generációból, akik a háború után emigráltak. Schöffert és Vasarelyt a 70-es, 80-as években az aczéli kultúrpolitika visszaengedte Magyarországra. Az utóbb említett művészeket azonban, köztük Fiedlert is, sokkal kevéssé ismert itthon, mint a nagyvilágban. Bár épp a napokban olvastam a hírt, hogy egy hazai árverésen rekord áron kelt el egy Hantai Simon kép, a művészre leginkább jellemző pliage-technikával készített festmény.

Ebből a körből talán François Fiedler a legkevésbé ismert a hazai múzeum- és galérialátogatók előtt. Rockenbauer Zoltán kurátor szerint a Műcsarnokban rendezett kiállítás meghozhatja azt a sikert és elismerést, amit hazáján kívül már a 60-as években elért.

Fiedler csodagyereknek született, fantasztikus utánzó készsége volt, egészen kicsi korától nagyszerűen másolta olajfestékkel például Leonardo műveit, portrét festett Rákócziról, és már 10-12 évesen felnőtt festőkkel együtt állított ki. A Műcsarnokban kiállított képek teljesen ellentmondanak ennek a „másoló” zsenialitásnak: a falakon absztrakt festményekkel találkozhatunk. Hamar sikeres lett, a világhírű párizsi Maeght Galéria fogadta művészei sorába. Olyan alkotók közegébe került, akik egész életére nagy hatással voltak: ott volt mellette Miro, együtt állított ki Kandinszkijjal, vagyis a kor legnagyobb és legismertebb művészeivel volt kapcsolatban. A Műcsarnokban látható vásznai a magyar közönség számára leginkább Jackson Pollock amerikai festőművész, az absztrakt expresszionizmus sztárjának munkáit idézik fel, pedig ha jobban megnézzük Fiedler képeit, láthatjuk, hogy a fröcskölős technikát elődeinél, sőt kortársainál is jóval kifinomultabban alkalmazta.

Fotó: Műcsarnok

Rockenbauer Zoltán arról is beszélt, hogyan változik Fiedler értéke az aukciós piacon. Az aukciós területen történő mozgások mindig izgatják a  művészvilágot, a művészettörténészeket és a művészeket is.  François Fiedler az eladhatóság szempontjából is egyedi jelenség, hiszen míg a hozzá hasonló utat bejárt két kor- és pályatársa, Hantai és Reigl képei magas áron kelnek el, addig Fiedlerről ez egyelőre nem mondható el. Hantai különösen sikeres az aukciókon, Reigl Judit műveinek értéke is meredeken ível fölfelé az utóbbi 10-15 évben, az ő képei is magas áron találnak gazdára. Reigl népszerűsítése elsősorban a neves gyűjtőnek és galeristának, Makláry Kálmánnak köszönhető.

Ő a Fiedler kiállításban is komoly szerepet vállalt: Rockenbauer társkurátoraként hozta a Műcsarnokba az anyagot.

Különösen nagy élmény Antalffy Péter történészt is meghallgatni Fiedler munkáival kapcsolatban. Szerinte régi adósságot törleszt a magyar művészettörténet azzal, hogy a Műcsarnokban végre látható Fiedler önálló kiállítása. Utoljára a 40-es években láthattunk tőle munkákat. Itthon a mai napig nem ismert művészről beszélünk.

A Kassán született Fiedler családja a trianoni békeszerződés után nem sokkal Nyíregyházára költözött és „zsenigyerekként” élte az életét. Úgy indul, mint a festészet Mozartja, majd a magyar festészet Kurtágja lett belőle. Érdekes pályát futott be. A negyvenes években rendszeresen kiállított itthon, már ekkor felfigyeltek rá külföldön is, egy Cleveland-i kiállításon díjat nyert egyik munkájával.

Megjárta a világhírű Római Magyar Akadémiát. Innen a tehetséges fiatal festőnek egyenes útja vezetett a római kiállításokhoz, majd később a párizsi bemutatkozásokhoz. 1940-ben rendezték meg az első tárlat Párizsban.

Fotó: Műcsarnok

Ekkortájt hagyta el hagyományos, szinte akadémikus és mesterszintű festészeti stílusát. Ha most belépünk a Műcsarnok-beli kiállítására, rögvest feltűnik az a bizonyos Rákóczi-portré, amit Mányoki után festett. Ezt a stílust végképp elvetette, amikor elmerült Párizs festészeti életében. Hajszálpontosan akkor szakított a figurális festészettel, amikor utat tört a tasizmus, és elérkezett az absztrakt virágkora. A Műcsarnokban az 50-es, 60-as évek válogatásából láthatunk képeket, amikor Francois Fiedler gyors iramban haladra meg a maga korát. Ezekben a termékeny években egy új képnyelvet dolgozott ki. A képeit nem tervezte, nem érezni bennük a konkrét koncepciót. Sokkal több anyagot használt. Nem csak fröcskölt és kent, de vissza is kaparta, dekonstruálta a képeit. A vásznak technikai érdekessége, hogy a bőséges anyaghasználat miatt rendkívül nehezek.

A képek témáját nem határozta meg, „Cím nélkül” címkét kaptak. Fiedler azt mondta, hogy a vásznainak megértéséhez odafigyelés, koncentráció és fantázia kell, de cím nem.

És elgondolkodás, magunkról és a világról, miközben a képeit nézzük. Ez az útmutatás, amit Antaffy Pétertől kaptam, nekem nagyon bevált. Így voltam együtt Fiedler képeivel, amelyek rendkívül plasztikusak, nem lehet könnyű ezeket egy könyvben reprodukálni. Azt is megtudtam, hogy a természetben készültek, tehát nem csak ecsettel festett,  hanem az onnan érkező hatásokat is felhasználta. A vásznakon térbeli, nagyon plasztikus, majdnem domborzati hatást hozott létre. Itt köszönt vissza a természet: Fiedler nem ábrázolja a tájat, hanem annak színeit, ritmusát és lélegzetét festette meg.

Fotó: Műcsarnok

A vászon minden négyzetcentiméterét kimerítette. Ez az „all over” hatás nagyon erős. Mivel a festményein nincs központi figura, nincs nézőpont, nincs hierarchia, ezzel rákényszerít, hogy végigpásztázzam az egész vásznat és annak minden történetét. Minden repedést meg kell élnem, mert ezek az igazán hangsúlyosak. A képek visszabontásához kaparókat, vakolókanalat, késeket használt, és a kaparások után, az újraépítéssel járó repedések majd a képek megmozgatása révén elérte, hogy nem tudjuk, merre van a fent és a lent, merre van a bal és jobb, mi a kép mérettartománya.

Fiedler festményei teljes mértékben uralják a teret. Bár monumentálisak, mégis nagyon közel kell menni hozzájuk, hogy mindent feltérképezhessünk, amit kínálnak nekünk. Addig nézem őket, míg a repedésekben felsejlenek az átvilágító színek.

Csodálatos felfedező út. Ugyanakkor nehéz is, hiszen nincsenek konkrét jelentés-átadások, nincsenek fortélyosan elrejtett szimbólumok, nem a tudatunkra, hanem a tudattalanra hat. A kaparás-visszaépítés lenyűgöző hatása a képek belső ragyogása, ha nagyon alaposan és nagyon közelről nézem, ezek a képek szinte világítanak. Ebből a fényből a felszakadt sebekre is következtethetünk. Antalffy szerint ez a gesztusfestészet egyik sajátja. Fiedler nagyon gyors váltásokra volt képes, egy pillanat alatt elhagyott olyan technikákat, amelyeket nem érzett tökéletesnek, a képeket megmozgatta, lefektette, oldalukra állította, számított a gravitáció hatásaira, megfolyatta a festéket. Ez a plein air művészet egyik fő jellemzője. És egyben Fiedler forradalma. A képekre nem csak a festék és az ecset hat, hanem a napfény, a szél, a szárazság, a nedvesség és a homok is. Minden természeti elemnek kitette az alkotásait. És akkor fejezte be, amikor nem volt több tennivalója a festménnyel.

Fotó: Műcsarnok

A kiállítás isteni, Fiedlert nagyon megszerettem. Engem megvett.

Sajnos én nem tudom őt megvenni, ez már valószínű így is marad, de addig is még többször ellátogatok a kiállításra, februárig még megtehetem.

írta: Hangyál Judit