Várady Róbert képei szinte mindig kortárs filozófiai problémákat jelenítenek meg. Számomra ő a nagy kérdéseket felvető festő. Hihetetlen intelligenciával, ugyanakkor rendkívüli finomsággal dolgozik. Tetszik, amit a képei sugároznak: olyan magától értetődő gondolkodásmódot, hogy a néző, a befogadó mindenféle előtanulmány és háttérismeret nélkül is kódolni tudja a látványt. Ettől végtelenül ismerősek és emberiek a képei.

De van valami, ami még nagyobb erővel hat rám, ahogy Várady képeit nézem: az irónia. Valahogy úgy gondolom, ezt csak egy olyan mély intelligenciával rendelkező művész engedheti meg magának, mint ő. Némi távolságtartással áll az emberekhez és a jelenségekhez, hogy legyen megbízható rálátása mindenre. Saját bevallása szerint is a finom, mérsékelt, kimért irónia híve, nem akar felforgatni minden vonatkozási pontot.

Fotó: Műcsarnok

A Műcsarnok Képpraxisok 2 című kiállításának alkalmából találkoztam Várady Róbert festőművésszel. 

- Magányosak a képein szereplő emberek?

- Nem feltétlenül az elidegenedésről van szó, de jó hogy megkérdezte, mert talán erről is szólok a képeimmel. Talán tíz évvel ezelőtt készítettem az első ilyen egyalakos képet. Egy vörös ruhás nőről szól, aki valóban teljesen egyedül van. Örvénylő teret festettem köré, ami nyilván a tér égbekiáltó ambivalenciáját mutatja meg. Ezután jöttek a Megfelelésben lenni, aminek a címe után kérdőjelet tettem. Vagyis az a kérdés, mennyire lehet megfelelni a világ dolgainak, elvárásainak: mennyire vagyok képes azonosulni, vagy akár idomulni? Az elveszettség, a világba való beleveszettség erősen jelen van a képeimen. Talán ezt érezheti magánynak.

Az én képeimen a szubjektumnak külön világa, mikrokozmosza létezik. Én így gondolkodom. Vagyis az ember, , ha az ő pozíciójából nézzük, kicsit mindig kívülálló a világban.

- Hogyan értelmezhetjük a képein megjelenő emberi kiszolgáltatottságot fizikai és érzelmi szempontból ?

- Úgy gondolom, ezt át kell tenni ontológiai síkra, vagyis én inkább ebből a szempontból járom körül a problémákat. És csak annyira, amennyire a képzőművészet eszközei engedik. A modernitás nagy társadalomátalakító gesztusokkal lépett fel, de mára ki kellett derülnie, hogy a képzőművészet önmagában nem képes változásokat előidézni egy társadalomban. Valahogy úgy gondolom, ahogy Wittgenstein mondta a híressé vált mondatában: „Mindent úgy hagy, ahogy van.” Ez ugyan a filozófiáról szól, de a képzőművészetre is igaz lehet. Talán az alábbi fogalmakkal lehetne meghatározni a műveimen megjelenített léthelyzeteket: kitettség, belevetettség, elveszettség, iránytű nélküliség, a valósággal kapcsolatos krízis érzése. És a megfelelés képtelensége. Azt gondolom, minden ebből a mindent behálózó kételyből fakad. Persze, ha valaki számára emészthetetlen és felfoghatatlan, hogy mi történik körülötte, azzal például a mindenkori hatalom azt tesz, amit csak akar. Az áldozatiság és a hatalom relációjának problémakörét átfordítanám a manipuláció és kontrolláltság kiszolgáltatottságának kérdésévé.

Az egyik oldalon ott az értékek viszonylagossága egy túlracionalizált világban, a kalkulációs technológia, ezek az egészen hihetetlen technikai rendszerek, a másikon pedig a vele szemben álló, ennek védtelenül kitett individuum. Mindaz, amit ma a technológia virtuális világa létrehoz, nem más, mint a valóság elfedése.

A Műcsarnokban kiállított képeim többsége arról szól, hogy ezek az individuumok a határai, de az alapjai is annak a rendszernek, amihez tartoznak.

Az én figuráim keresik a pozíciójukat és az identitásukat. Nem tartom feltétlenül magányosnak őket.

Fotó: Műcsarnok

- Miből áll a fizikai tér és az ember közötti konfliktus ?

- A figuráim egy geometrizáló vonalrendszerbe, struktúrába vannak belehelyezve. Ez a helyzet rendkívül bizonytalan, nem lehet megmondani, mi honnan indul, hová érkezik, átszövik és fonják egymást. Optikai csapda az ember számára, amiből nagyon nehéz kikerülni. A figurák bele vannak préselve és szorítva. Ez okozhatja a mentális dezorientációt. A körülöttünk zajló világból nem túl sokat lehet megérteni.

 -Bárkivel, a vásznakon látható bármelyik alakkal közösséget érzek és be tudom helyettesíteni magam. Mégis, pontosan kik ők?

- Elvileg ez igaz lehet. A modelljeimet úgy választom ki, hogy több száz fotót csinálok ismerőseimről, barátaimról, de előfordul, hogy teljesen ismeretlenekről is, elmegyek fényképezni olyan helyre, ahol sok ember megfordul. Van olyan, hogy egy-egy képem készítése előtt több figurát is kipróbálok, hogyan tudnék azzal dolgozni. Néha nagyon fontos, hogy kit ábrázol a kép. A műcsarnoki kiállításon van egy festményem, A lassúság dicsérete. Sokáig kerestem azt az embert, aki számomra a rendíthetetlen nyugalmat hordozza. Van olyan képem is, aminek a központi alakját nem ismerem, egy újságcikk melletti képen szerepelt. Nagyon megfogott az iszonyatos szegénység, amiben élt, az újságba került fotó alapján festettem meg. De nekem fontos, hogy ő van a képen.

Fotó: Műcsarnok

- A képeit nézve teljesen egyértelmű, hogy filozofikusan gondolkodik, és így is alkot. Milyen a viszonya a filozófiával?

- Elsősorban képzőművész vagyok, így a vizualitást nem előzheti meg semmi, ez mindenek előtt van. Örülök, ha egyértelműen érzékeltetni tudom a műveimen, hogy egyben filozófiai extrapolációk is, egy-egy fogalmi konstrukció vizuális megjelenítései. Több kedvenc filozófusom is van a 20. századiak közül. Főleg az ismeretelmélet, az ontológia és az esztétika érdekel. Ezek a képzőművészet  meghatározó aspektusai. A művészet kognitív folyamat, állandó kérdezés, a  nyilvánvaló fellazítása és a rejtett valóság elmutatása, megvilágítása. Sokat olvasom Husserlt, Heideggert, Merleau-Pontyt. De a legjobban Ludwig Wittgenstein érdekel. Újra és újra olvasom az írásait, próbálom mind jobban értelmezni, megérteni a gondolatait. Egész életemen át a megfejtésére törekszem. Minden mondata gazdag poliszémiával rendelkezik. Ismeretelmélettel, tudományelmélettel, metafizikával, esztétikával, sőt etikával is foglalkozik. Nonfiguratív képeimmel jobban el lehet mondani az elvontabb dolgokat, talán ezért is van, hogy tizenkét évig csak absztrakt képeket festettem. Wittgenstein hatására eddig öt képet készítettem. Az első kettőt még a kilencvenes évek elején, ezek nejlonra felvitt applikációk és geometriai motívumok együttesei. Ezeken a képeken a filozófus Tractatus mondatai is szerepelnek, a szövegrészletekhez teljesen spontán módon jöttek belőlem a geometrikus formák. A későbbi képeimen storyboard jelleggel jelennek meg Wittgenstein szövegei és a szórakoztató iparágat képviselő Madonna.

Érdekes, hogy a képek készítése közben, vagy a kész művet nézve jövök rá, hogy a gondolat, amit az egész festmény hordoz, mennyivel korábban megjelent már bennem.

- Megtaláljuk-e a válaszait a képeken?

- Semmi szín alatt nem adok válaszokat. Csak kérdezek. Tudja, úgy hagyom, ahogy van...

Várady Róbert kiállítása 2020. február 2-ig látható.

írta: Hangyál Judit