Keleti Éva tárlata a Műcsarnokban amolyan érzelmi cunami nekem.
Portéin keresztül a múlt édes nosztalgiája járja át a lelkem. Szinte minden művészt ismertem, ismerni vélek, akár személyesen, vagy láttam filmen, színpadon, hallottam szavalni, énekelni.
Fotó: Műcsarnok
Viszonylag korán, úgy 16 éves korom körül már tudtam, hogy színházban akarok dolgozni, és amióta az eszemet tudom, az érdekelt, hogy mi történik hátul, a színfalak mögött, hogyan épül fel ez a csodálatos rendszer, amit a jegyet váltó néző sohasem lát. Ott valami romantikusan titkos történet zajlik, amit csak a színházban dolgozók ismernek. A néző a végeredményt látja; no az sem semmi, hiszen mindenki az előadásért dolgozik mindenki. Végtelenül szerencsésnek mondhatom magam, találkozhattam, dolgozhattam velük, megtanulhattam és örökre magaménak tudhatom, hogyan kell kezelni és őrizni a színházcsinálás titkát.
Azokból a csodás időkből sok-sok régi, kedves ismerős és megannyi élmény villan fel, ahogy a Műcsarnokban Keleti Éva portréit nézem. Kállai Ferencről, Gábor Miklósról, Törőcsik Mariról, Béres Ilonától, és Psota Iréntől. Mennyi drága csoda, akiket sosem felejtek el! Hallom Béres Ilona selymes hangját, Psota nevetését, Kállai Feri bácsi utánozhatatlan udvarlási technikáit, felrémlik Gábor Miklós introvertált, titkokkal teli lépte, látom a háta mögött összekulcsolt kezét, ahogyan a takarásban vár a jelenetére.
Fotó: Műcsarnok
Most, itt a Műcsarnokban újra találkozom velük. Keleti Éva művészete, szeme és gépe, empátiája a közvetítő, a fontos csatorna, hogy emlékezni tudjak. Hálás vagyok, hogy felhívja a figyelmemet a kortársaimra, ráirányítja érdeklődésemet a mai kedvencekre és a kevésbé ismertekre is. Újkori képei (Vecsei H, vagy „Kis Vigyi”), az Örkény társulata meg a többiek folyamatosságot teremtenek a múlt és a jelen között, és lehetőséget adnak a jövőbe tekintésre.
A művészet örömszerzési képességének fontossága most felerősödik bennem, és elképesztően hálás vagyok, már megint a Műcsarnoknak, Szarka Klára kurátornak, és természetesen Keleti Évának, hogy ezt az élményt megkaphattam.
Fotó: Műcsarnok
Azóta is éltem színházi közegben, és sokszor a fejemhez vágják, hogy igazi javíthatatlan „színészsimogató” vagyok. Igen, ez áll a legközelebb a meggyőződésemhez: a színészt óvni, segíteni, ápolni és vigyázni kell. Értékesek, törékenyek, sérülékenyek. Ma már ez nem divat, amolyan ‘kultúrfavágóknak’ tekintik őket. Rövidebbek a próbafolyamatok (tisztelet a kivételnek), gyorsabb az előadásgyártás, hatalmasabbak az igazgatók, és talán soha ennyire nem volt kiszolgáltatott ez a szakma. A színészek szenvedélyesek és nagyon sokat szenvednek – konkrétan a megélhetésükért, a láthatóságukért. Régi irónikus színházi mondás, hogy ne várj sokat a színésztől, hiszen egyik este koldus, másik este király, és ezt el is hiszi magáról.
A nyolcvanas, kilencvenes években sok-sok fiatal színésszel, hatalmas (azóta be is váltott) ígéretekkel is dolgozhattam együtt: Bubik, Hirtling, Kubik, Ráckevei, Kováts Adél, Bagó Berci, Funtek Frici. Egy Rómeó és Júlia előadás után például a művészbejárónál nehézségbe ütközött normálisan közlekedni az autogramkérők miatt. Nem lehetett az utcán végigmenni, hogy ne állítsák meg őket, ne érjenek hozzájuk. Óriási tisztelet övezte a színészeket.
Volt ott egy fiú, szép, szőke, kék szemű. Mácsai Pali. Kilógott a sorból.
Fotó: Műcsarnok
Vámos László (akkoriban a Nemzeti főrendezője) nagyon szerette. Kedveltem őt, nemcsak a színpadon, hanem a folyósokon, öltözőkben, ritkán a büfében is. Udvarias volt, távolságtartó, de mindig nagyon kedves. Mosolygós. Finom. Intelligens. Okos. Olvasott. Nyugodt, kiegyensúlyozott. Soha nem láttam érzelmileg túlfűtötten hisztizni. Fegyelmezett. Pedig elhihetik, annak nincs párja, ha egy színész úgy igazán kikel magából. Mácsai szemlélődő volt, hihetetlenül érzékeny csápjaival tapogatódzó, hogy mi az, ami neki ebből az egészből kell, és mi az, ami biztosan nem. Nagyon tehetséges volt.
Mácsai Pál február 8-án tárlatvezetést tart a Műcsarnokban. Mindenben maximalista, ezért egészen biztos vagyok benne, hogy Keleti Éva tárlatának vezetése is felkészült, így nagyon szerethető program lesz, nagy élmény lesz.
Mácsai egész eddigi életműve példa nekem arra, hogyan kell hitelesnek maradni. Nekem ő pont olyan, mint volt. Nem tudok sokat felsorolni ebből a szakmából, aki ennyire megmaradt a fiatal énjének vágyai és elkötelezettségei mellett. De biztos, hogy vannak még néhányan.
Fotó: Műcsarnok
Nyilván neki sem adták ingyen, hogy megtarthassa a hitelességét.
Nézem a Várkonyiról készült Keleti-fotókat, és eszembe jut, amikor Éva azt mondta nekem, a mai magyar színházi szakmából a Várkonyi Zoltán-féle színházi örökség utódjának Mácsait tartja. Az újabb Keleti-fotók között ott van Mácsai portréja is. Egy kiállításon belül, ugyanazon a közvetítőn, Keleti Éva objektívjén keresztül. Amikor két ilyen tehetségű ember találkozik (Mácsai–Várkonyi, vagy Mácsai–Keleti Éva), az biztosan remek együttállásokat teremt. Nagyon régen találkoztam személyesen Mácsai Pállal, de február 8-án, délután megtörténik a Műcsarnokban, Keleti Éva fotográfus kiállításának tárlatvezetésén. Talán ott az is megerősödik bennem, hogy mi tartja egymáshoz közel ezt a két embert.
Az időjárás-jelentés szerint szombaton sütni fog a nap.
Nekem mindenképp.
A nagy érdeklődésre való tekintettel Keleti Éva kiállítását egy héttel, 2020. február 9-ig meghosszabbítja a Műcsarnok!
Írta: Hangyál Judit
