Kedd este izgatott várakozással telt meg a Műcsarnok aulája. Mindenki John Malkovich érkezését várta. Bár csak két napra érkezett Budapestre a színész, de - kis túlzással – azonnal a Műcsarnokba látogatott, hogy megnézze a Sandro Millerrel közösen jegyzett fotókiállítását.
Habár eredetileg nézőnek érkezett, végül mégis tárlatvezetővé avanzsált John Malkovich. Kérdés nélkül kezdett beszélgetni a Műcsarnok munkatársaival és az újságírókkal. Vele volt felesége is, aki magányosan, a tömegtől távol járta végig a kiállítást. Malkovich minden bizonnyal egyik saját kreációjában érkezett és nagyon lezseren kezelte a helyzetet. Habár a világ egyik legnagyobb színészéről beszélünk kedvesen válaszolt minden hozzá intézett kérdésre. Minden képről akadt egy-egy színes története, egy személyes élménye, amit mindig jókedvűen, ösztönösen osztott meg közönségével. Sandro Miller fanatikus tisztelője a fotográfia legnagyobbjainak. Miután megfogant benne egy átfogó fotótörténeti kiállítás ötlete, először elküldte Malkovichnak azt a válogatást, ami a későbbi kiállítás gerincét adta. A hosszas előkészületek két vonalon indultak: egyrészt fel kellett kutatniuk az eredeti jelmezek, kellékek hű másait másrészt meg kellett tervezni és elkészíteni a szükséges maszkokat, sminkeket. A kiállítási anyag a színész szerint önmagáért beszél, hiszen a fotósorozatot teljesen eredeti formájában, digitális korrekció nélkül láthatja a közönség.
Például, a Dali fotó reprodukciójánál külön oda kellett figyelniük arra, hogy a festőnek sokkal nagyobb a szeme, mint Malkovichnak. A színész elmondása szerint – „a szem és száj környéke minden alkotás esetében kiemelt fontosságú, mert ez a reprodukció lelke, a karakter és a jellem hiteles visszaadása szempontjából .” Természetesen a technikai részletek is nagyon fontosak, de neki színészként más a feladata. Memorizálnia kell a képet, hogy felfedezhesse benne a megformálandó személyiséget. Ez persze nemcsak a fotósorozat elkészítésére igaz. A Millerrel közös sorozatára egyfajta festményként tekint, ahogy a színpadi játékára is. Színészként estéről-estére egy szabadkezes vonalrajzot kell készítenie, majd azt megtöltenie élettel, hogy a közönség minden este egy, a szemük láttára létrejövő csoda részese lehessen.
John Malkovich emlékei szerint Bette Davis portréját volt a legnehezebb megformálnia. A színésznővel egy európai repülőjáraton találkozott személyesen. Elmondása alapján ő egy picike hölgy, aki hatalmas hajjal és tekintettel, de leginkább egészen elképesztő kisugárzással rendelkezik. Az ő megformálása különösen nehéz volt számára. Elárult néhány kulisszatitkot is: az Abraham Lincoln portré reprodukálása azért bizonyult nehéznek, mert kamera előtt általában igyekeznek olyan parókát használni, amelynek első része világosabb, így nem keményíti a hajvonalat és a vonásokat. Lincoln esetében ez nem volt megoldható, világítás segítségével oldották meg a problémát. Dali portréjánál pedig mű orrot viselt, hogy kellő képpen hű mása legyen a híres festőnek. Mick Jagger 19 éves kori alkata hasonlít Malkovich tinédzser kori testéhez, de 59 évesen komoly munka volt megidézni egy ilyen fiatal ember alakját, testtartását, lényét. Azt is elárulta, hogy Marylin Monroe portréja nem egy statikus fénykép, a hű reprodukció miatt mozgásban kellett lennie, hogy Miller pont a megfelelő pillanatot tudja lencsevégre kapni.
Az egyik nagy favorit Jean Paul Gaultier képe, szerinte ez talán jobb is mint az eredeti. Másik nagy kedvence az „Egypetéjű ikrek” portréja, míg legkönnyebb „alanynak” Andy Warhol, Mick Jagger és Albert Einstein találtatott számára. Felesége - aki elhárította a férjére vonatkozó kérdéseket, mondván sosem beszél John munkáiról és így nem is kritizálja azokat – állítólag egyszer a műterembe lépve még össze is tévesztette az eredeti és a Miller alkotta Einstein portrékat.
John Malkovich szerint a kiállítás egyik nagy tapasztalata, hogy a kamera valójában nem hazudik, bár állítása szerint alapvetően mégis erre való. Az az érzésünk, hogy a valóságot mutatja be, de ez nem feltétlen igaz. Az igazság egy bizonyos aspektusát tárja elénk. A portrék például éppen egyfajta irrealitást vagy éppen a realitás hiányát mutatják be a legtöbb esetben - szerinte.
Mintegy zárszóként, útravalóként a közönségének annyit mondott: bármilyen feladatról legyen is szó, sosem lámpalázas. Az aggodalom a legnagyobb időpazarlás, ha az ember a feladatát teljesíti. A legfontosabb a felkészültség és a koncentráció. Koncentrálni és jelen lenni – ez a titok.
Sandro Miller Malkovich Malkovich Malkovich című fotósorozata – a Budapest Fotófesztivál és a Műcsarnok közös szervezésében – június 3-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.
Írta: Vámosi Eszter
