A Műcsarnok főbejáratánál, ahol Sorskérdések című kiállítás okán találkoztunk, éppen beszélgetett valakivel, amikor az interjúnkra érkezett.

Ha, olyan emberrel találom magam szemben, akit szeretek, tisztelek, nehezebb a dolgom, mert nemcsak kíváncsi vagyok rá, de érzelmileg is érintett. Lukáts Andor a kedvenceim közé tartozik, szinte minden szerepében láttam, rajongok a rendezéseiért, imádom a filmjeit.

A vele való beszélgetés tökéletesen feltöltött, jókora adag derűt kaptam a belőle áradó nyugodt bölcsességből.

Fotó: Műcsarnok

Hol is kezdjem? Azt hiszem Kaposvárral. Felnőttként volt olyan színházrendező barátom, aki nem ment el az akkori főiskolára, mert lehetőséget kapott, hogy a kaposvári színházban legyen segédrendező. Erre váltotta az iskolapadot. Szerinte egész alkotó életében abból a tudásból és szellemiségből él, amit Kaposváron tanult. Mindenkitől, aki valamilyen formában ehhez a legendás teátrumhoz kötődött, megkérdezem, szerinte mi volt a titok, miben állt a megkerülhetetlensége, közönségnek, szakmának kritikának egyaránt? Mi kellett a színház sikeréhez?

Lukáts Andor: - Olyan embereknek kellett találkozni ott, akik valamit közösen akarnak.  Együtt és külön-külön is. És ebből összeállt valami nagyon erős dolog. Nem lehet megmondani, hogy mi volt ott a legkomolyabb tényező, talán az, hogy fontos volt az igazság. Az életbeni és művészetbeni igazság is vagy annak a kifejezhető gondolatai. Olyan emberek voltak ott, mint Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Babarczy László, Gazdag Gyula, és egy csomó színész, akik egy nyelvet beszéltek. Nagyon szigorúak voltunk magunkkal és egymással is, soha nem adtunk ki a kezünkből semmit, amiben nem hittünk, vagy nem volt elég pontos. Létezett egy művészeti tanács, akik összeültek a bemutató előtt egy héttel az igazgatói irodában. Amit én ott kaptam az első rendezésem előtt, azt máig nem teszem zsebre. Annyira vágyom rá, hogy újra valaki elmondja, hogy a sok-sok tévedésem és vacakságom, amit azóta is csináltam, lehetett volna jobb. Ma már nincs kontroll. Talán a hiúságunk az oka, hogy nem is fogadjuk el, ha valaki kritizál. Ha van is vélemény, elutasítjuk, mert én jobban tudom.

Az én érkezésemhez Kaposvárra szerencse is kellett. Pinceszínházas voltam, szóltak, hogy ez a formáció, ez a hely nekem való lenne, próbáljam meg. Zsámbéki kis szűk irodájába mentem. Álltam egy nyitott ablak előtt az udvaron, a társulat élvezte a tavaszt, én vörösödtem és izzadtam… felvételizni jöttem. Zsámbéki rám nézett, feltolta a jellegzetes, kerek szemüvegét az orráról: „Vers.”

Ez a felszólítás annyira megzavart, hogy egyetlenegy versnek három sora jutott eszembe, az is csak azért, mert anyámtól sokat hallottam. Anyám szociális otthonban dolgozott, ahol értelmi fogyatékosokkal is foglalkozott, konkrétan őrültekkel is. Fantasztikus asszony volt, 89 éves korában combnyaktöréssel operálták, de három hét múlva már táncolt. Énekelt, fütyült, nagyon jó színésznő volt. És nagyon jól tudott bánni ezekkel a beteg emberekkel. Megkockáztatom, hogy egész életre szóló tapasztalatokat láttam ott. A megtébolyodott ember nagyon magányos, betegségének kiszolgáltatottan él. Ez számomra nagyon érdekes. Talán az abszurdítás felé forduló érdeklődésem innen eredhet. Rendezőként és színészként is sokat tudtam meríteni anyám ápoltjaiból.

Szóval a vers, amit Zsámbékinak kellett volna mondanom...

 „Falu végén kurta kocsma, oda rúg ki a Szamosra…” Már amikor elkezdtem tudtam, hogy ez hatalmas marhaság, amit én itt csinálok… ez így nem megy!

Jött a szemüvegfeltolás: „Monológ.”

Eszembe jött egy Pirandello, de három sor után rájöttem, hogy ez a helyzet méltatlan, az nem lehet, hogy én itt most szerepeljek.

Zsámbéki szemüvege fel: „Ének.”

Azt meg se próbálom.

Az utolsó szemüvegfeltolás: „Tánc.”

Mondtam, köszönöm szépen, én most megyek.

Augusztusban kaptam egy levelet, hogy felvesznek a kaposvári színházba segédszínésznek. Első évben egy néger Krisztust kellett alakítanom, ami arra volt jó, hogy a fekete festék mögé bújtassam a vörösödő arcomat. Egy év múlva, a szerződtetésnél Zsámbéki közölte: „Bátyuska, ez nem sikerült.”

Nem értettem, hogy miért egy év múlva derül ez ki, miért hagyta, hogy rosszul játsszam? „Nem vagy olyan jó színész, mint amennyire jó színházi ember vagy!” Annyira nem örültem ennek, később talán jobban megértettem, amit mondott. Maradtam, mert Zsámbéki, Ascher és Babarczy beleláttak a fejünkbe, és látszólag teljesen másról beszélve, de irányítottak. Hittünk nekik és elfogadtuk, amit mondtak. Én ezt a kritikára vonatkozó fejezetet ott nagyon mélyen megjártam és megtanultam. Olyan előadásokat csináltunk, amit az országban sehol, senki. Nem politizáltunk, de mindig az elevenen élő kibírhatatlanságról beszéltünk.

Fotó: Műcsarnok

Ezután következett az életében a Katona József Színház, az a hely, ami a színházi életben Magyarországon szintén megkerülhetetlen. A néző 100%-ot várt, és rendszerint meg is kapta. Ön ennek a színháznak az életéhez – többek között rendezőként – nem kevesebbet tett hozzá, mint egy 20 éven át tartó sikerszériát, amit nem oly rég sírva temettek el a színészek. A Portugál mélyen emberi történet, nagyon jellemző az Ön egész karakterére, empátia, humánum, a kis ember szeretete, boldogsága és fájdalma mind-mind benne van.

Lukáts Andor: - Nagyon érdekelnek az emberi sorsok. Minden, amivel eddig foglalkoztam, színészként, rendezőként, filmesként, erről akar beszélni. A Portugál arról szól, hogy egy kis kocsmában emberek vannak összezárva. Semmi, de semmi tervük, céljuk nincs. Vannak és elmennek.

Számomra kikerülhetetlen alapélmény és érzés, hogy emberekkel foglalkozom. A Műcsarnok Sorkérdések kiállítása is erről szól, mert nem akarok másról beszélni csak az emberről. Csendet kéne csinálni a világban. Legyen jövője az életnek!  Ezzel a gondolatommal egy baj van: hogy humánus. Nincs benne pénz, nem lehet vele keresni. Az a fontos, hogy az ember járjon jól!

Az elmúlt, közel 30 évben, milyen lett a világ az Ön értelmezésében?

Lukáts Andor: - Na, mit gondol? Vacakabb, durvább. Mintha a hatalom az egész világon azt gondolná, jobb lenne, ha kevesebben lennénk, hogy több maradjon, amit el lehet osztani. Bár ne lenne igazam, de nagyon rossz irányt érzek, nem jó az az út, amelyen menetelünk. Gondolok itt Európára, de az egész világunkra is.

Szeretném, ha béke lenne, itt is, ahol élek. Itt nincs fegyverropogás, de durván jelen van az elutasítás és sajnos az embertelenség, a közöny is. 

Miért érezte szükségét annak, hogy ennyi sikeres év után létrehozza saját magánszínházát, a Sanyi és Arankát?

Lukáts Andor: - Próbára akartam tenni magam, hogy mi van, ha egyedül vagyok, ha mindent én csinálok a színházban. Takarítok, rendezek, világítok, én állítom össze a műsort. Szóval az egészet. Ülök, mint egy nagyfejű bagoly, és kitalálok mindent. Persze kollégákkal, hiszen a színház nem egyszemélyes műfaj. Egész jól működött, de az utolsó 8 évben semmiféle anyagi támogatást nem kaptam. Aztán elfogyott, vége lett.

Fotó: Műcsarnok

Nem nagyon lehet szomorúbbat elképzelni, mint amikor a művészben „benne marad” a közölni való. Annyi kudarc és elutasítottság után, gondolok itt az asztalfiókokban nyugvó forgatókönyvekre is, hogyan éli meg a kudarcot? Mi a recept a fájdalom leküzdésére?

Lukáts Andor: - Én  a filmötleteimmel kapcsolatban a naivat adom. Oké, azt a filmet nem csinálhatom meg, de van még nyolc könyvem. És azokat? Mindig az új film lehetőségében hiszek, ez visz előre. És az optimizmusom segít a túlélésben. Ez jó régóta megy így. A hit a túléléshez – lehet, hogy nem is jelenkori, hanem az egy éves Lukáts Andornál kell keresnem a választ. Háború volt, apám mint ludovikás katona mentette a családját, szekereken, csónakokon át Ausztriába. És ott szétgéppuskázták ezt a menetet. Anyám berohant velem az erdőbe, így maradtunk életben. Ezek után nincs olyan dolog, ami engem megállíthat. Nem tudom feladni.

Nem állítom, hogy mindig igazam van, de ha erősen érzem, hogy igen, azt nagyon keményen képviselem. Engem nem olyan könnyű kikapcsolni. 

A tanítás gyógyír lehet?

Lukáts Andor: - Az a mennyország. A nyeremény. Amikor Jordán Tamással vezettem egy osztályt, és láttam a szemekben a figyelmet, az akarat kíváncsiságát, a szándékot a továbblépésre, az nagyon jó érzés volt. És ott voltak az eredmények, amiket közösen értünk el. Akkor ki lehetett zárni mindent. Csak az létezett. Négy év csoda. Ha olyan komolyan veszi az ember a tanítást, mint mondjuk Kaposváron annak idején, az hatalmas erőt ad.

Minden, amiről eddig szó esett, szinte egyenesen a Műcsarnok Sorskérdések című videóinstallációs kiállítására mutat. Különböző életkorú emberekkel, gyerekkel készített interjúkból álló videókat láthatunk. Ha visszatérek oda, hogy Önnek az emberi sorsokra való érzékenység az egyik legfőbb jellemzője, akkor is felmerül bennem: vajon hogyan született a projekt ötlete?

Lukáts Andor: - Nem tudom. Ezt úgy értem, hogy nálam minden így történik. Mentem át az Árpád hídon, és eszembe jutott, hogy ezt meg kellene csinálni. Valahogy jönnek ötletek, és örülök, ha meg tudom valósítani és az emberek láthatják. Ez az anyag hét életkoron keresztül, különböző nemű és sorsú hétköznapi emberek mindannyiunkat megszólító történeteiről mesél. Érdekelt, hogy milyen kérdések foglalkoztatnak egy óvodás kislányt, egy középkorú doktort, egy fiatal nőt, aki az apácaságot választott. Miről szól a jövője, egyáltalán van-e jövője egy állami gondozottnak? Mit érez egy apa, aki egyedül neveli a gyerekeit?

Mindig izgatott, hogyan élnek és mi van az emberek tudattalanjában, mit látok az arcukon, ahhoz képest amit mondanak. És mi van belül? Mi az, amit, nem mondunk ki, de ott fészkel a tekintetünkben?

Erről a kiállításról azt gondolom, hogy az ok, amiért meg kellett csinálnom az egy bizonyos mintavétel a társadalomból. Hét női és hét férfisors, ilyen módon való feldolgozása látlelet arról, hogyan élünk. Talán furán hangzik, de nem tud nekem mutatni senki egy brazil embert, vagy egy nagyon gazdag németet, bárkit, akinek a sorsára nem lenne jellemző egy-egy pillanat az általam  felvett interjú-sorból, amit a kiállításon láthatnak. Nem tudjuk letagadni, minden ott van bennünk, mindannyiunkban, és ebben a tizennégy sorsban. Nagyon örülnék, ha a látogatók végignéznék, hátha bennük is összeáll az, ami bennem.

Fotó: Műcsarnok

Egymásra ismerünk? Esetleg magunkra?

Lukáts Andor: - Magunkra csak akkor, ha szimpatikus a figura. Ha nem az, félrelökjük: ez nem én vagyok, és hazamegyünk. A legnehezebb magunkat látni.

Engem megvisel, ha nem reagálhatok. Foglalkoztat a segítségnyújtás, szeretném megérteni az embereket. Ma már ki merem jelenteni – régebben ezt nem engedtem volna meg magamnak –, hogy nem minden embert szeretek. Vannak, akiket kártékonynak gondolok. Ahogyan egy vad, egy rovar kártékony tud lenni, úgy az ember is képes erre. Kártékony az, aki megöl egy embert, sok embert, de az is, aki az élet lehetőségét és minőségét veszi el a másiktól.

Ez a kiállítás a Műcsarnokban elszámolás, kibeszélés, egy új  élet kezdete vagy vége. A remény teljes elvesztése. Vagy hit a jóságban. Azt hiszem, ezek a kérdések érdekelnek engem, és remélem, a nézőket is.

írta: Hangyál Judit