A Műcsarnok Múzeumok éjszakájára szervezett programjának szerkesztett leirata
2025. június 24.
- terem
Először is nagy szeretettel köszöntök mindenkit a feleségem bűvkörében. Amikor fölkért a múzeum, hogy a Múzeum Éjszakáján tartanék-e egy tárlatvezetést, hát mondom, én 43 éve élek együtt a Péreli Zsuzsával, valamit tudok róla. Túl ezen, azért ez egy izgalmas feladat nekem, teljesen szerepkörömön kívüli, de miután annyira örülök ennek a tárlatnak, meg hogy itt van a Műcsarnokban – és nagyon hosszú ideig lesz itt, hála Istennek, október 19-éig – ezért gondoltam, hogy néhány személyes gondolatomat azért csak el tudom mondani.
Nem beszéltem meg a Zsuzsival, hogy mit fogok mondani, tehát nem vagyok kiképezve, nem vagyok felkészítve őáltala, hogy miről fogok beszélni. Azt tudom és azt mondhatom, hogy a feleségem, Péreli Zsuzsa, szerintem egy fantasztikus művész, világszínvonalon alkot lelkileg, szellemileg és műtárgyilag. Hihetetlen produkció az, amit tesz, mert egy olyan műfajjal kötelezte el magát, ami már nincs is. Tehát ez a műfaj valamikor a kastélyokban azért alakult ki, mert olyan hideg volt, hogy valamivel le kellett takarni a falakat, de facto így van. Hát persze, hatalmas gobelinekkel takarták le Franciaországban, Angliában, flamand vidékeken.
A kárpitszövés egy rabszolgamunka volt tulajdonképpen. Úgy készül eredetileg a falikárpit, hogy valaki megtervezi. Általában ezek a tervek abban az időben, az 1600-as, 1700-as években klasszikus festmények voltak, tehát mondjuk egy Raffaello-t megszőttek, és ezt a képet, egy létező képet egy úgynevezett cartonier a tervező fölrajzolja, készített belőle egy olyan mintát, ami tartalmazza a színeket, és beszámozta az árnyalatokat. Tehát ha odaírta, hogy 32-es, aki majd szövi, az tudta, hogy az a 32-es melyik lesz a mérhetetlen mennyiségű színárnyalatból, amit használnia kellett. Utána leültek a szövőmesterek egy ugyanolyan szövőszékhez, mint amilyen a Zsuzsi sző, franciául úgy hívják, hogy haute lisse ezt tudom, mert a 43 év alatt megtanultam az összes idevonatkozó szakkifejezést. Tehát álló-szövőszéken, amit úgy kell elképzelni, hogy a felvetők úgy vannak rajta, mint azon a képen, ott mindjárt a kiállítás elején, ahol a Zsuzsi ezeket a felvetőszálakat szabadon hagyta. Majd arról is beszélek, hogy az miért van úgy.
A vetüléket, a fonalat egy sima villával, amit valamikor az Ecseri piacon vett, azzal „kalapálja” közé. A hajdani szövőmesterek hatan-nyolcan ültek egy hatalmas henger mellé, és ami le volt nekik „kottázva”, a szó szoros értelmében, azt megszőtték és a végén előkerült a “csatajelenet”. Zsuzsa festőnek készült, többször felvételizett a képzőművészetire még a hatvanas években, de nem vették fel.
Nagyon el volt keseredve ettől, de az egyik képzőművész barátja, Probstner János keramikus művész, aki a kecskeméti kerámia műhelyt alapította és egy fantasztikus dinamikus ember volt, elvitte Zsuzsát Tarján Hédi kárpitművészhez, aki Ferenczy Noémi tanítványa volt.
Ebben az a lényeg, hogy Magyarországon a kárpitok úgy készültek, még Gödöllőn is a századfordulón, hogy egy szövőműhelyben a szövőmesterek megszőtték. Kivéve Ferenczy Noémit. Ő volt az első Magyarországon, aki saját maga szőtte a gobelineket, amiket tervezett. És ennek az egyenes ági leszármazottja volt Tarján Hédi, és annak az egyenes ági leszármazottja lett Péreli Zsuzsa. Probstner János azt mondta neki, hogy olyanok a képei, a festményei, mintha szőve lennének. És ez egy életre lerakódott benne megalapozva tulajdonképpen az egész művészetét. Elkötelezte magát ezzel a rettenetesen lassan készülő, hihetetlen csoda-műfajjal. Amire a türelem nem jó szó, inkább azt mondom, hogy egyfajta transzállapot lét.
Tehát ő egyszerre képzőművész, aki megálmodja ezeket, a szó szoros értelmében, utána elhatározza, hogy megszövi, kialakul benne a kép. Olykor látom rajta, hogy most nem igazán szeretne velem beszélgetni, mert egész máshol van. Mind a kettőnkkel előfordul, úgyhogy ideálisak vagyunk ilyen szempontból. Tehát Zsuzsi művészete alapvetően egy archaikus európai hagyomány és a modernitás ötvözete az ő személyén keresztül. Az ő személye ott látható mindjárt az első pillanatban, amikor beléptünk ide a kiállítótérbe.
Annak a gobelinnek az a címe, hogy Sentinella, ami őrzőt jelent. Azt az őrt, aki egy vár előtt áll, vagy vigyázza azokat a dolgokat, amik nagyon értékesek számunkra. Ebben a műben én azt látom, mintha az az alak tulajdonképpen Zsuzsa maga lenne, de akkor nagyon konkretizálnám. A szőnyegszerű szövedékek, amin ül ez a női princípium, tulajdonképpen a világ népi hagyománya, a népművészet, aminek a motívumai nagyon hasonlítanak egymásra. Biztosan önök is felfedezték már, hogy egy perui ma élő indiánnak a ruhája hasonlíthat esetleg egy széki ruhára. Tehát valahol a világban benne vannak ezek a színek-formák, amit az emberi lelkek tudnak közvetíteni anélkül is, hogy valaha találkoztak volna az életben egymással. Azért gyönyörű, hogy ez a kárpit itt van a tárlat elején, mert ez Zsuzsának a hagyomány, és egyáltalán a szövés iránti végtelen szeretetét jelenti.
Mindjárt mellette van egy másik gobelin, az Imaszőnyeg, ami egy ikonszerű ábrázolás. Ez is Zsuzsa törvényeiből, az általa meghozott törvényekből és lelki parancsokból származik. Ez az ábrázolásmód is látszólag nagyon feszes és mégis sziporkázó, megint benne van a fonalak, az anyag, a textil – bár ő nem szereti ezt a szót, de kénytelen vagyok most használni – színeihez való hűség, ezen az archaikus, mondhatnám vallásos ikon ábrázoláson.
Zsuzsinak nagyon különös gyerekkora volt, a nagyon virulens, szép és tehetséges mamája élete miatt, aki újságíró és írónő volt. Zsuzsa Budapesten született, és szám szerint 17 lakásban lakott a mamája jóvoltából, aki egyébként több, mint 40 lakásban lakott életében. Úgyhogy Zsuzsa gyerekként már felnőtt kellett, hogy legyen, és ez hatja át a művészetének az első éveit, amikor nagyon korán felfedezte magát a művészetet, a képzőművészetet. Ezért van ennyi gyerekkor, gyerekmadonna – persze ez mind az én meglátásom, tehát ő lehet, hogy nem ért velem egyet. Tehát ezek az alkotások tükrözik az ő gyermekség iránti vágyát és a gyermekkor iránti tiszteletét.
Sok esetben, itt is, az első inspirációi fotók voltak, régi képek és filmek. Például itt van a Vőfély, ami egy kimerevített pillanat, és lehet, hogy valaha létezett egy ilyen fotó, de lehet, hogy nem létezett, csak Zsuzsa képzeletében a sok fotóból összeállt és saját mondanivalóvá vált. Ugyanakkor ezzel a függönnyel színpadiassá teszi a fiút, a képen, aki tulajdonképpen a természetben áll, de egy szőnyegen, ezáltal egy szürreális helyzetben. Zsuzsi ezeknek az alakoknak a fotóit annak idején nagyon inspiratívan használta, és a lelkében különös módon elraktározta. Ezeknek az alakoknak a régi fényképeken megírta a történetét, tehát írt egy regényt magában. De tudom, a saját elmeséléséből, hogy amikor a Fészek Klubban 11-12 évesen ült, mert a mamája ott egy társaságban volt, és őt is mindig magával vitte, akkor ugyanígy az ott lévő, általa megfigyelt embereknek – legyenek azok írók vagy hétköznapi emberek – ugyanígy megírta az elképzelt életük történetét.
Az ő fantáziája olyan mérhetetlenül beindult már kiskorában, hogy nem csodálkozom azon, hogy ezt a kifejezésmódot választotta. Tehát, ezek ragadták meg a fantáziáját, a hagyományszerű ábrázolások, amelyek fennmaradtak a régi parasztházakban vagy a polgári lakásokban. Ezeket a kimerevített helyzeteket szőtte történetté, sorssá. Az első világháború után volt ún. „szolgálati idő emlékére” oklevél, ami egy olajnyomat volt. Ha élt, ha nem élt, az adott katona fényképét rá applikálták a képre. A szolgálati idő emlékére c. munka viszonylag korán készült, és szerintem az a lényege, hogy ennek a hétköznapi hősnek, áldozatnak, akit itt megszőtt a képzeletéből, a sorsával azonosulhassunk. De a művész nem akarja nekünk meghatározni, hogy ennek az embernek mi az élettörténete, hanem Zsuzsa, minket nézőket szabadon hagy, hogy azt gondoljunk erről, amit akarunk, amit érzünk erről a helyzetről.
Itt a kép kapcsán jegyezném meg, hogy ez a gobelin mondjuk két méter magas és 180 centi széles – ezt körülbelül egy évig szőtte. Úgy kell elképzelni, hogy a szövőszéken elkezdi a munkát, nem csinál színes tervet, mint ahogy a flamand kárpitoknál volt, hanem csak egy kontúrrajzot készít egy nagy fehér kartonra. Azt a fehér kópiát teszi a szövőszéken a szövés mögé, tehát a hengerhez közel, így előtte lesznek a felvetőszálak, és elkezdi szőni. A kép, az ott van a fejében. Azt kell tudni, hogy ha körülbelül 20cm-t megsző, akkor a szövés kényelmetlenné válik, akkor le kell tekerni, az alsó hengerre, tehát ez a 20cm-es rész eltűnik. Nem lehet visszatekerni és javítani. Az már örökre ott van. Akkor jön a következő, és a következő közben a hosszú hónapok alatt, végig látja, őrzi magában a képet. Azért mondom, hogy szinte transzban van, mert tulajdonképpen az ember erre képtelen, hogy egy éven keresztül valami ideát úgy tartson a fejében, vagy azt a képet olyan erősen lássa, hogy az ilyen csodálatos üzenetté, művé alakuljon. A legszebb pillanat az életünkben, és ez számtalanszor előfordult már, amikor levágjuk a gobelint a szövőszékről. Az olyan, mint egy gyerek születése. Mi egy régi parasztházban lakunk, ami viszonylag alacsony, és nincs már hely a falon, csak kívül – az egy külön tárlatvezetést igényelne, hogy a Zsuzsi gyűjteménye hogy néz ki, hogy milyen környezetben élünk és én milyen környezetbe kerültem általa, és milyen hálás vagyok ezért, mert a tárgyi kultúra, ami körül vesz, az hihetetlen gyönyörűség. Visszatérek a „születéshez”: olyankor az történik, hogy elengedi a hengerek között a megfeszítést, elvágja a felvetőt az utolsó lekötés után a tetején, akkor kihúzzuk a kárpitot, végig a hátát látva, ahogy leforog az alsó hengerről, ott alul elvágja, utána én kiviszem a ház külső falára, fölszögezem a tetejét, és ő csak akkor látja először a teljes művet, amit addig a belső látásában őrzött, és akár egy évig szőtt.
Az hihetetlen érzés.
Szóval ezzel a technikával, amit ő művel és amivel elkötelezte magát, oda-vissza összeköttetésben van az idővel a szövőszékén a műtermében. Olyan lélekerő van ott, és olyan emberi tartás, amit én csak bámulni tudok. Ezt a gobelint, a Visszajöttek a zenészek, én picit személyes bóknak veszem. '82-ben szőtte, és mi '82 óta élünk együtt. De nem miattam szőtte meg, ebben egész biztos vagyok, hanem amiatt, hogy ez a régi fotográfia valahol egy Bartók kiállításon szerepelt egy XIX. század közepi-végi, az első fotográfiák közül való. De facto létezett ez a zenekar, amiben ugye volt zsidó, magyar, cigány, ruszin, mindenféle, és tudom, hogy nagyon dolgozott benne ez a kép. Én '82-ben elvittem egyszer egy Muzsikás koncertre, és szerintem ott történt valami, mert azután kezdte el ezt szőni. És akkor, hát persze, természetesen nem a fotót szőtte meg, az csak egy inspiráció volt. Itt láthatjuk. Ugye '82-ben még egy másik Magyarország volt, tehát az a három halom, ami ott van a muzsikusok mögött, az bizony azt jelenti, amit erről most is gondolunk: a koronában lévő három halom. Tehát ezek a muzsikusok „összezenélik” az egész országot. Az én feleségem egy próféta egyébként, számtalanszor megtörténik az, hogy elkezd szőni valamit, vagy csak rá gondol és az manifesztálódik. Ezt komolyan mondom. Néha félek tőle, mert hihetetlen.
Amikor ez a „abszolút-városi” lány elkezdett az Őrségbe járni, találkozott olyan fajta emberekkel, akikkel addig nem. És azok befogadták maguk közé, kvázi családtagnak, és olyan mélyen meggyökeresedett ő az Őrségben, hogy számtalan művén ezt az inspirációt lehet látni. Minden műve teljesen autonóm, soha nem hasonlít konkrétan se arra a fotóra, aminek alapján mondjuk inspirálódott, se egyik a másikra.
Aki meg akarja ismerni Péreli Zsuzsát személyesen, az nézze meg ezeket a kárpitokat. Itt van ő, az egész lelke, a mindene, amit akar velünk közölni, miközben végtelenül szabadon hagy minket, de folyton üzen, és hatással van ránk.
Itt van két fontos kép még: az Asta Nielsen és a Sarah Bernhardt. Nemcsak fényképekből és a kvázi kicsit nosztalgikus világból táplálkozott, hanem a régi filmekből is. A Filmmúzeumban gyerekkorában pont az édesanyja virulens élete miatt szabad bejárása volt, és ott találkozott Asta Nielsen lényével. Az én véleményem szerint ő saját magát szötte bele abba a képbe, mert a nőisége, ugyanakkor vagánysága, modernsége és nagyon erős személyisége – mondanám, hogy feminizmusa, de nem jó szót mondanék, inkább az autonomitása – rettenetesen vonzotta Zsuzsát. Rengeteget olvasott utána és nézte a filmjeit. Tehát amikor megszőtte Asta Nilesent, akkor talán egy kis szorongás is ott volt benne és sok minden, más is, világlátás, és amit én nem akarok belemagyarázni. Szerintem bizonyos szinten ez egy látens önarckép.
Még egy fontos kép van itt ebben a teremben. Nagyon ritkán kapott ő megbízást, tehát mindig a saját lelkéből szőtt. Az egyik ilyen felkérés a kecskeméti kórházból érkezett valamikor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. Ebben a képben azt lehet látni, amit a Zsuzsa a hányatott és nagyon dinamikus városi gyerekkora után megtapasztalt a vidéki életben az elementáris létet. Ő kapta azt a házat, amiben élünk. Egy barátnője, aki disszidált, utolsó pillanatban neki ajándékozta ezt a romos vincellér házat, és ez a ház a mai napig létezik, Zsuzsa változtatta otthonná, ez a művész-létének is az egyik alkotása. Ezen az Életfa című képen szerintem Zsuzsa összefonódását látjuk a természettel. Ez nagyon fontos, mert ez nem a mai aggodalom, amit érzünk a természet iránt és nem a divatos környezetvédelem, hanem ez a természetben való abszolút gyökereződése. Most is úgy jöttem el otthonról, hogy ő a konyhakertben volt. Az ő természetszeretete és az, ahogy a természetet élőlényként kezeli, az elementáris. Két dologban van, amiben néha szólni kell neki, hogy az egészsége rovására megy, az egyik a végtelen szövés, a másik a konyhakert vagy a természetben való ott-felejtkezése. Szóval hihetetlen ragaszkodásra és együttélésre van külön receptora neki a teremtett világgal.
A Motolla c. munkája szintén az Őrségből inspirálódott. Ez egy motolla, amin valamikor kimérték a felvető hosszát, vagy azt a fonalat, amit használtak. Nálunk nagy társasági, szellemi élet folyik: időnként a Földön járunk, időnként nem. Amikor nem járunk a Földön, akkor bizony előkerül sok minden dolog, ami a láthatón vagy az érezhetőn túl van. Zsuzsit inspirálták szerintem ezek a beszélgetések meg a saját életéről gondolt érzelmek, hogy megszőtt a felvető szálakon egy történetet megszületünk, felnövünk, a figura fiatalember lesz, katona, megnősül, él a házaspár boldogan, egyikük meghal, másikuk egyedül marad, majd könnyűvé válik, talán szentlélek lesz belőle. Egy teljes fordulat, az élethosszt jelenti, vagy, hogy kész van az a másfél méter fonal, vagy nyolcvan év. Itt megszólal a kör végét jelző csengő, és jön a következő menet.
- terem
Zsuzsinak az volt az elképzelése ezzel a kiállítással – miután tudta, hogy ebben a három teremben lesz– hogy a tematikát egy picit szétválasztja. Ott, az első teremben vannak az emberek, tehát a fotók által inspirált, vagy az élet által inspirált, de az emberi ábrázoláson keresztül jövő mondanivalója. Ebben a teremben pedig feljebb nézünk, az Angyalokhoz. A legújabb kárpitjai közül az egyik az előbb említett, általa érzékelt és szeretett természethez kapcsolódóan a Materra című képe, ami teljesen világos szerintem, hogy mit üzen. Mintha az lenne a lényeg, hogy a vallásokat vagy helyettesítsük be, vagy lássuk világosan, hogy a természet lehessen az igazi vallásunk. Sok ikon ábrázolása van, és ez is az, egy természet-ikon. És a természet alatt most nem azt értjük. hogy ezt öntözzük rendesen, meg vigyázzunk, hogy a kártevők ne szaporodjanak el, hanem azt az isteni természetet, amit megalkotott nekünk a világegyetem vagy a Teremtő, amire hihetetlenül kellene vigyáznunk, mert azok vagyunk mi: Mi is a természet vagyunk, nem vagyunk függetlenek tőle.
Ebben a teremben Zsuzsa segítségül hívja az angyalait. Az ő angyalai ugyanúgy angyalok, mint a hagyományban, bármelyik vallásban, tehát azok a segítők, akik nem mint Isten, hanem ha úgy tetszik, egy osztállyal lejjebb vagy tőlünk két osztállyal feljebb lévő társaink, akik képesek azokra az ideális állapotokra, amikre mi egyre inkább képtelenek vagyunk. És ezek a vágyálmok Zsuzsiban egy nagyon drámai angyallal kezdődtek. A Szegény angyal című kárpitja volt a kapu, ami megnyitotta neki ezt a dimenziót. De nem kell semmiféle transzállapotra gondolni, ő nem médium, hogy akkor „beszél” az angyalokkal, de mégis. Gondolom látja belül ezeket a lényeket, de az is lehet, hogy csak a lelke árnyalatai vetülnek ki és manifesztálódnak alakokká, és gondolkodtatnak minket el. Teljesen benne vannak az angyalai a világunkban, itt élnek velünk. És úgy teszik ezt, hogy közben, Zsuzsa a szövést megszakítva pár percre, mit tudom én, föláll és megkeveri a levest. Tehát ez nem egy misztikus állapot, és mégis az. Természetes. Zsuzsának hihetetlen misztikus üzenetei vannak.
Például az a három egybefüggő kárpit ott, ahol az a kis táncosnő végigtáncol a képeken, az a Pompeii ablak, de facto egy pompeii utazásunk, illetve egy Nápoly alatti utazásunkkor inspirálódott. A kis táncosnőt, amit ugye a pompeii falfestményeken láttunk, Zsuzsa ezt a figurát választotta üzenővé vagy angyalává. Az nem egy szárnyas angyal, csak egy lény, aki azt üzeni nekünk, hogy bármi történhet, elpusztulhat Pompei, egyik évszázad átfordulhat a másikba, valahogy mindig fönnmarad egy kis rom darab, vagy valami a világból, vagy csak egy apszis, vagy egy katedrális, de mindenképpen a művészet marad fenn, ez egész biztos. A harmadik gobelin címe Musa Eterna, magyarul a művészet örök. Erre tette le ő a nagy esküt, hogy ez így van.
És ebben a teremben, hogy ha továbbmegyünk, akkor ott van az, amit az előbb említettem, a Szegény angyal, amin a pénzérmék vannak. Ez a monumentális kárpit is azt szimbolizálja, amit az előbb mondtam, hogy a művészet fennmaradt, míg például a pénz nem maradt fenn, mert az angyal ruháját a levitézlett szocializmus pénzérméi borítják. Van rajta zlotyi, forint, cseh korona, bármi, keletnémet márka, és ez az angyal próbál megszabadulni, felemelkedni ezzel a hihetetlen teherrel. Ez a gobelin egy technikai bravúr. Egy pillanatra megemlítem: ezek a szabad felvető szálak azt eredményezik, hogy neki minden, a levegőben lévő alakot valahogy rögzíteni kell ezekhez a szálakhoz. Nem tudom, hogy csinálja, a lényeg az, hogy ott maradt.
Ennek az angyalnak különös lett a funkciója az életművében, ezt az angyalt meghívták egy Lengyelországban Lodz-ban kétévenként rendezett textil biennáléra, és ott a kurátor fölakasztotta a falra merőlegesen, és egy csomó látogató a kép hátulját nézte. Zsuzsa rettenetesen el volt keseredve, mert ez nem egy „modern” tértextil, hanem egy gobelin ezzel a mondanivalóval. Eltelt egy jó pár hónap, és kapott egy levelet az Aubusson-i Gobelin-múzeum igazgatójától, kézzel írott levelet Tahiba, valahogy kinyomozta a címünket. Aubusson a francia kárpitművészet hazája. Ott minden a gobelinről szól. Juhokat tenyésztenek a szomszéd faluban, fonal lesz belőlük, tehát ott nincs mese, ott a kis folyó azért van, hogy hajtsa azt a kereket, amin aztán lehet fonni, szőni. És van ott egy gyönyörű modern múzeum, amit a Jean Lurcat francia kárpitművész alapított. Az igazgató írt, hogy a Szegény angyalt – meg az 1989 karácsony című művét – meghívja a Spiritualitás a kárpitművészetben című nemzetközi kiállításra.
Ahova aztán persze kiutaztunk. Zsuzsi és a múzeumigazgatónő között kialakult egy olyan viszony, mintha testvérek lennének. Zsuzsi nem beszél tökéletesen angolul, és az igazgatónő, Michèle Giffault se. Olyan hosszúakat beszélgettek, hogy őrület, csak a van, a lesz és a volt nem stimmelt. Tökéletesen értették egymást. Egyébként, mindenki el volt ragadtatva attól, hogy ő saját maga szövi a munkáit, mert ott a régi kárpit-hagyomány létezik, és ott a szövőmesterek szőnek. Lényeg az, hogy a következő évben egy önálló kiállításra kapott meghívást első külföldiként, ezen hihetetlen helyen, csodálatos volt. Neki olyan, mintha nekem bemutatták volna valamelyik musicalemet a Broadway-n, tényleg. Ez nagy megtiszteltetés volt és örök nyom, és akkor a Szegény angyal és az Aequilibrium hihetetlen sikert hozott. Nem akarok szomorúságot mondani, de ezt megelőzően volt Magyarországon egy nagy magyar-kárpit kiállítás, ahova ezt a két angyalt beadta, de kizsűrizték. Ez nagyon rosszul esett neki, hogy itt a Szépművészeti Múzeumban nem kellett. És hát ilyen van. Na, ezután került Aubussonba.
Folytatnám tovább a természet és a lélek iránti elköteleződését, mert ő tulajdonképpen egy nagy lélekjavító, lélekvágyó és lélekemelő művész. Ábrázolóművészetet csinál, miközben sosem az van a képen, amit de facto látunk.
Azt a mérleget, a Kétség-et, azt látjuk. De én tudom, hogy milyen bizonytalanságok fogják el néha, amik szintén egy ilyen műben nyilvánulnak meg, és ezek a bizonytalanságok, ezek lehetnek a hétköznapi hatások, amelyek mindannyiunkat érnek. Csak Zsuzsa a modern világra nem sötét képekkel reagál, hanem fénnyel. Mert egyszerű lenne ábrázolni azt, amivel minden nap találkozunk, de az akkor nem ő lenne. Néha van benne bezárkózás, és olyan, amikor ő is a befelé néz. Ott van pontosan, az a címe, Benső zárandoklat, ugye az egy nagyon-nagyon intim kép a szó szoros értelmében: a saját lélekjárása. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a saját lelkében kutakodik, akár egy meditáció. De mindig túl mutat önmagán és ránk is vonatkozik.
Ott is azért van nyitva az ajtó, és mögötte az arany fény, mert az optimizmusa végtelen. Mellette látható az Asha című kárpit. A hagyomány szerint két dolog küzd a világon, az egyik az asha, a fényesség, a jóság, a másik az ahriman, amit mi ármánynak mondunk, azt nevezzük sötétségnek vagy elbizonytalanodásnak. És megint visszatérek itt a természettel való elköteleződésére, ez gyakorlatilag megint egy transzállapot, mert ezen a gobelinen egyszerre van jelen a tél, a nyár, a tavasz és az ősz. Ugyanabban a tájban, ami azt hiszem, inkább maga az univerzum, hiába látszanak fák, havas fák, meg elszáradni készülő őszi helyzetek. Mindig, amikor ezeket a dombokat, völgyeket látom, akkor tudom, hogy ez a végtelen. Zsuzsa egyszerre kiegyensúlyozott és egyszerre radikális gondolatokkal dolgozó művész.
Ott van a fekete falon az Axis mundi, ami a világtengelyt jelenti. Ezt megrendelésre készítette a sopronbánfalvai kolostorba. Érdekes, hogy ha megrendelést kap, rögtön a természethez nyúl. Most, hogy beszélek róla, most jut nekem is az eszembe, hogy ez a kettősség, ez a csodálatos, összeboruló két fa, az valójában egy fa.
Ezt a sopronbánfalvai kolostort, ami hihetetlen rossz, ócska állapotban volt, lerobbant, használták az idők során elmegyógyintézetnek, istállónak, mindennek, csak nem annak nem, aminek épült. Kovács Gábor műgyűjtő, megvásárolta és a romokat helyreállítatta, és a kolostor újjászületett. Oda kért a Zsuzsától egy gobelint. És az a misztikus csoda történt meg ebben a kárpitban, hogy a 17 évvel ezelőtti Iparművészeti Múzeumban történt kiállításán odajött valaki Zsuzsához, és azt mondta, hogy nála van egy apáca hagyatéka, egy csomó aranyfonal, hímzőfonal, mert ez a néni, miután kipaterolták őket a sopronbánfalvai zárdából, akkor náluk élt haláláig. És hogy a Zsuzsinak adná ezeket a fonalakat. Amikor megjött ez a megbízás a már rendbe hozott sopronbánfalvai kolostor új tulajdonosától, aki egyébként a Kogartot is alapította, akkor Zsuzsa, a valamikori szerzetesi étkező helyiségében található hatalmas gerenda látványától inspirálódva elhatározta, hogy megszövi ezt a képet, és beleszőtte azt az valódi aranyfonalat, ami a valamikor itt élő apácától származik. Tehát ez szerintem egy csodálatos spiritualitás, hogy valaki közvetítőkön keresztül évtizedek múlva, hozzájut egy üzenethez. Hiszem, hogy az apáca azt sugallta, anélkül, hogy az életben találkoztak volna, hogy „tessék ezt beleszőni”. Most a kiállítóteremben éppen alkonyat van, de amikor süt a nap, akkor hihetetlenül látszik, hogy milyen gyönyörű arannyá vált az egész.
Éjjeli nap nappali hold - Zsuzsi a rák jegyében született, úgyhogy az, hogy hold van a képén, az természetes. Ez is egy olyan fajta kettősség, amit én imádok benne: hogy egyszerre van kint és bent, egyszerre gondol vidámat, szomorút, és ezekben a munkáiban ez fantasztikusan tükröződik. Az Égi parton, amin ott ül az a kis figura az utolsó romon, mintha Karthago romjai lennének, az ugyanazt az üzenetet hordozza, hogy a végtelenség az inspirálólag kellene, hogy hasson ránk. Nem félelemmel, nem aggodalommal, hanem örülnünk kellene, hogy ilyen fantasztikus térben élünk, és mindenki azt szűrje le a világból, ami az ő lelkének a rezgésével analóg. Zsuzsinak a lelke az így néz ki, az Időt és a teret képes egyszerre érzékelni.
III. terem
Az Amnézia című kétoldalas kárpit hozta meg Zsuzsának az első komoly elismerést 1980-ban a Fal és tértextil Biennálé fődíját.
Egyedül álló alkotás. Az emberi önzés szimbolikus emlékműve.
Sokszor szerepelnek csak fejek a munkáin, mert az embernek talán a feje a lényege. (Azért fejezték le régen az embereket, hogy ne legyen tartalmuk, mert nem a testünkben van a lényeg, hanem a fejünkben.) És amikor Zsuzsi fejeket sző szabad felvetővel, akkor nekem az az érzésem, hogy a lényeget akarja elmondani, és ha arról beszél, hogy Eredeti kópia, ugyanazok az emberek, akik valamikor még színesek voltak, azok elszürkülnek a mai világban. Vagy annak a szarkasztikus, humoros változata a Lakók jegyzéke, hogy ilyen ember is van, olyan ember is van. Ugyanez jellemző, vagy ugyanez az inspirációja az Ikon - XX. század végének, ahol a XX. század végén vagyunk, és a Zsuzsit saját bevallása szerint, amikor a metró lépcsőjén megy fölfelé és lefelé, akkor látja az emberek arcát, akik magukba vannak fordulva. Ezt a fajta sűrűséget próbálta ikonszerűen ábrázolni, a nagyon erős vörös színű kerettel, és szintén evvel a szabadfelvetős bravúrral.
Néhány témát feldolgoz ő többször is: akvarellel megfesti és aztán megszövi. Tükörkép a címe ennek a gobelinnek, kellene rá egy motor hátulra, hogy időnként megforduljon, mert a képen felül ott van a viruló, modern város, és alatta az archaikus romok. Ha megfordítom, akkor lehet, hogy fölülre kerülnek a romok, és talán alatta ott van a jövő. Ha akvarellt fest, akkor, arra jöttem rá, hogy a gobelinjei azok többnyire olyanok, mintha regények lennének, merthogy azok is mindig. Az akvarellek meg olyanok, mintha novellák lennének. Ezek a művek is fantasztikus mondanivalóval rendelkeznek, de novellaszerűen, tehát nemcsak formájában, hanem kidolgozásában is ugyanúgy fest, ugyanolyan lassan fest, mintha szőne, vagy ugyanolyan lassan sző, mintha festene.
Ilyenkor egy burok van rajta, és abban él, amit csinál. Ha valaki meg akarja őt ismerni, meg kell néznie ezt a kiállítást.
Ő nem nagyon szokott aktualizálni a tévéhíradó, vagy az élet, vagy az újság, vagy az internet közvetlen hatására, kivéve ezt a munkát, meg a másik szélén lévőt. Ez a munka, az 1989 karácsony, ez az a történet, amikor 1989-ben néztük a televíziót, és csak a halál jött belőle, a romániai forradalom, és a karácsony gyakorlatilag elmaradt. Mert azért van az ikonban a Madonna is és a kis Jézus is gyászszínűen, mert egyszerűen elmaradt a karácsony, mert nem az érdekelte az embereket vagy a mi közvetlen környezetünket, hanem az öldöklés és ahogy minden megfordult, szerencsére pozitívra. Ami technikai bravúr benne, hogy ahogyan a pénzérmék voltak a másik gobelinben, azok sem rá vannak varrva vagy úgynevezett applikációval rögzítve, hanem ez mind bele van szőve a kárpitba. A töltényhüvelyektől kezdve a kulcsokon át minden. A kulcsok, ha nagyon egyszerűen mondom, akkor a szabadság ajtajait nyitották. Ezt 1990-ben Szentendrén állította ki először a Szentendrei Képtárban. Rengeteg művész jött át Erdélyből, és az egyik ilyen művész, aki látta ezt a művet, azt mondta, egy dolog hiányzik róla, és átadott egy telefon lehallgató kis mikrochipet, amit, az ő a saját telefonjából vett ki még ott Marosvásárhelyen. Ez ennek a gobelinnek ez is a története.
Egyébként a másik, az 1999 Húsvét, az pedig a délvidéki, kísértetiesen hasonló eseményekre reagált. Úgyhogy ez a két ilyen kárpit van, amiben azt érzékelem, hogy a napi krónikák hatottak a művészetére.
Az Ereklyetartó Zsuzsi tisztelete nagyapja iránt, akit Pérely Imrének hívtak, grafikus és festőművész volt a vérzivataros időkben, a XX. század első felében. 1898-ban született és 1944-ben a háborúban tulajdonképpen eltűnt. Gyógykezelésre indult, és valahol félúton meghalt. De fényességes korában Párizsban volt kiállítása, és mint grafikusművész nagyon sokat élt Párizsban. Természetesen abban a Párizsban élt, amiben Ady Endre és a többiek, tehát a nélkülözés Párizsában és a művészet Párizsában, de ott nagyon komoly kiállításai voltak, pl. a Petit Palais-ban. Sajnos szinte az egész művészete megsemmisült, nagyon ritkán kerül elő egy-egy képe, azt igyekszünk összegyűjteni. Ez a mű gyakorlatilag a nagypapa emléke.
Egyszer Rodoszon voltunk, Lindosz nevű hófehér városkában, és egy kis szűk sikátor végén egy nagyon sötét ajtó volt nyitva és egy templomba vezetett, ahol Zsuzsa meglátta egy ikon aranyát, és akkor szerintem megfogant benne, hogy sző egy olyan művet, amiben ezt az aranyságot behozza a kifejezésmódjába. A címe, Boldogasszony. Itt is az élet és a halál egymásmellettiségéről is szó van, ahogy minden szakrális ábrázolásban. Az ilyen Madonna-képeken Olaszországban meg Görögországban mindenhol felakasztják a hívők a felajánlási táblákat, az offereket, segélykérésként. Ha rossz a lába, akkor egy lábat ábrázolót, hogyha a tüdejével van probléma, akkor egy mellkast ábrázoló kis domborművet akaszt oda. Mindig tele vannak ezek Madonnák mindennel, még bukósisak is van az ilyen képeken, mert ha életben maradt a motoros egy balesetben, akkor „hála a Madonnának”. Magyarország kis „offerje” is rákerült Zsuzsa képére, ugye még '86-ban vagyunk.
Az Anonim ikonosztáz a legújabb munkája, itt látható először. Ez a mondanivalójában és az ikon ábrázolásában egy teljesen egyedülálló mű. Bár ezen is ott van az ablak, mint mindenen. Ez a gyülekezet, a szakralitás vagy a lélekemelés után vágyakozó emberi együttes, vagy figura együttes. Nem tudom, mit fog cselekedni legközelebb, de szerintem ebben már benne van a jövő.
Ezen a kiállításon kevésbé van reprezentálva, de hihetetlen humora van Zsuzsának, és nagyon jókat tudunk szórakozni az életünkön. Ezt reprezentálja a Homo maniacus sorozat: mindenkinek van valami őrült mániája és ahhoz nagyon ragaszkodik. Van hadimánia, van mindenféle egyéb tébolyda, meg a tárgyak gyűjtögetése, amiben a művek alkotója sem áll rosszul, ha úgy tetszik, ő is egy mániákus. Szóval ez visszatükröződik, nagyon szeretem azt az iróniát és azt a humort, amit ő alkot.
Ebben a Gyülekezet c. munkában az az érdekes, hogy volt egy megbízásuk Szabó Mariann textilművészzel közösen a hévízi Aqua Szállóba, egy hatalmas közös tervezésű textilképre. Szabó Mariann, néhai Makovecz Imre felesége, varrott technikát használt, Zsuzsi szőtte ehhez a balatoni képhez ezeket a fejeket. Némelyik a csónakban ült, némelyik fürdött, némelyik attól függően, hogy közel volt vagy távol volt, azért van a méret különbség köztük. És aztán telt múlt az idő, a szállodatulajdonosok jöttek-mentek, lényeg az, hogy ez a munka simán tönkrement a falon, alátették a levest meg a pörköltet, meg a jóisten tudja micsodát, amikor jöttek a nagy partik, és szinte megsemmisült a murális munka varrott része, még be is ázott ez a helyiség. Szerencsére a szövött fejek megmaradtak. Mi sokat járunk Hévízre – és valahogy kikönyörögtük, hogy legalább a romokat hadd kapja meg Zsuzsi. És megkapta. Mariannal megbeszélte, hogy felhasználja a fejeket. Vásárolt egy nomád, iráni szőnyeget, és most ezek a fejek ezen a szőnyegen csoportosulnak, és élvezik a létet és kvázi egy reinkarnációjuk lett. A Balaton és Irán, itt találkozik. És különös, hogy az első teremben lévő Sentinellára hogy rímel ez a munka.
Ikon XX. század vége című kárpit magáért beszél, azt jelenti, amit látunk. Szemét satuba zárt természet szenved a nyomás alatt.
Itt ebben a teremben láthatóak Zsuzsa más technikákkal készült alkotásai. Nagyon különös technika, amit ő papírplasztikának nevez. Van Szentendrén egy papírműhely, és aki a papírmalmot működteti attól kapta Zsuzsa ezt a természetes anyagot. Jártunk Egyiptomban, és ott a fáraónak a szarkofágjához tartozóan láttunk 365 usebtit, akik elkísérik az útján, tehát minden napra van egy kis kvázi szent vagy őrző-védő kis alak. És amikor hazajöttünk, akkor Zsuzsit ez nagyon inspirálta, és a merített papírt használva született meg az Usébtik a következő hónapra című védelmi helyzet.
A másik papírplasztika ott mellette, aminek a címe Nincsen apám se anyám, az egy levelet is tartalmaz. Azt ajánlom, hogy olvassák el. Nagyon különös. Az egy padláson talált létező magánlevelezésből jövő őrségi levél, ami inspirálta Zsuzsát erre az alkotásra.
Freskó. Ebben az aquarellben tulajdonképpen az ő végtelen kitartását és a hitét látjuk, hogy akkor is festi a freskót és akkor is létrehoz, ha olyan a helyzet, amilyen. Nem ideális.
Prágai utunk után született a Prága felett című aquarell sorozat. Ott olyan alkimista helyzetekkel találkoztunk, nagyon különös középkori és nagyon inspiráló környezet volt, és Zsuzsából ezt hozta ki, mert ebben a sorozatban a vallások vizuális szimbolikái láthatóak, természetesen Zsuzsa lelki transzformációjával.
A Daniel Stein családja című munkát pedig konkrétan egy Ulickaja-regény inspirálta, ez a kép műfajilag teljesen egyéni, kollázs is, meg festés is, meg minden.
Itt ez az élére állított kép, pedig egy személyes megbecsülés jelképe. Volt, egy Frank János nevű művészettörténész, akit a Zsuzsi nagyon-nagyon szeretett, és mindenkit, akit nagyon idealizál, azt gyöngytyúktollal honorálja. Így Janót is, így emlékszik rá. Egy végtelenül szellemes és nagyon jó művészettörténész volt, és a kornak egy nagyon ikonikus alakja.
Szintén a természetről szól a Föld és víz című kárpit. Ez a kis, csak mászni tudó gyermek az elemek határán, a teremtés maga. A természet része, ahogy mi mindannyian. Annyit elpletykálok erről a képről, hogy a Zsuzsi a főiskola előtt a Vármúzeumban volt restaurátor, és Sztankay Ágnessel dolgozott együtt, aki nem más, mint a Bojár Iván András édesanyja, és az a gyerek, az inspirációul szolgáló fotón a „kis Bojár” valamikor a '60-as évekből. Azt mondanám, nem véletlen, hogy felnőttfejjel, mennyire elkötelezett környezettudatos ember lett belőle.
A Kármán Tódor emlékére egy megrendelésre készült a valamikori, már nem is tudom, hogy hívták, talán Hyatt Szállóba, ahol négy gobelinművészt kértek fel, hogy a repülésről készítsenek kárpitokat. Kármán Tódor volt az első magyar helikopter feltaláló. Zsuzsa ebből is képes volt transzcendenciát transzformálni.
Az Égi-Földi játék című gobelint szintén a délszláv háború is inspirálta, és az állandó öncélú rombolási kényszere az embereknek. A felhőkből előtűnő alak Zsuzsának egy ilyen furcsa – még nem is – angyala, aki kvázi „szórakozik” azzal, hogy összedöntöget ezt-azt, amazt.
Ezt hagytam a végére merő önzésből, ha már elvállaltam ezt a tárlatvezetést. Ennek az a címe, hogy Korcsolyázás Szentiván éjjelén. Én Szent Iván napján születtem, úgyhogy ezt személyes bóknak veszem, és nagyon szépen köszönöm a figyelmet!
Tolnay Imre művészete egyszerre absztrakt és figuratív, transzcendens, ugyanakkor realisztikus, geometrikus, mégis gesztus jellegű. Jellemző rá az organikus formák használata, s a szimbólumgazdagság és a töredékességükben kiteljesedő struktúrák használata. A Műcsarnokban megtekinthető Térgesztusok című kiállítás kapcsán Fazakas Réka kolléganőnk, a kiállítás kurátora kérdezte a művészt az Országút hasábjain a témaválasztásról, egzisztenciális kérdésekről, szakralitásról, technikákról, zenéről.
Beszélgetőtársak: Tulipán Zsuzsanna, a kiállítás kurátora és Mucsy Szilvia fesztiváligazgató
1. 2. 3.
