Vékony, hosszú hajú, visszahúzódó magyar-japán lány Révész Anna képzőművész. Alkotásai a Derkó 2020 kiállítás gyöngyszemei a Műcsarnok termeiben. Amikor belépünk, rögtön szemben a diplomamunkáját látjuk: egy tradicionális, 19. századi ezüstlappal borított, paravánra készített festményt. Ha az ezüst felületet kezeletlenül hagyta volna, száz év múlva eltűnne onnan a kép – jó, hogy nem így történt, nem szeretném, ha ennek az áldott tehetségű lánynak bármely munkája valaha is láthatatlanná válna. De, ennek a munkának éppen az a lényege, hogy direkt nem kezelte a felületet, tehát idővel el fog tűnni a festmény.

Fotó: Műcsarnok

Az ezüst tulajdonsága, hogy a levegőben jelen lévő kis mennyiségű kénnel kémiai reakciót mutat, és  idővel megfeketedik. Ez a színváltozás rendkívül szembetűnő, világos ezüstszínből koromfeketévé válik. Ez a tulajdonság: mint festmény alapanyagnak hátránynak hangzik, de nekem pont emiatt szimpatikus. A paravánom már kezd „megváltozni”, de én emiatt érzem mélyebbnek, gazdagabbnak a színvilágát, a ragyogását. Ha nem kezelem le, 100 év múlva valószínűleg alig fog látszani rajta a tus festmény. Ezzel a folyamattal illeszkedik „az elpusztulás felé haladó élet, a mulandóság, a Mudzsó” gondolathoz, és úgy gondolom emiatt a tulajdonság miatt is tudnám jobban kifejezni a mulandóságban erőteljesen élő élet ragyogását.)

Japánban születtél, édesapád magyar, édesanyád japán. Sok mindent hoztál nekünk magaddal, többek között ezt a gyönyörű technikát, a gansai-t és a Suihi-t. Mi a különbség a hagyományos akvarellfesték és a te általad használt festék között?

- Ez egy speciális festék, amit a nyihonga japán festészeti stílushoz használnak. Annyiban tér el a hagyományos európai festékektől, hogy természetes ásványi anyagokból, enyvből és őrölt kagylóporból készül, ettől a fedése sokkal erősebb, vagyis nem olyan átlátszó, mint az akvarellekhez használt festék. Sokkal rétegesebben tudom használni a papíron.

Japánban, a Hida hegyvidéken nevelkedtél, az Ontake nevű szent hegy lábainál. Egyértelmű, hogy az onnan hozott tisztelet és a helyi mitológiai üzenetek köszönnek vissza a festményeiden.

- Valóban hegyek között nőttem fel, egész gyerekkoromban ott játszottam, mindig körülvettek a japán erdők és szakrális tárgyak. Teljesen természetes, hogy a fákat, a növényeket nagyon közel érzem magamhoz, hiszen a japán kultúra fontos része a természet mély tisztelete. Végtelen szeretet fűz a természethez, amit soha nem tudok és nem is akarok elfelejteni.

Fotó: Műcsarnok

Amit, most elmondtál, abból nyilvánvalóan következik az elmúlás megfogalmazása és elviselése is. Mit jelent pontosan a munkáiddal kapcsolatban említett mudzsó?

- Mulandóságot és állandóság nélküli létet jelent. Olyan vallási-filozófiai meggyőződést, ami nagyon szorosan, szinte elválaszthatatlanul kötődik a japán esztétikai érzékhez és felfogáshoz. E filozófia szerint minden akkor teljesedik ki igazán, amikor elkezd múlni, vagyis az igazi szépség az elmúlás pillanataihoz kötődik. A mudzsó még a buddhizmus előtti időkben született, és sok ismert példa illusztrálja a japán kultúrában. A cseresznyevirágot, ami Japán egyik jelképe, nem akkor tartjuk a legszebbnek, amikor teljes pompájában virágzik , hanem amikor a szirmok hullani kezdenek. Japánnak számtalan természeti csapást kellett megélnie, ezért a japán kultúrának is megnyugvásra kellett találnia abban a tudatban, hogy semmi nem állandó. Minden elmúlik. A pusztulás azonban magában hordozza az új megszületését is.

2008 óta élsz Magyarországon. Kik voltak rád hatással az egyetemi évek alatt?

- Bukta Imre a mesterem. Mélyen tisztelem őt, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy az osztályába kerülhettem. Mezőszemerén, -ahonnan a mester származik, Minden nyáron művésztelepet tart. Ezeken én is láthattam, hogyan él és alkot Bukta Imre, és miután én is vidéken, a természetben nevelkedtem, nagyon megnyugtatott az a közeg. Persze a nagyvárosi élet izgalmas, és tudom, hogy fontos kapcsolatokat tartani, de ez a létforma engem nem annyira inspirál, inkább mindig visszavágyom a természetbe.

Mit jelent számodra a Műcsarnokban kiállítani és Derkovits-ösztöndíjjal büszkélkedni?

- Óvodás koromban egy évig éltem Budapesten. Abban az időszakban rengeteget sétáltunk a Műcsarnok körül, szüleim bevittek a kiállításokra is. Apám naív festőként mindig is vágyott itt kiállítani, nekem sikerült beteljesíteni az álmát. A megnyitón ő is itt lehetett, és nagyon meghatódott, boldogok voltunk. Édesapámnak köszönhetem, hogy festő lettem. Óriási dolog itt lenni, nagyon motiváló, és megnyugtat, jobban tudok koncentrálni a munkára. Jelenleg készülök egy olyan kiállításra, ahol bemutathatom az itt is kiállított, ezüst paraván diplomamunkámhoz vezető utat, és annak összes folyamatát, állomását.

Fotó: Műcsarnok

Az interjú végén Anna megköszönte a Műcsarnok és a DERKO ösztöndíj támogatását, elköszönve pedig én is ösztönösen, japán szokás szerint, felé fordultam és mélyen meghajoltam. Szívből, igazán.

írta: Hangyál Judit