„S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók: nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden, ami fény.”
(Shakespeare: Szentivánéji álom)
Mindig lenyűgöz és izgalomba hoz, amikor ugyanabban a pillanatban emberek sokasága egyetlen dologra koncentrál. Amikor a karmester felemeli a pálcáját, ránéz az első hegedűsre, biccent a fejével, és minden zenész egyfelé figyel. Aztán felcsendül a muzsika.
Számomra ez a rend. A tökéletesség.
„Ne fogják le a kezem, amikor megpendítek egy húrt, ne kerüljön göröngy a tollam alá, ne ütközzenek semmibe kimondott szavaim, akadály nélkül húzhassak végig egy vonalat.”
Fotó: Műcsarnok
„Az életben az ember nem tud mindent. Belépsz egy szobába, emberek ülnek odabent, és van valamilyen atmoszféra, rögtön tudod, vigyáznod kell-e, mit mondasz, hangoskodnod kell-e, vagy hallgatnod, vagy esetleg meg kell hunyászkodnod – ezeket rögtön tudja az ember. Azt viszont nem tudod, hogy mi fog történni ezután. Az életben nem tudjuk, merre tart egy történet, de még azt sem, hogy egy perc múlva hová fog kifutni egy beszélgetés” – olvashatjuk David Lynch szavait a könyvben (248. oldal).
Emília, a te életedben fontosak a kis titkok, kis történetek?
A kis történetekből áll össze a nagy, az egész életünk, szóval igen, ezeket a kis történeteket nagyon fontosnak tartom. A titkokat viszont nem szeretem, és nem is izgatnak mások titkai. Mivel sem az életnek, sem az emberi létnek nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, egyszerűen csak sokszor szembejönnek az emberek legbelsőbb tartalmai, ami már nem titok többet, hiszen én például látom.
A Műcsarnok és a Budapest FotóFesztivál közösen hirdetett két nyílt pályázatot, az egyik „Kis történetek, kis titkok” címmel professzionális rövidfilm, míg a másik „Gyermekkori (rém) álmok” címmel fotó kategóriában. Mindkettő apropója David Lynch Small stories / Kis történetek című, Műcsarnok-beli kiállítása volt.
Szinte hihetetlen, de a felhívásokra több, mint 230 pályázati munka érkezett. Az illusztris szakmai zsűri tagjai – Horváth György, a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója, Kende János filmoperatőr és Török Ferenc, filmrendező, forgatókönyvíró – rövidfilmes kategóriában a professzionális filmkészítők, film és média szakon tanuló hallgatók anyagaiból válogattak. A fotó kategória zsűrije: Kocsány Kornél fotográfus, a Budapest FotóFesztivál projekt koordinátora, Somosi Rita művészettörténész, a Budapest FotóFesztivál kurátora és Szarka Klára fotótörténész, a Budapest FotóFesztivál kurátora.
A fotósorozatok, egyéni fotók és videók rangsorolása elég fejtörést is okozott az ítészeknek. Végül megszületett az eredmény, és május 23-án átadták a fődíjat –
a fotó kategória nyertese Bede Kincső Hilda lett.
Beszélgetés Bátai Sándor képzőművésszel
Fotó: Berényi Zsuzsa
A szentendrei festészeti hagyományokból merítesz, de érezhető a kortárs művészetekhez való vonzódás is. Minden a gyerekkorban, fiatalkorban dől el, mondják. Honnan datálod a művészet felé fordulásodat? A Balaton környéki időszak mennyire volt meghatározó számodra?
A Balaton-felvidék, a pannon táj szépsége és történelme meghatározta pályámat és egyben örök forrást biztosított a munkásságomhoz. Balatonkenesén, a nagyszüleimnél találkoztam a hagyományos paraszti élettel, ami tárgyi világában, szokásaiban még éppen – és épen – őrizte az előző generációk tudását. Az időközben társadalmilag átalakulni kényszerülő falu lakói gyári munkások vagy a termelőszövetkezet tagjai lettek. A disznóölés, a kukoricatörés még jelen volt az életükben, de a paraszti élet eszköztára már a padlásokon, pajtákban hevert, gazdátlanul és némán. Elárvult kasok, boronák, szénagyűjtő gereblyék, villák, az egykori gazdálkodás eszközei titokzatos és ismeretlen tárgyakká, emblematikus jelekké váltak. Ezek jelentek meg később kiegészülve a pásztorok és halászok eszközeivel a Törvénytábla című képeimen, egy sajátos ábécé betűit alkotva.
Azt mondják, akit a színház füstje megcsapott és meg is érintett az soha nem tudja ezt kiheverni. 1976–1978 között a Budapesti Szabadtéri Színpad szcenikus főmérnöke, 1978–1987 között a kaposvári Csiky Gergely Színház látványtervezője volt. 1988–1992 között a Győri Nemzeti Színház látványterveit készítette el, majd, 1992–1996 között a szolnoki Szigligeti Színház látványtervezőjeként dolgozott.Nem hiányzik a színház levegője? A zsinórpadlás és a színházi függönyök szaga? Jászai Mari díjas, Ybl Miklós díjas építész, író-szerkesztő, Érdemes- és Kiváló Művészt kérdezem.
Az 1990-es években tanítottam a Képzőművészeti Egyetemen. Hallgatóimat mindig elvittem az éppen aktuális színházi látványtervezési próbáira, műhelyeibe. Egyik végzett hallgatóm az asszisztensem lett a szegedi Szabadtéri Színpadon bemutatott Elisabeth c. musicalben. – kb. 20. éven át játszották kőszínházban, majd újra Szegeden. Valamilyen – erősebb/lazább – kapcsolatom mindig is volt a színházzal. A látványtervező feladat a múzeumi munkának is része – akkor is, ha nem én tervezem az installációt –, hiszen ezzel segítjük átadni a kiállítás néha nehezebben megközelíthető tartalmait. A színházban és a vizuális művészetben is a befogadó „fejezi be a művet”. A 2000-es években a Millenáris Park-beli Álmok álmodói megakiállítás komoly közönségsikert hozó látványkoncepciója nyomán – több százezer néző, a fele lelkes gyerek – „jutalmául” légüres térbe kerültem. Ekkor ismét tíz évet dolgoztam Kaposváron és párhuzamosan a Stúdió K-ban. Épp most hétvégén van a Csiky Gergely Színházban a Nők iskolája premierje, amihez ismét tervezőnek hívott Babarczy László. Jó és szép munka.
Fotó: http://www.foodyny.hu/component/tags/tag/783
1., 1998-ban egy angol tulajdonú kiadónál voltam szerkesztő. Írtam és szerkesztettem egy divattörténeti sorozatot, amikor rájöttem: jobb, ha a fotózásokat is én vezetem, beállítom a tárgyakat, beszerzem a kellékeket, irányítom a fotóst. Angol főnököm kérdően nézett rám akkoriban: „Mi az, hogy stylist?” Nálam így kezdődött, hogy a született affinitásomat a gyakorlatban fogalmazhattam meg. Ezt követően, közel 21 évig – napjainkig – stylistként is dolgozom. Celebeket, civileket öltöztettem, tanítottam, imádom ezt a munkát. Ezt nem lehet igazán tanulni. Végtelen tiszteletem a szakmában elért elismeréseidhez, de azt hiszem, pont az a sikered titka, hogy ha egy területen a csúcsra értél, mindig tovább mész. Mozgásban vagy állandóan. Lakatos Márk egy márka.
Szeretem az új kihívásokat, az újdonságot, talán azért is, mert nem jól tűröm a monotóniát. Azért vannak „hűséges” dolgaim is, amiket régóta csinálok.Nem készültem stylistnak, de igazad van, nagyon hamar elértem ennek a munkának a hazai csúcsára, és elkezdtem keresni azokat a dolgokat, amelyek ezzel a területtel összefüggenek és vonzanak: a színház, az opera, a film a show. Gyerekkorom óta fontos a színpad, ezért a jelmeztervezés irányába fordultam. Fontos volt, hogy a stylist munkából kiindulva olyan területekre is lépjek, amiből minél több élvezetet és energiát tudok nyerni.
1., A fotográfia szeretetét sok oldalról közelíted. Írsz, kurátor vagy, tanítasz, és a többi: egyetemi fotógaléria létrehozása, fotóarchívum vezetése, szerkesztés, újságírás…Honnan indult a fotó iránti érdeklődés?
Nagyon régi az érdeklődés. Már a középiskola vége felé tudtam, hogy a film és a fotó fontos nekem. Akkor még azt hittem, inkább a filmmel szeretnék foglalkozni. Az első munkahelyem az állami filmforgalmazó vállalat lett, ahol a művészmozi hálózat kialakítása volt a fő feladatunk, aztán a véletlen úgy hozta, hogy a Műegyetemre kerültem, s ott létrehozhattam egy fotógalériát.
Fotó: Műcsarnok
Fotó: Műcsarnok
1., A pedagógia, a gyerekekkel való foglalkozás, az egyik legszebb, de vélhetően a legnehezebb feladat is. Neked mit jelent a gyerekek közelsége?
Izgalmas kihívást: lehetőséget ad másfél óra konstruktív együttgondolkodásra. Nagyon intenzív, pozitív, felemelő érzés.
Mádi zsidó temető, Fotó: Detvay Jenő
Klein Rudolf kiállításához.
Szeretek temetőben lenni.
A családunk nem temetőbe járó típus – anyám szerint az élőket kell gondozni, a halottainkra emlékeznünk kell. A szívünkből.
A sírok között sétálni jó, kifejezetten megnyugtat, állandósága és visszavonhatatlansága biztonságot ad. Itt, teljesen mindegy, hogy ki melyik társadalmi rétegből jön, gazdag-e vagy szegény, jót tett-e vagy gazember volt. Egyenlőség. Még akkor is, ha az itt maradottak mindent elkövetnek, hogy ott is különbséget tegyenek, minél nagyobb, minél márványosabb márványos, díszes, cicomás, aranyfestékes cirádás feliratokkal a sírkamrákon.