Műcsarnokblog

Érdemes gazdagítani a tudatunkat és a lelkünket. Legyünk nyitottak!

Interjú Szarka Klára Balogh Rudolf-díjas fotótörténész, kurátorral

2019. május 06. - Műcsarnok Kunsthalle Budapest

1., A fotográfia szeretetét sok oldalról közelíted. Írsz, kurátor vagy, tanítasz, és a többi: egyetemi fotógaléria létrehozása, fotóarchívum vezetése, szerkesztés, újságírás…Honnan indult a fotó iránti érdeklődés?

Nagyon régi az érdeklődés. Már a középiskola vége felé tudtam, hogy a film és a fotó fontos nekem. Akkor még azt hittem, inkább a filmmel szeretnék foglalkozni. Az első munkahelyem az állami filmforgalmazó vállalat lett, ahol a művészmozi hálózat kialakítása volt a fő feladatunk, aztán a véletlen úgy hozta, hogy a Műegyetemre kerültem, s ott létrehozhattam egy fotógalériát.

216a7347_kicsi.jpg

Fotó: Műcsarnok

2., A minap valaki azt mondta: „Ki gondolta volna, hogy Szarka Klára ilyen sikeresen mutatja meg magát a magyar kortárs fotográfiában is? Egyre meghatározóbb és véleményformálóbb a szerepe.” A helyeden érzed magad? Elégedett vagy azzal, hogy az utóbbi időben jobban odafigyelnek a munkásságodra? Mi kell ahhoz, hogy az ember hangja messzebbre is elérjen?

Nem hiszem, hogy véleményformáló lennék, nem is törekszem rá. Soha nem szerettem senkire nyomást gyakorolni. Bevallom, a versenyt sem szeretem. Mindig sajnálom azokat, akik nem győztek. S hogy kinek hol a helye, milyen messzire ér el a hangja? Ebben annyira nehéz objektíven és méltányosan állást foglalni. Örülök, hogy szép feladatokat kapok. S persze nagyon jó érzés, ha elismerik az embert. Igyekszem tanulni, fejlődni, másokra figyelni. Olyasmit szeretek csinálni, ami konstruktív, kooperatív, ami összehozza az embereket, ami a jobbik oldalunkat erősíti, ha lehetek egy kissé szentimentális.

3., Egy cikkedben olvastam a „sajtó nélküli sajtófotó” problémakörét. Van mire emlékezned, hiszen például a legendás Képes 7 még nagyon komoly fotográfiai szempontokat is előtérbe helyezett. De mi történt azóta? Hová tűnt az alkalmazott fotográfia becsülete? És mi az oka?

Csak kósza gondolataim vannak erről. Évtizedekig dolgoztam a sajtóban, jó ideig napilapnál. A fotó iránti elkötelezettségemben meghatározó szerepe volt, hogy a fotóriporterek között mindig sokkal otthonosabban éreztem magam, mint az újságírók, szerkesztők társaságában. Testközelből tanultam meg, hogy a sajtófotó, az alkalmazott fotográfia mennyire komoly szakmai tudást és kivételes emberi karaktert kíván meg. A sajtónak nemcsak a szerkezete, de a társadalmi pozíciója is átalakult, s a riporterség mint szakma – sok másik mellett – veszített a súlyából és jelentőségéből. A mai fotográfiai ízlés és ítélkezés egyik meghatározója a műkereskedelem, ez pedig szűk szegmens. S ebben – én legalábbis úgy látom – az alkalmazott kortárs fotónak nincs esélye arra, hogy értékként megjelenhessen.

216a7570_kicsi.jpg

Fotó: Műcsarnok

4., Komoly kritika, hogy szerinted a sajtókép a sajtó állapotát (is) mutatja, a sajtó pedig a társadalomét. Ennyire rosszul állnánk?

Az biztos, hogy gyökeres változás zajlik a média, a nyilvánosság és a társadalmi kommunikáció terén. A klasszikus értelemben vett sajtó története mintha a végéhez közeledne. S hogy utána mi lesz? Még nem látom tisztán.

5., Mit gondolsz a vizuális hatás és a jól megírt, tartalmas, okos, informatív szöveg arányairól a nyomtatott sajtóban? Most az a mánia, hogy minden legyen kizárólag vizualitáson alapuló, durva hatásvadászat.

Talán nem fogalmaznék ennyire sarkosan, hiszen többféle nyomtatott sajtótermék létezik, s nem is a politikai, világnézeti különbségek szerinti másságra, hanem a műfaji különbségekre gondolok. Szöveggel is lehet durva hatásvadászatot művelni, igaz, vizualitással gyorsabban és egyszerűbben. Mondhatni, szembetűnőbb módon.  Miután a printen kívül (is) információk árja vesz körül minket – valóságos, irreleváns vagy csak egyszerűen szemét –, ezt az információ-óceánt gyakorlatilag nem vagyunk képesek megszűrni. Talán ezért érzi szinte mindenki szükségét annak, hogy harsogjon.

6., Egész munkásságodból sugárzik a világra figyelés, az az attitűd, ami az életünk alakulását kívánja dokumentálni. Egy szélesebb befogadói közönségre való vágyat érzek benned. Vezettél már World Press Photo kiállítást is,amelyből a magyar történelem fordulataival párhuzamosan ismerhetjük meg saját korunk tágabb környezetének kihívásait, problémáit, más népek életét. Erős empátiádban segít-e a fotográfia? Hídnak érzed-e a fotót?

Az életem sok mindenben megváltozott az eltelt évtizedekben. Sok szempontból én is más vagyok, persze, mint húsz- vagy harmincévesen voltam. De a kíváncsiságom nem apadt el, az biztos. Minden mozzanat, probléma, helyzet megértésében holisztikus attitűdre törekszem. Brecht darabjában mond valami ilyesmit Galilei: nem az igazságomat keresem, hanem az igazságot. Nem szeretnék patetikus lenni, ezért a magam számára ezt így fordítom le, és tényleg így is érzem: a saját igazságomra nem vagyok kíváncsi. Nem érzem szükségét, hogy bizonyítékokat találjak rá, milyen okosan cselekszem és milyen helyes úton járok. A mások igazságai viszont nagyon is érdekelnek. S ha azok az igazságok megingatják az enyémeket, na, akkor érdemes komolyabban elgondolkozni magamon és a világon. Ebben a fotográfia nagyon sokat adott nekem.

216a7581_kicsi.jpg

Fotó: Műcsarnok

7., A Műcsarnok David Lynch kiállításának kurátora vagy. Már most rekord nézettséget produkál a tárlat. Avass be minket a kulisszatitkokba: onnantól, hogy megérkezik a felkérés, hogyan kell elképzelni azt a munkafolyamatot?

Elkezdődik számomra egy komoly tanulási, felkészülési folyamat. Igyekszem mindent elolvasni, megnézni, meghallgatni a témával – ezúttal David Lynch művészetével – kapcsolatosan. A felkészülés során ki kell alakulnia bennem egy meghatározó gondolatnak, érzületnek: hogyan akarom bemutatni az anyagot, alapvetően hogyan akarom megragadni a témát. S ha úgy érzem, ez megvan, képes vagyok egy-két mondatba sűríteni, akkor ülök le a látványtervezővel, Vízvárdi Andrással, hogy együtt ötleteljünk. Akkorra már tudom, mennyi  és milyen szöveget szeretnék a falakra, akarok-e filmeket vetíteni, zenét stb. Tudom azt is, hogy milyen képpel akarom kommunikálni a kiállítást – ezúttal Sandro Miller portréjával. András pedig mindig kitalál remek megoldásokat, amelyek hordozzák és erősítik a koncepciót. Közben már készülnek a szövegek a falra és a flyerbe, felvesszük az interjúkat, tervezzük a kommunikációs csapattal a médiamegjelenést és a programokat. A koncepció és látványterv gyakorlati megvalósítása a műszaki csapat kreativitása nélkül nem jöhetne létre. Megfelelő méretű vörös függönyt egyáltalán nem könnyű szerezni, de levágható lábú egyforma székeket sem. Közben nagyon sok olyan szervezési és egyeztetési munka van, amit a kurátorasszisztens nélkül lehetetlen volna elvégezni. S vele mindent meg lehet beszélni, mindig jó ötletei, tanácsai vannak. Aztán megérkeznek a művek és kibontjuk a ládákat. Én pedig szenvedek azzal, mit hová is tegyek, hiszen papíron tervezni más, mint a valóságban. Festik a falakat, építik a berendezést, nyomtatják a szövegeket. A megnyitó előtti napon minden reménytelennek és kaotikusnak látszik, aztán mégis helyükre kerülnek a dolgok.

A kész kiállítás komoly csapatmunka eredménye. És mindenki kreatívan, teljes szívvel dolgozott benne. Sokat tanultam a munkatársaimtól ezúttal is. Hálás vagyok érte.

Ahogy mi is Klárának, hogy a magyar fotográfia területén végzett munkája mindannyiunk örömét szolgálja.

216a7538_kicsi.jpg

Fotó: Műcsarnok

írta: Hangyál Judit

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mucsarnok.blog.hu/api/trackback/id/tr1114810602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása