A barlangrajztól az írásjelig

„...a bölcső, amelyből a művészet kicseperedett, egy éhes gyomor, vagy az ébredező lélek hatására kezdett el ringani?”

2019. május 28. - Műcsarnok Kunsthalle Budapest

Beszélgetés Bátai Sándor képzőművésszel

Fotó: Berényi Zsuzsa

A szentendrei festészeti hagyományokból merítesz, de érezhető a kortárs művészetekhez való vonzódás is. Minden a gyerekkorban, fiatalkorban dől el, mondják. Honnan datálod a művészet felé fordulásodat? A Balaton környéki időszak mennyire volt meghatározó számodra?

A Balaton-felvidék, a pannon táj szépsége és történelme meghatározta pályámat és egyben örök forrást biztosított a munkásságomhoz. Balatonkenesén, a nagyszüleimnél találkoztam a hagyományos paraszti élettel, ami tárgyi világában, szokásaiban még éppen – és épen – őrizte az előző generációk tudását. Az időközben társadalmilag átalakulni kényszerülő falu lakói gyári munkások vagy a termelőszövetkezet tagjai lettek. A disznóölés, a kukoricatörés még jelen volt az életükben, de a paraszti élet eszköztára már a padlásokon, pajtákban hevert, gazdátlanul és némán. Elárvult kasok, boronák, szénagyűjtő gereblyék, villák, az egykori gazdálkodás eszközei titokzatos és ismeretlen tárgyakká, emblematikus jelekké váltak. Ezek jelentek meg később kiegészülve a pásztorok és halászok eszközeivel a Törvénytábla című képeimen, egy sajátos ábécé betűit alkotva.

Évente ismétlődő hajóutak mindig ugyanoda: Füredre és Tihanyba. A tihanyi apátság altemplomának hangulata, a templomtér valóságos történelmi időutazás, „évszázadokat átfogó könyv”, mely a római emlékeket őrző lapidárium töredékeivel már évezredek kultúrájának foglalata. A Töredékek és a Rétegek című képsorozataimra döntő hatással vannak ezek az élmények. Az Almádiban töltött gyermek- és ifjúkor, a „se falu, se város” üdülőhely különleges fekvése, páratlan természeti környezete a magyar építészet jelentős alkotóinak villaépületeivel, templomaival, a történelmi őspark kivételes kertkultúrája szinte provokálta a hatvanas, hetvenes évek világának igénytelenségét. Az átalakított épületek megőrizték nemes vonásaikat a típustervek arctalan világában. Az őspark évszázados platánsora és különleges növényei is dacolnak az aszfaltutak kényszerű kereteivel. A játszótér, a Jákói-panzió egykori kertje, titokzatos belső terei, a könyvtárszoba régi könyvei, a míves bútorok megmaradt darabjai mind-mind a múlt, a hagyomány őrzőiként próbáltak ellenállni a szocializált időnek. A Töredékek és a Rétegek sorozatokban egyfajta rekonstrukciós folyamat zajlott, a visszatalálás kísérlete a közelmúlt eltűnőben lévő hagyományaihoz.

Néhány utalásod az „ősgrafikusra” számomra azt jelenti, hogy az örökös folyamatosság, a stafétabot átadása, az időkön átívelő alkotás a közvetítő szerepébe helyezett téged, és te boldogan folytatod, amit elődeid megkezdtek. Ilyen aspektusa is van a munkásságodnak?

A paleolitikum névtelen ősgrafikusa a vadászmágia nevében jegyében varázsolta galériává lakóbarlangját. Annál érdekesebb, hogy a mágikus-mitikus gyakorlatot követő ősközösségi kultúrától máig a művészet izgalmas kérdése maradt e tevékenység mibenlétének kutatása. Kassák szerint a művészet örök: „soha nem kezdődött, és soha nem ért véget”. Vagyis a mester az idő és az időtlenség eszméjét összeszőve, ezek együttesében véli megtalálni a művészet egyik jellegzetességét.

Fotó: Berényi Zsuzsa

Az egyik alkotói korszakodban természeti tanulmányokat készítettél. A talajrajzokat, fakérgeket ábrázoló munkáidra gondolok. Tetten érhető valahol az alkotói folyamat kiindulása?

Az Ősformák és a Princípiumok sorozatokban az ember és a természet alkotta formák azonosságát kutattam és kutatom ma is. Inspirációul ehhez is a szülőföld, a Balaton-felvidéki táj és annak évezredes története szolgál. A tihanyi apátság kőtárának római és középkori töredékei, az Árpád-kori templomok romjai, a halászat és a népi tárgykultúra világa jelentik az örök ösztönző forrást.

A színház világa nagyon erős hatásokkal „sújtja” a híveit. Hogyan emlékszel vissza a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltött időszakra, ahová a hetvenes években kerültél?

Alapvetően változtatta meg a gondolkodásomat életről és művészetről. Móricz Zsigmond Rokonok című darabját egy időben láttam a színpadon és a kisváros mindennapjaiban. Az ember változhatatlansága és a jellemek állandóságának felismerése ösztönözte az Egy nő című sorozatomat, amely a lét alapvetéseit, állandóságát mutatja be. Magánmitológia, ami azonos tartalmakat hordoz a Princípiumok sorozattal.

Kik azok, akik hatottak és a mai napig is hatnak rád, mit olvasol, kiknek a képeit nézed szívesen?

Ismertek és ismeretlenek egyaránt fontos szerepet játszottak az életemben és a pályámon. Személyiségünk, magatartásunk és alkotói módszerünk alapvetően másolatok gyűjteménye. A viselkedésünk is átvett példák együttese. Szerencsés esetben a másolt minták elegyéből „eredeti” születik. Kivételes pillanat ez, hasonlít ahhoz, hogy rengeteg képet készítünk, de ezek közül kevés az, ami műtárggyá nemesül. Balogh Mihály, Bálint Endre, Ország Lili, Schéner Mihály, Györgydeák György, Gyarmathy Tihamér, Kelemen Lajos, Donáth Péter, Gáspár András, Szöllősi Máté, Pózik Szilveszter, Berényi Zsuzsa, Jász Attila, Krulik Zoltán, Szeifert Judit – mások mellett ők azok a fontos személyek, akik alakították, befolyásolták a személyiségemet.

Fotó: Berényi Zsuzsa

Munkásságodból sugárzik az a törekvés, hogy a lényegről beszélj. Fontos-e a látszat és a valóság szembeállítása?

A közel két évtizede folyamatosan készülő Ősformák – Princípiumok sorozatnak az utóbbi egy évben elkészült lapjai redukált jelrendszerűek. Igyekszem a látszatot és a valóság elemeit, ha nem is szemben, de egymás mellett értelmezni. Kifejezőeszközöm az utóbbi időben a pont- és vonalelemek használatára egyszerűsödött. Az elmúlt tíz évben készült műveim „vizuális tőmondatokként” is értelmezhetők.

A kortárs művész a mában érzékel és alkot, ugyanakkor a Te művészetednek egyik legmeghatározóbb szegmense az idő. Milyen viszonyban vagy az idővel? Tettél-e valaha kísérletet arra, hogy valahogy kijátszd?

Mindnyájan foglyai vagyunk az időnek, s tetszik, nem tetszik, muszáj tudomásul vennünk ebbéli alávetettségünket. Az ember azonban újra és újra kísérletet tesz a kétségbeesés átváltására, magyarán: megpróbálja kijátszani az időt. A kérdés az, hogyan lehet felülkerekedni a tragikus abszurdon, amit az élet szűkös és véges volta jelent. Talán nem kell filozófusnak lennünk, hogy észrevegyük: az ember ősidők óta igyekszik jeleket hagyni maga után, azzal a gyarló szándékkal, hogy nyoma maradjon az időben. Megjegyzem, a jelek ettől függetlenül is körbekarózzák az életünket, számon tartanak, irányítanak, emlékeztetnek, vezetnek, vagy éppen félrevezetnek bennünket. Hasonlóan vagyunk a magunk teremtette tárgyakkal is, amelyekbe akarva-akaratlanul beleoltjuk tudásunkat, tapasztalatunkat. Mindeközben a szellem síkján is zajlik az idővel való küzdés, gondoljunk csak a személyes spiritualizmusra, hit és hitetlenség kérdésére.

A Műcsarnok Box termében 30 év munkáit láthatjuk. Ha végigsétálsz a tárlatodon, egy-egy ilyen összegzés után milyennek ítéled a viszonyodat az ősművésszel?

Az ősművész „örököseként” amíg hihetem, hogy valamelyest része vagyok munkája folytatásának, talán sikerül elérnem, hogy ne csúfítsak azon, amit ő elkezdett.