Műcsarnokblog

Hámákom j’náchém etchem b’toch sár ávéléj Cion viJrusálájim. „Az Örökkévaló vigasztaljon benneteket és mindannyiunkat, akik gyászban vagyunk Cionért és Jeruzsálemért.”

2019. április 01. - Műcsarnok Kunsthalle Budapest

 

dscn4285.jpg

Mádi zsidó temető, Fotó: Detvay Jenő

Klein Rudolf kiállításához.

Szeretek temetőben lenni.

A családunk nem temetőbe járó típus – anyám szerint az élőket kell gondozni, a halottainkra emlékeznünk kell. A szívünkből.

A sírok között sétálni jó, kifejezetten megnyugtat, állandósága és visszavonhatatlansága biztonságot ad. Itt, teljesen mindegy, hogy ki melyik társadalmi rétegből jön, gazdag-e vagy szegény, jót tett-e vagy gazember volt. Egyenlőség. Még akkor is, ha az itt maradottak mindent elkövetnek, hogy ott is különbséget tegyenek, minél nagyobb, minél márványosabb márványos, díszes, cicomás, aranyfestékes cirádás feliratokkal a sírkamrákon.

Ők ott egyenlőek.

Nagyapám sírja mindig tele van kövekkel. Nem tudjuk ki látogathatja, de olyan furan jó érzés, hogy más is emlékezik rá.

A kő az állandóság jele, no persze praktikus okok miatt is alakult így, hiszen a sivatagban nehezen él meg a növény.

Emlékszem a Schindler listája utolsó jelenetére. A gyászolók hosszú sora nem virággal emlékezett meg a családjukat a holokauszttól megmentő Oscar Schindlerről, hanem mindenki egy-egy követ helyezett a sírjára. A zsidó sírokra tett kövek egyfelől a lélek halhatatlanságát, öröklétét szimbolizálják – hiszen nem hervadnak el. Másfelől ezzel a szokással azt is igyekeztek jelezni, hogy a halálban mindenki egyenlő, hiszen megakadályozzák, hogy az egyik sírra kisebb, míg a másikra nagyobb virágcsokor kerülhessen. A kövek száma pedig egyúttal mutatja, hogy hányan emlékeztek meg az elhunytról. Maga a sírkőállítás szokása voltaképpen ezekből a hantra tett kavicsokból alakult ki.

Más megközelítésben a szokás magyarázata az, hogy élettelen fölé csak élettelen dolog kerülhet.

dscn4281.jpg

Mádi zsidó temető, Fotó: Detvay Jenő

A hagyomány eredetének persze praktikus okai is voltak. A régi időkben a zsidók lakta területek sivatagok, kősivatagok voltak, ahol a virág még vázában sem bírta volna túl sokáig, így érthető módon már csak emiatt sem alakulhatott ki ez a keresztény vallásra jellemző szokás.

A zsidók nem nagyon emlegetik-ígérik a lélek örök életét. Tudomásul veszik a halált. Nem gondolják, hogy minden szenvedésért megvigasztaltatunk, össze tudják kötni az istenhitet az emberi sors vállalásával. Nem halasztják el az üdvözülést a túlvilágra, a halál utáni feltételezett öröklétre. Nem gondolják, hogy a földi élet hibáira létezik mennyei korrekció, kárpótlás, engesztelő jóvátétel. Történt, ami történt, és ezt már nem lehet megmásítani. Hibázhatsz, de nincsen égi védőháló.

Régen nagyon sokat kirándultunk. A mádi csodarabbi legendáját próbáltuk tetten érni, amikor Mád és környékét jártuk be. A 17. század elején érkeztek ide Galíciából az első zsidó családok, akik a helyi nemesek, arisztokraták birtokain telepedhettek le. A szőlőbérlő és borkereskedő családok a második világháborúig meghatározó szerepet töltöttek be a Lengyelország, majd később az Oroszország és Európa felé irányuló borkereskedelemben. Mádon a volt rabbiház és rabbiképző – ma a Csodarabbik útja zarándokút kiindulópontja –, a zsinagóga, a zsidó temető és egy faluséta keretében a főutcán végignézhető egykori zsidó házak is lenyügőzőek. A falu északi határában található sírkert a Hegyalja legnagyobb zsidó temetője. A kőkerítéssel körbevett, gondozott temetőben 2-300 éves sírkövek is fellelhetők. Itt találhatók a hitközség neves rabbijainak sírjai is.

Megnéztük gyerekkorunkban, elvittem a lányomat, és a húgom is az ő fiait.

dscn4288.jpg

Mádi zsidó temető, Fotó: Detvay Jenő

"Ott nyugszik az a zsidó kereskedő is, aki az „ott vagyok, ahol a mádi zsidó” mondás ihletője lett. Történt ugyanis, hogy ez a bizonyos borkereskedő felpakolta a szekérre a hordókat, felült a bakra, elindult úti célja felé, ám közben elnyomta a buzgóság. Az irányítás nélkül maradt okos lovak pedig rutinosan hazatértek, hazavitték a bort is, a gazdát is. Így a mádi zsidó megjárta az utat, de annyit végzett, mintha el se indult volna – ezért a „link”, megbízhatatlan, sehová nem jutó emberre használjuk ezt a mondást."

Forrás: https://csodarabbikutja.hu/hu/turizmus/mad-es-kornyeke/mad

Tudnunk kell, hogy nekünk, akik itt maradunk, meg kell tennünk mindent, mit erőnk enged, hogy szerettünket az évezredes zsidó hagyomány szerint engedjük el és temessük el.

"Ne feledjük el, hogy a világ, amiben élünk, egy másik világba vezető folyosó. A zsidóság egyik alapvető hittétele, hogy egy eljövendő világban – az „olám hábá” -ban – az ember lelke Istenhez kapcsolódva tovább él, és betölti az egész világot. A folyosó másik végén ott vagyunk mi, akik a gyászimát, a kaddist mondjuk. Kötelességünk, hogy az átélt veszteséget, a mély fájdalmat és gyötrő szenvedést átfordítsuk a hála és a köszönet irányába. Nekünk itt már csak egy fontos dolgunk maradt: meg kell köszönni a Fennvalónak, hogy akit ennyire szerettünk, és most elveszítettünk, közöttünk élt, és mi az ő közelében lehettünk. A kaddis szavai és eszmeisége összeköti a zsidó lelkeket szerte evilágon és a másvilágon."

Forrás: http://rabbi.zsinagoga.net/2015/12/27/a-zsido-temetes-tortenete-torvenyei-es-szokasai/

Klein Rudolf fotókiállítása a Műcsarnokban engem nagyon jókor ért. Megállított. Emlékezésre bírt.

Köszönöm.

klein_kiallitas.jpg

Fotó: Műcsarnok

Írta: Hangyál Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://mucsarnok.blog.hu/api/trackback/id/tr5814730979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása