„Ne fogják le a kezem, amikor megpendítek egy húrt, ne kerüljön göröngy a tollam alá, ne ütközzenek semmibe kimondott szavaim, akadály nélkül húzhassak végig egy vonalat.”

Fotó: Műcsarnok

Amikor elkeseredett vagyok, mert nem mennek jól a dolgaim, a legjobb terápia a művészet befogadása. Mindig segít, sosem hagy cserben. Hajlamos vagyok rá, hogy azt higgyem, rossz passzban, igazságtalanságok elszenvedésében, magányos harcosként egyedül csak velem fordul elő a szakmai és emberi csalódások sorozata. Tavaly május környékén, a Radnóti Színház egyik előadásával próbáltam enyhíteni „szörnyű” apátiámon és motiválatlanságomon. A szünetet is az előcsarnokban kellett tölteni, mert a májusi eső ugyan aranyat ér, de már ezen is bőven túl voltunk. Zuhogott, ahogy idén májusban is.

Egy előcsarnok mostoha helyzetben van, hiszen az ember átrohan rajta, leadja a kabátját és gyorsan elfoglalja a helyét. Majd a szünetben, amíg kicsit itt időzik, rendszerint – jó esetben – az előadásról és a darabról beszélget. De ki foglalkozik az aula aurájával? Ha fel sem tűnik, akkor tökéletesen betölti a funkcióját.

Jelzem, azért létezik olyan, budapesti színház, ahová életemben először beléptem és nem sok hiányzott, hogy elmondhassam: ide sem jövök többet, mert úgy érzékeltem, az egész előcsarnok maga a pusztító ízléstelenség, a vizuális környezetszennyezés. Mondjuk a padlószőnyeg olyan, mint egy kétcsillagos, felújítás előtt álló szálláshelyé. Pedig a színház nem az. Ha a belépéskor nem sugároz teljességet és harmóniát, akkor ott nagy baj van. Most, hogy az időjárás jóvoltából több időt töltöttem el a Radnótiban, felfigyeltem, mennyire illik az anyag, a szín és a forma a színház tartalmához, karakteréhez. Pedig nem ma készült, és én is rendszeresen járok ebbe a színházba, mégis csak most vettem észre az apró részleteket. Megfogadtam, hogy mindenképpen utána nézek, ki tervezte: Mátrai Péter építészt és csapatát dicséri az enteriőr.

Fotó: Hajdú József 

http://epiteszforum.hu/elocsarnok-radnoti-szinhaz-budapest

Egy építész soha nem teljesen szabadon alkot, hiszen megrendelést teljesít, de itt, úgy tűnik, megrendelő és tervező között teljes összhang lehetett. Legalábbis a végeredmény erről árulkodik. Keresni kezdtem Mátrai Péter munkáit, és amit találtam, azok alapján egy rendkívül érzékeny, sokrétű művészt ismertem meg.

Visszakanyarodva az emberi és szakmai csalódásokhoz, neki is bőven jutott ezekből.

A Nemzeti Színház építése körüli cirkusznak ő is egyik elszenvedője volt, hiszen 1997-ben Bán Ferenc tervezőtársa volt az első díjat kapott, nem mindennapi pályamű készítésében. Tudjuk, mi történt, a színház más helyen és más terv alapján épült meg. Rettenetes csalódás lehet egy ilyen volumenű épületet megálmodni, pauszpapírra vetni, majd utána a nagy csöndben tovább létezni, dolgozni, annak ellenére, hogy a „nagy mű” ott maradt a tervezőasztalon. Mátrai Péter életében többször fordult elő ilyen eset. Akadt olyan megrendelője a nyolcvanas években, aki öt különböző építésznek adott megbízást ugyanarra a villára, majd kiszedve mindegyik pályázótól a neki legjobban tetszőt, egy hatodik mesterrel készíttette el.

Engem mélyen lenyűgöz, és erőt, példát ad, hogy egy művész hogyan képes továbblépni ezeken a rossz ízű kudarcélményeken, sőt: tovább alkotni. Nem is akárhogyan. Mátrai Péter nem is csak az építészetben, hanem mellette a zenében, az irodalomban és a felnövő generáció tanításában. Innen lehet erőt és hitet meríteni, ez mutatja meg, hogy van értelme továbbhaladni azon az úton, amit kijelölt a genetika, a neveltetés, az értékrend és az ízlés. Félreértés ne essék, nem nyugtat meg, hogy mások is megélnek fájdalmas tapasztalatokat, ettől nekem nem lesz jobb. De abban biztos vagyok, hogy például Mátrai Péter építész-zeneszerző munkássága mindenképpen figyelemre méltó példa arra, hogyan kell túllépni a göröngyökön.

Fotó: Műcsarnok

A Kisképzőben kezdte pályafutását, bútorművesként, a BUBIV asztalosai közé került. Akik ismerik közelebbről jól tudják, hogy még ma is olyan bútorok között él, amiket ő készített. Talán furcsa, de neves építészként kicsit kiállt a fényből, és a zenére koncentrált. Kitartó munkája eredményeként létrehozott egy professzionálisan felszerelt zenei stúdiót az egykori Tölgyfa Galéria  helyén. Ma már nincs meg, sajnos. Így lett építész-zeneszerző. Írt zenét színházi előadáshoz, portréfilmhez, rendszeresen csinál zenei performanszokat. Még a szemlőhegyi víztározóban is koncertezett tanítványaival.

Azt vallja: „Az elektronikus zene az alapja mindennek.” Elbűvölik a hangok, és bármilyen furcsa, az internet világát és a számítástechnikát is profin használja zenei munkájához. Új hangszere az iPad és az iPhone lett.

Egy zeneszerző, aki megszólaltatott egy diffenbachiát! Igen, kedves olvasó, a diffenbachia egy növény nem hangszer. Mátrai Péter talált egy szegény, elhanyagolt növényt egy folyóson. Vonót készített WC-pumpából, a növényt és a pumpát mozgásérzékelőkkel szerelte fel, aztán leprogramozta, hogy meg tudja szólaltatni az élő hangszert. Egy 9 perces darab a végeredmény, melynek stílusosan diffenBACHia a címe.

Ez aztán a kreativitás! Mátrai Péter folyamatosan feszegeti a határait, és hihetetlen finomsággal szlalomozik építészet, zene, irodalom és tanítás között. Ezek az élete alappillérei.

Reménykedem, hogy a Műcsarnok-beli tárlatvezetésen is valamiféle, hozzáillő meglepetéssel szolgál. Alig várom. 

Forrás: http://epiteszforum.hu/hur-szo-ceruzavonal

Fotó: Műcsarnok

Írta: Hangyál Judit