Azt mondják, akit a színház füstje megcsapott és meg is érintett az soha nem tudja ezt kiheverni. 1976–1978 között a Budapesti Szabadtéri Színpad szcenikus főmérnöke, 1978–1987 között a kaposvári Csiky Gergely Színház látványtervezője volt. 1988–1992 között a Győri Nemzeti Színház látványterveit készítette el, majd, 1992–1996 között a szolnoki Szigligeti Színház látványtervezőjeként dolgozott.Nem hiányzik a színház levegője? A zsinórpadlás és a színházi függönyök szaga? Jászai Mari díjas, Ybl Miklós díjas építész, író-szerkesztő, Érdemes- és Kiváló Művészt kérdezem.
Az 1990-es években tanítottam a Képzőművészeti Egyetemen. Hallgatóimat mindig elvittem az éppen aktuális színházi látványtervezési próbáira, műhelyeibe. Egyik végzett hallgatóm az asszisztensem lett a szegedi Szabadtéri Színpadon bemutatott Elisabeth c. musicalben. – kb. 20. éven át játszották kőszínházban, majd újra Szegeden. Valamilyen – erősebb/lazább – kapcsolatom mindig is volt a színházzal. A látványtervező feladat a múzeumi munkának is része – akkor is, ha nem én tervezem az installációt –, hiszen ezzel segítjük átadni a kiállítás néha nehezebben megközelíthető tartalmait. A színházban és a vizuális művészetben is a befogadó „fejezi be a művet”. A 2000-es években a Millenáris Park-beli Álmok álmodói megakiállítás komoly közönségsikert hozó látványkoncepciója nyomán – több százezer néző, a fele lelkes gyerek – „jutalmául” légüres térbe kerültem. Ekkor ismét tíz évet dolgoztam Kaposváron és párhuzamosan a Stúdió K-ban. Épp most hétvégén van a Csiky Gergely Színházban a Nők iskolája premierje, amihez ismét tervezőnek hívott Babarczy László. Jó és szép munka.
Színházban dolgozom. A minap egy rendezővel való beszélgetésemben a legendás kaposvári színházi korszakról nosztalgiáztunk. Szóba került a Marat halála (Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában) Gyerekként láttam, a szüleimmel kötelező volt Kaposvárra járni színházba. A legveszélyesebb (egyben a legsikeresebb) produkciónak a kaposvári Csiky Gergely Színház történetében Peter Weiss 1964-ben írt és itt 1981-ben bemutatott drámája bizonyult. A kaposváriak előadásában „egy darab színháztörténetté” vált. Őrült, csodálatos korszak volt, alkotónak és nézőnek egyaránt. Hiszi-e, hogy a leendő legendák velünk élnek, és köztünk vannak ma is a kiváló tehetségek? Jár színházba? Van-e kapcsolata a mai magyar színházi élettel? Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?
Kétségtelen, hogy a Marat/Sade Ács János rendezésében csúcspont volt, el is nyerte a Belgrádi BITEF fődíjait. De más kiemelkedő sikereink is voltak, pl. Bulgakov: Bíborsziget, Victor Hugo: Ruy Blas, Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, Spiró: A kert, Babarczy László rendezésében. És a Candide (Voltaire-Wehler), A nehéz Barbara Gazdag Gyulával, vagy A Werthert már megírták (Katajev-Bereményi), a Filmcsillag (Miljutyin-Dunajevszkij) Gothár Péter rendezővel, és Ács Jánossal a Csárdáskirálynő, A vágy villamosa és a Munkásoperett (Ács-Mártha I). A kor „kultúrpolitikája” az első fantasztikus öt évet és néhány képzőművészként csinált „problémás” kiállításomat részleges eltiltással díjazta.
Szereti a kortárs alkotók épületeit? Építészként elégedett a fiatalok munkáival? Hogyan vélekedik az építészeti trendekről?
Az eltiltásnak „köszönhetően” kezdtem el építészetről és képzőművészetről írni napi- és hetilapok kulturális rovataiba, szakfolyóiratokba. Már 1982-ben csináltam egy kiállítást Gerle Jánossal az építészeti tendenciákról, az 1968–1981 között fiókban maradt építészetről – óriási botrány és persze siker lett. 10 évvel később lettem a legendás Magyar Építőművészet folyóirat egyik szerkesztője, 18 éve főszerkesztője vagyok – lehet mondani: érdekel az építészet jelene, tenni akarok és tudok is érte.
Jászai Mari díjas díszlettervező, Ybl-díjas építész, író-szerkesztő, Érdemes és Kiváló Művész. Az elmúlt években mintha az írás szorult volna háttérbe – érthető okok miatt. Az íráshoz az egyik legfontosabb feltétel az idő. Önnek talán most ebből van a legkevesebb. Van-e valami a tarsolyában, amire számíthatunk a jövőben? Valami, amiért klaviatúrát fog ragadni?
Nem szorult háttérbe, az elmúlt csaknem 40 évben folyamatosan írok a sajtónak, néhány építészettörténeti könyvem is megjelent. Vagy 8-10 éve a Theater.hu portálon színházról is írok, előadásokról, amelyek tetszenek. De az írásokat először tollal, papírra írom, ahogyan a Gutenberg-galaxisban volt szokás.
2014 óta a Műcsarnok művészeti vezetője. A kinevezése idején kapott személyesen Ön is, a intézmény is hideget-meleget. Hogyan viseli a kritikát? Milyen „túlélési technikát“ alkalmaz? Művészként ez nem lehet egyszerű pálya.
A sikerről, hírnévről biztosan tudom, sok benne a félreértés. A kritikákról is hasonlókat gondolok.
Ha visszatekint az elmúlt évekre, hogyan látja a múltbéli és a mai Műcsarnokra? Sikerült az, amit kinevezésekor megfogalmazott? Sikerült szélesebbre nyitni az „ollót”?
A Műcsarnok találkozások színtere. Művész és művész, művész és kritikus, elsősorban pedig művész és közönség találkozhat itt – jó esetben. Utóbbi nem egyedüli mérce, de megkerülhetetlen: a 10-20 ezres látogatottságú „jó” vagy „rossz” éveket az elmúlt 5 évben 70-140 ezres látogatottság váltotta fel. Egyértelmű az eredmény.
Itt állunk az Építészeti Szalonon. Mit érez ilyenkor egy ilyen hatalmas intézmény vezetőjeként, emberként, művészként?
Öt szalon, mindegyik szakmai és közönségsiker – éppen most is: ez a „legjobb”, nem izgulok.
Nagyon gazdag, sokrétű életpálya az Öné. Kívülálló azt mondaná, hogy ez az ember mindent megcsinált, mindent elért. A pályája csúcsán van. Ha jönne a jó tündér, mit kérne tőle?
Megkérdezném: „Kivel vacsorázik ma este?”
írta: Hangyál Judit