„Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlatosságot azoknak a formájára, melyek oda fel az égben vagynak, se azoknak a formájára, melyek a földön itt alatt vagynak.” 2 Mózes 20, 4.
Az ábrázolás tilalma ellen akarva vagy akaratlanul, de minden ember vét. Persze leginkább a művész. A nemlétező létrehozása vagy a fantázia szüleményének megmutatása vétek lenne? Hány faragott kép készült a történelem során? Mind bűnben fogant volna? A camera obscura által létrejött fordított állású képek megmutatása bűn? Vagy a másodpercenként rögzített 24 kocka? És a film? Az elektronikus képrögzítés és a számítógéppel létrehozott és folyamatosan létrejövő digitális jel-kép megjelenése? Az tiltott gyümölcs?
És az ember és a számítástechnika szerelméből születő virtuális valóság képei?
Nem hiszem. Vagyis biztosan tudom, hogy ez nem lehet bűn.
Ha mégis az lenne, még irigylem is az alkotókat, hogy nekik, a kiválasztottaknak megadatik a saját világ teremtésének kegyelme. A művészetben az a legfantasztikusabb, hogy a művész hiába magának alkot, a képnézők, a kiállításlátogatók „beutazó vízummal” mégis mindig beszivároghatnak az általa létrehozott világba. Együtt mennek tovább, azután újra szétválnak, a művész bezárja a kaput, leengedi a redőnyt. De aki egyszer már ott járt, az soha többé nem fordít hátat. A művészetkedvelőt hajtja a kedve, folyamatosan keresi a kisebb és nagyobb titkokat, a lírai hangulatokat, a pislákoló lámpásokat a sötétségben, ahol mindig van mit felfedezni és van minek örülni, mindig van valami, amit fény vesz körül; sokkal több, mint amennyi egy emberéletbe belefér. A művész az egyetlen, aki saját akaratából, felelőssége teljes tudatában szegi meg a képtilalom törvényét. Egyetlen mentsége a minőség. Mi pedig „lefoglaljuk” a bűnjeleket, közszemlére tesszük, gondolatainkkal és érzékelésünkkel sokszorosítjuk és terjesztjük. A művészet pedig sugárzik, terjed, akár a fény.
Fotó: Műcsarnok