Bige Botond, Vácrátót, 2018

"Ez az alkotó érzékenyen viszonyul ahhoz, amit másokban meglát. Talán ez a legfontosabb, amiben bízhatunk: hogy egyre több fiatalt fog érdekelni az ember. Sok szerencsét, Belicza Laci!"

Jó dolgok találkoztak a 10. születésnapját ünneplő Kobuci Kert fesztiválján.

Mindjárt az is kiderül, hogy mi a köti össze a Műcsarnokot és a Kobuci Kertet –  illetve, ki.

A Kobuci egy  kerti „kultúrtanya”, sokat ad a zenét szerető és értő közönségnek. Ráadásul – saját bevallásuk szerint – ez kölcsönös: sokat is kapnak az óbudaiaktól.

Reménykeltő, hogy fiatal emberek mennyire fontosnak tartják, hogy saját vállalásuk mellett népszerűsítsék a népzene útját a világzene felé vezető úton, és ezt rendkívül magas színvonalon teszik, kiváló magyar együttesekkel. Az adakozás, jótékonyság és empátia is belefér a mindennapi életükbe. Legfontosabb szülinapi eseményként egy jótékonysági estet szerveztek, és két emblematikus zenekar, a Szalonna és Bandája, valamint Ferenczi György és a 1ső pesti Rackák közreműködésével az este teljes jegybevételét felajánlották az óbudai Szent Margit Kórház javára.

Bocskor Bíborka, Budapest, 2017

Mindkét zenekar, aki már jó ideje része lett a kert történetének (és fordítva), a népzenei és világzenei paletta állócsillaga, zenéjükben összeolvad a magyar népzenei kultúra és a rock 'n roll. Zenei világuk archaikus és modern műfajok, hagyományok és egyszeri stílusok, egy kalotaszegi hajnali és Jimi Hendrix között közvetít.

Minden olyan kezdeményezés közel áll hozzám, ami a fotográfia eredeti, és talán legfontosabb funkcióját szolgálja: vagyis dokumentál. A Kobuci erre is figyelt, hogy megörökítse a nagyobb eseményeit, a jubileumi ünnepség fontos alkotórésze a kert történetéről készült fotóalbum bemutatója is.

Ágoston Béla, Budapest, 2017

BELICZA LÁSZLÓ GÁBOR fotográfus klasszikus analóg technikával készült portrésorozata a kert mikrotársadalmáról, muzsikusok, stábtagok és a közönség együttműködéséről szól. (Figyelem: az album példányainak eladásából származó összeg szintén a felajánlott jegybevételt erősíti!)

Laci képi világára a Műcsarnokkal kapcsolatos munkám során figyeltem fel. Azt hittem, inkább korosodó, érett művészről van szó, hiszen számomra a képei ezt sugallták. Meglepődtem, hogy egy egészen fiatal, szárnyait bontogató fotós munkáit látom.

Fotográfiáin talán az a legfeltűnőbb, hogy a legjobb értelemben konzervatívak. Eleganciát, ízlést és alázatot sugároznak. A fekete-fehér technika nagyon illik a portréfotókhoz. Ennek talán az is lehet oka, hogy a portréfotográfia történetének ikonikus alkotásai mind fekete-fehérek. Megszoktuk, ismerjük ezt a stílust.

Gaál József, Budapest, 2018, ©Műcsarnok

Laci képei tökéletes technikai tudásról árulkodnak, és nagy öröm, hogy ennyire fiatal alkotóként a hagyományos fotózás érdekli. A digitális világ napról-napra fejlődő módszereivel egyenlőre nem foglalkozik.

Barcsay azt vallotta: „Tanulj meg tökéletesen rajzolni, hogy azután tudd, hogy mit szegsz meg.” Szerintem fontos, hogy egy leendő sikeres portréfotós időről időre bezárkózzon a sötétkamrába, és filmtekercset fűzzön a gépébe.

Laci képeiből azt olvasom ki, hogy egy jó portréfotót nehéz megkülönböztetni a riportfotótól, így a fotográfia egyik legfontosabb és legnemesebb feladatát is képes ellátni: dokumentál, és ezzel (kis túlzással) az örökkévalóságot is szolgálja.

Kálid Artúr, Budapest, 2018

A portréfotózásban talán a legfontosabb a modell ismerete. Itt ugyanis nemcsak egy képről van szó, hanem két ember, a képkészítő  és alanya kapcsolatáról is. Ezek a fotók biztosítanak arról, hogy Belicza Laci különös empátiával fordul alanyai felé.

Összeköti őket valami fontos, amit a fotóval velünk is közölni akar: „Gyere te is! Legyél velünk!” És ez tökéletesen hat, a szemlélő ott érzi magát a képek atmoszférájában.

Ellentmondásnak tűnhet, hogy a fekete-fehér fotográfia arra tanít, ne így lássuk a minket körülvevő világot, érezzük és képzeljük a kép színeit, ha nem is látjuk. Laci fotói elemi erővel vezetnek el a színes képzelethez. Erős kontrasztot, kiteljesedést ad a látvány. Nála úgy értem, hogy a fekete-fehér dinamizmusa, a fény-árnyék, világos és sötét játékok többet képesek elmondani, mint egy színorgiával teli kép. Tetszik, hogy finoman nyúl a fotográfia hagyományaihoz.

Röhrig Géza, Budapest, 2017, ©Petőfi Irodalmi Múzeum

Az igazán jó fotós továbbgondolásra készteti a befogadót. Az ő képei ilyenek. Ismerem a portrék alanyait, látom, hogy konkrét időben és térben születtek a képek, de azt is sugározzák, hogy bármikor, bárhol készülhettek volna. A könyv anyaga a művészet magasabb dimenzióiba visz, miközben mi, emberek, a tekintetünk, testtartásunk, örömünk, fájdalmaink, arcunk és pillantásaink, nem változnak.

Ilyenek vagyunk.

Ez az alkotó érzékenyen viszonyul ahhoz, amit másokban meglát. Talán ez a legfontosabb, amiben bízhatunk: hogy egyre több fiatalt fog érdekelni az ember.

Csak pusztán az ember.

Remélem, a Műcsarnok felületeit látva is egyre többen felfedezik, hogy megérkezett egy igazi fotós tehetség.

Sok szerencsét, Belicza Laci!

Boti, Kissvábhegy, 2018

írta: Hangyál Judit