„Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlatosságot azoknak a formájára, melyek oda fel az égben vagynak, se azoknak a formájára, melyek a földön itt alatt vagynak.” 2 Mózes 20, 4.

Az ábrázolás tilalma ellen akarva vagy akaratlanul, de minden ember vét. Persze leginkább a művész. A nemlétező létrehozása vagy a fantázia szüleményének megmutatása vétek lenne? Hány faragott kép készült a történelem során? Mind bűnben fogant volna? A camera obscura által létrejött fordított állású képek megmutatása bűn? Vagy a másodpercenként rögzített 24 kocka? És a film? Az elektronikus képrögzítés és a számítógéppel létrehozott és folyamatosan létrejövő digitális jel-kép megjelenése? Az tiltott gyümölcs? 

És az ember és a számítástechnika szerelméből születő virtuális valóság képei?

Nem hiszem. Vagyis biztosan tudom, hogy ez nem lehet bűn.

Ha mégis az lenne, még irigylem is az alkotókat, hogy nekik, a kiválasztottaknak megadatik a saját világ teremtésének kegyelme. A művészetben az a legfantasztikusabb, hogy a művész hiába magának alkot, a képnézők, a kiállításlátogatók „beutazó vízummal” mégis mindig beszivároghatnak az általa létrehozott világba. Együtt mennek tovább, azután újra szétválnak, a művész bezárja a kaput, leengedi a redőnyt. De aki egyszer már ott járt, az soha többé nem fordít hátat. A művészetkedvelőt hajtja a kedve, folyamatosan keresi a kisebb és nagyobb titkokat, a lírai hangulatokat, a pislákoló lámpásokat a sötétségben, ahol mindig van mit felfedezni és van minek örülni, mindig van valami, amit fény vesz körül; sokkal több, mint amennyi egy emberéletbe belefér. A művész az egyetlen, aki saját akaratából, felelőssége teljes tudatában szegi meg a képtilalom törvényét. Egyetlen mentsége a minőség. Mi pedig „lefoglaljuk” a bűnjeleket, közszemlére tesszük, gondolatainkkal és érzékelésünkkel sokszorosítjuk és terjesztjük. A művészet pedig sugárzik, terjed, akár a fény.

Fotó: Műcsarnok

A fotóművészet egyik nagy művésze volt Guillermo Kahlo. Mexikói, de német származású – és magyar is, naná! Magyarországon majdnem ismeretlen, de a fotótörténetben nagyra becsülik. Ő volt a világhírű Frida Kahlo festőművésznő apja, aki – még Wilhelm néven, kereskedőként – 1890-ben, a Karlsruhe melletti Pforzheimből vándorolt ki Mexikóba. „Apám, aki 1871-ben Baden-Badenben egy magyar fiaként született, miután 1888-ban Nürnbergben tanult, 18 éves korában meghalt az édesanyja – és a mostoháját nem szerette –, aranyműves nagyapám pénzt adott neki amerikai utazásához” – idézi Frida Kahlót biográfusa, Raquel Tibol.

Guillermo számtalan fotója megszületésének Frida is részese volt, akinek művészetére formáló hatást gyakorolt apja fényképészműhelyének titokzatos világa, labor-kamrájának rejtélyes atmoszférája, Guillermo látványkomponálási módja, képi sűrítő és absztrakciós praxisa, néhány közös országjáró utazásuk élménye, a két művész egymást segítő, bensőséges kapcsolata.

Fotó: Műcsarnok

A Frida országa címet viselő kiállítás a Műcsarnokban nem csupán Mexikóról, erről a csodálatos kultúráról és országról szól, hanem a sokrétű apai és művészi örökségről is.

Most a Műcsarnokban, egy csodálatos kiállításon látható sok-sok izgalmas felvétele. Technikailag makulátlan, dokumentációnak egyedülálló, gyönyörűséges fekete-fehér fotográfiák, igazi mesterművek Mexikó építészeti csodáiról.

Valamit mégis hiányoltam, és  csak lassan jöttem rá, hogy mit: hát a színeket, hol vannak azok a tüzes mexikói színek? Mexikót nem tudom színek nélkül érezni. Ehhez a kultúrához markáns, élénk színekből álló palettát tesz a fantáziám. A Nap a Hold, az ég a növények és sok-sok virág színét. Árvácskák, napraforgók, kaktuszok, a banán, mangó és a papaya színeit. A halványzöldet, vörösbe hajló meleg naranccsal. Az erős színek kontrasztját a hűvös fehér falakkal. És az a rengeteg kék! Mexikó valószínűtlenül kék ege! (Így képzelem.)

Fotó: Műcsarnok

Nekünk, európaiaknak talán kicsit tömény, kicsit túlzó, de nagyon eleven. Ráadásul az erős a színeknek nemcsak esztétikai, de közérzeti szerepük is van: rajtuk keresztül szinte érezzük a hőséget, általuk tágul vagy szűkül a tér. Az építészet apró részleteit a kontrasztos színek még jobban kiemelik. Mexikóban a színeknek különös hatalma van. A ‘rosa Mexicana’ (jellegzetes pink) tónust gyakran földszínekkel, sárgával vagy fehérrel társítják. A matt földszínek elnyelik a fényt, tónusaik attól függően változnak, hogy erős napsütés éri őket, vagy éppen árnyékban vannak.

Kánikula van, kevés az árnyék, várnak a színek. Legszívesebben fognám a pink-narancs nyári ruhámat, és ebben a percben indulnék Mexikóba!

A kiállítás szeptember 22-ig látható a Műcsarnokban.

Fotó: Műcsarnok

írta: Hangyál Judit