Miután láttam az ‘I can’t Wait’ című filmet, amelyben hihetetlen feszültség működik a szó és a cselekvés között, valahogy úgy képzelem, a piros fonal mindig Bloch keze ügyében van, hogy bárhol, bármikor, ha érzése, gondolata támad hozzákapcsolhassa az eddigiekhez és rámutathasson az elkövetkezőkre.

Fotó: Műcsarnok

November 20.

1989-ben ezen a napon fogadta el az ENSZ Közgyűlése a Gyermekek Jogairól szóló Egyezményt, mely – többek között – Goethe hitvallását is tükrözi.

A Gyermekjogi Egyezmény teljes konszenzuson alapuló nemzetközi megállapodás, ami azért jött létre, hogy a világ minden országában ugyanazokat a gyerekjogokat tartsák be. Van még tennivaló azon a téren, hogy valóban az egész világra kiterjedjen ez a magától értetődő szemlélet, de a UNICEF képviselői jó úton haladnak. Az ígéretek még nem teljesültek maradéktalanul, számos helyen még napjainkban is sok gyereket fosztanak meg a jogaiktól.

Fotó: Műcsarnok

Sylvia Plachy fényképei rendkívüli módon képesek megérinteni: nemcsak a belső képeinket mozgósítják, hanem a lélek mélységébe is utat nyitnak. Emlékeink, álmaink, képzeletünk kísértetiesen gyönyörű díszletei közé visznek.

Tiszta szívvel festeni címmel négy művész – Szotyory László, Kondor Attila, Konkoly Gyula és Lajta Gábor – munkáiból látható kiállítás a Műcsarnokban. A kiállításegyüttesen átívelő összekötő kapocs erős: mind a négy alkotóra igaz, hogy csak tiszta szívvel szeretnek festeni.

A sajtóbejáráson Szegő György művészeti igazgató hangsúlyozta, hogy ennek a tárlatnak a művészei par excellence festők, függetlenül attól, hogy nem mellesleg filozófusok és költők is. Így fogalmazott: a festészet az emberiség olyan kultúrkincseit foglalja magába, amelyeknek „fölhagyása bűn lenne”, a mostani kiállítás pedig a festészet ünnepe; a Műcsarnok ezzel a kiállítással csatlakozik a Magyar Festészet Napja októberi rendezvénysorozatához.

Valljuk be, mindenkit érdekel, mi van az ajtón túl. A kíváncsiság az egyik legemberibb tulajdonság, ráadásul dinamikus mozgatórugója a fejlődésnek. Lajta Gábor Az ajtón túl című kiállításán három teremben az utóbbi 34 év jellegzetes alkotásait láthatjuk.

Fotó: Műcsarnok

Fotó: Műcsarnok

Visszajöttem.

Tiszta szívvel festeni? Tiszta szívvel élni? Csak úgy, csakis úgy érdemes.

Talán ez köti össze a legerősebben a Műcsarnokban most látható, négy festőművész munkáiból válogatott kiállításokat.

Fotó: Műcsarnok

Édesapám nagynénje örökül hagyott a húgomra és rám egy-egy képet: két korai Szász Endre grafikát. Együtt élek a képpel, mindennap ránézek. Szeretem. Művészettörténész barátnőm szerint nem Szász Endre rajzolta. Nem érdekel, mert közel áll hozzám. De belegondolni abba, hogy valaki komoly pénzt ad egy-egy képzőművészeti alkotásért, akár gyűjtés vagy kereskedés céljából és hamis képet kap… na, az nagyon bosszantó és felháborító. Laikusként azt gondolom, hogy csak a nagyokat hamisítják – hiszen annak van busás anyagi haszna –, olyan ez, mint amit a parodisták mondanak: csak egyéniségeket lehet utánozni.

Akit hamisítanak… az már valami! Az értéket képvisel. Ezzel a bűncselekménnyel pedig hihetetlen károkat okoznak a piacnak, a galériáknak, a hitelességnek és minden műkedvelőnek.Van megoldás.

Végvári Zsófia a Festményvizsgálati Labor alapítója. Vizsgálati asztalán már Munkácsy, Rippl Rónai, de Renoir és Monet is feküdt.

És talál is. Tavaly januárban a Műcsarnokban, a Rejtett történetek kiállítás keretében találkoztam először az Élőkép Színházzal. A Fénygolyók című produkcióval absztrakt, metafizikus, vizuális színházat vittek a közönség elé. Őrület volt. Soha nem éreztem ennél közelebb a színházat magamhoz. „A gömb magja a pont. A pontban elfér minden.” Éppen ezt a „mindent” éreztem végig a produkció alatt.

Fotó: Műcsarnok

Szeptember 22-én 16.00 órakor a Műcsarnokban egy különleges koncertre kerül sor.

A legnépszerűbb mexikói és latin-amerikai dallamok megidézésével búcsúzik a FRIDA ORSZÁGA Guillermo Kahlo mexikói fotográfiai című kiállítás. A finisszázs fellépő művészei a Volver La Vida latin együttes tagjai.

1900 körül, képes levelezőlap, magángyűjtemény

„Egyike voltam azoknak, akik a városról fotóalbumot készítettek úgy húsz éve. Csak azért felmásztam a Daciám tetejére, hogy a városligeti tó elé belógjon egy kandeláber, letérdeltem az Andrássy út záróvonalára, hogy onnan örökítsem meg a Hősök terét. Ma már ilyeneket nem lehetne megtenni. Ha megállnék az út közepén a kocsimmal, meg is ölnének, ha meg letérdelnék az Andrássy út közepére, simán elgázolna bárki. Csak mert neki van igaza. De azért változatlanul imádom Budapestet. Hogy mit szeretek benne? Mit szeret valaki a jobb lábában? Azt, hogy az élete része.“

Díner Tamás fotóművész arról, miért szereti Budapestet az is, aki nem szereti (2002)