Tiszta szívvel festeni címmel négy művész – Szotyory László, Kondor Attila, Konkoly Gyula és Lajta Gábor – munkáiból látható kiállítás a Műcsarnokban. A kiállításegyüttesen átívelő összekötő kapocs erős: mind a négy alkotóra igaz, hogy csak tiszta szívvel szeretnek festeni.

A sajtóbejáráson Szegő György művészeti igazgató hangsúlyozta, hogy ennek a tárlatnak a művészei par excellence festők, függetlenül attól, hogy nem mellesleg filozófusok és költők is. Így fogalmazott: a festészet az emberiség olyan kultúrkincseit foglalja magába, amelyeknek „fölhagyása bűn lenne”, a mostani kiállítás pedig a festészet ünnepe; a Műcsarnok ezzel a kiállítással csatlakozik a Magyar Festészet Napja októberi rendezvénysorozatához.

Valljuk be, mindenkit érdekel, mi van az ajtón túl. A kíváncsiság az egyik legemberibb tulajdonság, ráadásul dinamikus mozgatórugója a fejlődésnek. Lajta Gábor Az ajtón túl című kiállításán három teremben az utóbbi 34 év jellegzetes alkotásait láthatjuk.

Fotó: Műcsarnok

Fekete-fehér, szűk résre nyitott ajtó… és lassan kigyúló a világosság, ahogy lassan végigsétálok a termeken. Erős színek és fények. Laja képeit nézve különleges érzés fog el, átélem, hogy mennyire szereti és tiszteli ezt a – képzőművészetben alapvető – látványelemet. Saját bevallása szerint e kettő harmóniáját szinte lehetetlen megoldani, de képeivel mindent megtesz, hogy legalább megpróbálja megközelíteni ezt a harmóniát velük. (Megjegyzem, a művésznek szabadságában áll, hogy így gondolja, de nekem, aki befogadóként itt állok a képei előtt, semmiféle hiányérzetem nem támad: csodálatos, virtuóz technikai tudáson kívül szívvel-lélekkel, hihetetlenül gazdag színekkel és csodás fényekkel vesz le a lábamról.)

Az impresszionizmus óta tudjuk, hogy a színek együtthatása, a kiegészítő színek törvénye, a szimultán kontraszt vagy a napsütés megjelenése egy képen milyen elementáris érzelmeket képes kiváltani. A nyolcvanas években Párizsban semmire nem voltam olyan kíváncsi, mint az impresszionisták világára. A Szajna-parti Musée d'Orsay állami képzőművészeti múzeum, 1986-ban nyitotta meg kapuit (ott voltam az első látogatók között) és azóta is a 19. századi – túlnyomó részt francia – nagy művészek alkotásainak ad helyet, többek között az impresszionizmus olyan óriásainak, mint Cézanne, Degas, Monet, Monet, Pissarro, Renoir, Van Gogh vagy Édouard Manet.

Fotó: Műcsarnok

Az Orsay kincseit látva furcsa élményben volt részem. Hosszasan néztem Van Gogh egyik képet, amikor a tekintetem a vászonról a kertre terelődött. Valóság és kép. Realitás és álom. Egy pillanatra megzavarodtam, hogy a kertet nézem, vagy a festményt. Sokszor jut eszembe ez az isteni, szinte misztikus élmény, legutóbb Lajta Gábor 2002-ben készült Éjszakai színpad című festménye előtt állva. Felszabadított bennem egy nagyon rossz emléket a régi, színházi életemből. Néztem a képet, és csukott szemmel is ugyanazt láttam, amit azon, de én álltam a színpad közepén... azután jöttek az illatok, hangulatok, emlékek, benyomások. Édes és keserű egyszerre.

Lajta képei azt is üzenik, hogy alkotójuk mindent egyszerre akart adni: fényt, árnyékot, tónust, színeket. De miután ezt együtt, egyetlen pillanatba sűrítve képtelenség átadni, így hihetetlen finomsággal használja a művészi kommunikációs eszközöknek prioritását. Egyszer ez a főcsapás, azután a másik… mint egy libikóka. Fent, lent, középen.

Szín. Fény.

Fotó: Műcsarnok

Lajta Gábor természetes módon menekül attól, ami divatos. De attól még „divatos”, amit csinál, most is, pláne amikor a korai munkái készültek. Ritkán látni, hogy aktuális esemény arra ihlet egy művészt, hogy megfesse a történetet. Lajtánál ilyet is látunk. 2009-ben egy francia diáklány eltűnt Budapesten. A Lánchídon látták utoljára, ahol a táskáját megtalálták. Lajtának fontos, hogy kibeszélje magából, megragadták a lány utolsó, végzetes lépései. Hogy valójában mi történt, azt ma sem tudjuk. Holttestét a Duna vízében találtak meg két hónappal később. Lajta Gábor Az oroszlán nyelve sorozata ezt a történetet örökíti meg, de a sztoriból csak annyit, amennyi tudható. Leugrott, lelökték, elrabolták?

Nekem a sorozatból a legmegkapóbb a Víz alatt. Haláltusa kékben. Lajta szeret kísérletezni, témában, formában, technikában egyaránt, elképesztő alázattal és szerénységgel tartja fenn magának a tévedés jogát, horribile dictu: az elrontott képek lehetőségével is számol. Mindenesetre abból a kupacból is szívesen látnék képet tőle a gyűjteményemben.

Bartók Béla egyik utolsó mondata ez volt: sajnálja, hogy tele bőrönddel kell távoznia.

Fotó: Műcsarnok

A 2019-ben készült Lajta-képről (Férfi bőrönddel) jutott ez eszembe. Lajta Gábor bőröndje vélhetően nincs tele; ajánlatos időről időre beletúrni és kivenni onnan az újabb termést, újra és újra feltöltődni a képei által színekkel, fényekkel, intuíciókkal, ábrándokkal és tiszta szívvel.

A tárlatra vissza kell térnem, egyszerre ennyit tudtam befogadni.

A Tiszta szívvel festeni című tárlat november 17-ig látható a Műcsarnokban.

Írta: Hangyál Judit