Fotó: Műcsarnok

Visszajöttem.

A Műcsarnokban bemutatott Tiszta szívvel festeni című kiállítás egységeit nem voltam képes egyszerre befogadni. Azon kaptam magam, hogy sokkal aprólékosabban nézem a képeket, mint szoktam, valahogy belehúz a látvány, nem enged. Tovább tart a feldolgozás? Vagy csak minden részletet külön-külön emésztek és szerencsés esetben áll össze a „csomag”, amit magammal viszek? Vágyom arra, hogy a művészet vezessen, tanítson, világítson. Dühös vagyok, ha nem vagyunk képesek egymásra találni. Nemrégiben háromszor is előfordult velem, hogy a kritikusok által agyonmagasztalt színházi előadást látva azzal jöttem ki az épületből, hogy „na, ez bement és azonnal ki is jött!” Semmit nem vittem el magammal ezekről az estékről. Még csak nem is szórakoztam. Fejfájás, unalom.

Nekem mértékadó a jó kritika. Mindig előre tájékozódom, ha megnézek valamit. Nagyon jó emlékeim vannak a színházi kritikusokról. Különböző ízlésű, nagy tudású emberek, akiket testközelből is láthattam a Nemzeti Színház hatodik sorában, minden premieren.

Számomra lenyűgöző, amikor a képzőművész verbálisan és írásban is képes megnyilvánulni. Nem feltétlenül van ez így, hiszen a művészetével, festményével, rajzaival, fotóival kell, hogy kifejezzen és kommunikáljon. Emiatt különös öröm, hogy Kondor Attila majd minden interjújában elmondja, hogy a rengeteg és alapos olvasás és az utána való írásbeli reflexiója, mennyire fontos neki is alátámasztani festményeit.

Fotó: Műcsarnok

Kondor Attila az új festőgeneráció egyik legfigyelemreméltóbb alakja, akinek filozofikus írásai segítik képeinek teljes és pontos befogadását. Felgyorsult korunkban az ő műveinek statikus látványvilága megállásra, szemlélődésre késztet. Én ezt nagyon kedvelem. Kell, hogy hasson rám, hogy magammal vihessem.  Kondor a hagyományokhoz visszanyúlva tör ki a ránk zúduló, hihetetlenül gyors információrengetegből.

Amikor egy képet nézek, ki kell emelkednem a mindennap megszokott időből. Persze, ez nagyon nehéz, hiszen a képzőművészet festészeti ága a pillanatról szól. Itt van a falon és nézem. Most.

Kondor Attila szerint, amikor befogadunk egy alkotást, a szemlélése közben megváltozunk.

Írásait olvasva megnyugtatott, hogy egy festményhez bármikor visszatérhetünk, hogy a kép sajátos törvényei újabb meg újabb rétegét tárják föl annak a tudásnak, ami csakis és kizárólag az adott műnek a sajátja. Vagyis az alkotói folyamat a bennem, nézőben aktualizálódhat, ami bizonyos mértékig azt is jelenti, hogy a mű alkotójával azonosan szemlélődhetek. A festménynek ezt a sajátos létmódját, ami az alkotó, a mű és a befogadó közötti bonyolult szituáció eredménye, Kondor Attila a festmény idejének nevezi.

Időt adtam magamnak, magamból, hogy Kondor képeivel lehessek. Meghálálták. Bevontak a saját idejükbe. A jelen, múlt és a jövő egyszerre volt az én időmben. Ritka élmény. Parádésan éreztem magam. Minden megnyugodott körülöttem, elhallgattak a gondolataim és átadták a helyet a csendnek és figyelemnek, hogy a központomra koncentrálhassak.

Fotó: Műcsarnok

Az idő mennyiségi tényező, de a szemlélődésünk minőségekkel hatja át. Ilyenkor fizikailag és mennyiségileg aktív, de szellemileg, minőségileg passzív létezésünknek újra középpontot adunk.

Kondor képeit nézve elfelejtettem, hogy néha úgy érzem, a saját időmnek tárgya, alattvalója vagyok, de semmiképpen nem alanya. Ezek a festmények számomra nem elsősorban esztétikai alkotások, hanem a létezés kérdéseire választ kereső produktumok. Megmutatja, milyen mély jelentéssel bírnak az apró pillanatok: templomrészletek, végtelenbe vezető lépcsők, mozdulatlan könyvek, nyíló ablakok, kertek, kapuk, kolostorok, könyvtárak.

Hagyománytisztelete szembeszáll a kortárs trendekkel. Az avantgárd helyett a mesterség becsületére figyel, plein-air képeket fest, korabeli technikákhoz nyúl, tanulmányozza a klasszikus építészetet, a leghagyományosabb műfajok izgatják. Mind e  mögött olyan bölcseleti megalapozottság, filozófiai érzékenység van, amely az írásaiból is árad.

Fotó: Műcsarnok

Képei csendről, elmélkedésről és belső figyelemről szólnak. Az építészeti elemek magukba szívó perspektívája a lét meditatív hangulatát teremti meg, amiben a szemlélő egyszerűen ott marad. Egészen ritka élmény.

A szívemből szól az az ars poeticának is beillő néhány sor, amit Kondor Attilától olvastam: „Amikor festeni tanulunk még nem is értjük, hogy miért jó hosszú szárú ecsettel és nyújtott karral festeni. Vállból indítva a mozdulatot tartásunk is megváltozik, mert fizikai életünk középpontja, vagyis szívünk válik a művelet kiindulópontjává.”

írta: Hangyál Judit