Édesapám nagynénje örökül hagyott a húgomra és rám egy-egy képet: két korai Szász Endre grafikát. Együtt élek a képpel, mindennap ránézek. Szeretem. Művészettörténész barátnőm szerint nem Szász Endre rajzolta. Nem érdekel, mert közel áll hozzám. De belegondolni abba, hogy valaki komoly pénzt ad egy-egy képzőművészeti alkotásért, akár gyűjtés vagy kereskedés céljából és hamis képet kap… na, az nagyon bosszantó és felháborító. Laikusként azt gondolom, hogy csak a nagyokat hamisítják – hiszen annak van busás anyagi haszna –, olyan ez, mint amit a parodisták mondanak: csak egyéniségeket lehet utánozni.

Akit hamisítanak… az már valami! Az értéket képvisel. Ezzel a bűncselekménnyel pedig hihetetlen károkat okoznak a piacnak, a galériáknak, a hitelességnek és minden műkedvelőnek.Van megoldás.

Végvári Zsófia a Festményvizsgálati Labor alapítója. Vizsgálati asztalán már Munkácsy, Rippl Rónai, de Renoir és Monet is feküdt.

A Műcsarnokban a Kutatók Éjszakáján, szeptember 27-én este 20 órától Kortársunk a hamisító – Hamis és eredeti festmények története a 19. és 20. században címmel Végvári Zsófia előadását hallhatjuk.

A szubjektív értékítélet, az ecsetkezelés megítélése nem jelent teljes biztonságot egy festmény szerzőjének megállapításában, főleg, ha a vizsgált festmény többször is rosszul restaurált, vagy éppen hamisított alkotás. Az évek során „lerakódó” nem odaillő festékréteg, a szakszerűtlen tárolás és kezelés mind-mind nyomot hagy a festmény felületén, lassan szerves részét is képezi a műtárgynak, mint ahogy a frissen készült hamisítványok is komoly „kezelésen” esnek át, hogy az elvárt vizuális élményt nyújtsák a vásárlóknak.

A művészettörténeti kutatások mellett egyre fontosabb az alkotók festészeti alapanyagainak kutatása is, hiszen egy műtárgy fizikai és kémiai tulajdonságokkal is rendelkezik, nemcsak eszmeiséggel; az előbbiek ugyanúgy jellemzik egy alkotó stílusát, mint a megvalósítás módja. A művek megítélése így nem csupán stíluskritikai elemzési folyamat, hanem egy természettudományos kutatásokon alapuló kutatómunka is, hiszen a festékhasználatra ugyanúgy jellemző az egyediség, mint az ecsetvonásokra.

Az előadás példákon keresztül szemlélteti az új kutatási módszerek eredményeit és betekintést enged a hamisítványok leleplezésébe is. Részletesen elemzésre kerül Munkácsy Mihály és Csontváry Kosztka Tivadar anyaghasználata. Választ kaphatunk, miért sötétednek Munkácsy képei és miért annyira színgazdagok a Csontváry alkotások.

Végvári Zsófiával beszélgettünk a műtárgyhamisításról.

Eredeti szakmájában is igen sikeres volt, hiszen látványtervezőként végzett, volt az Év Jelmeztervezője is. Egy családi tragédia másfelé vitte az útját. Mit tud kezdeni az édesapját, dr. Végvári Lajos neves művészettörténész professzort  ért posztumusz váddal?

Ezek a vádak vittek új utakra, vezettek tovább a pályámon, de a díszlet- és jelmeztervezőként eltöltött időszak sem ment kárba. A látványtervezői világban eltöltött 15 év kiváló stílusgyakorlat volt, hiszen meg kellett tanulnom a stílusokat, azokat imitálni és pontosan megfogalmazni. Festettem színházi háttérfüggönyt is, megtanultam a festékek különbségét, bár ez utóbbit édesanyám, Máger Ágnes festőművész műtermében kezdtem elsajátítani (www.mageragnes.hu).

Édesapámat halála után több támadás érte, hogy olyan festményeket agnoszkált, amelyek nem voltak eredeti alkotások. Én hittem az ő tudásában, és mindenképpen utána akartam járni, mi történhetett. Így született meg a Festményvizsgálati Labor ötlete, mely interdiszciplináris kutatásokkal dolgozik. A Labor már 10 éve működik, és a mai napig érkeznek festmények, melyekhez az édesapám hamisított szakvéleménye tartozik – amelyek miatt posztumusz vádak érték. A hamis papírok száma több tucatra tehető, mert nem csak a festményeket hamisítják, hanem a szakértői véleményeket is, visszaélve a művészettörténész nevével.

Milyen természettudományos módszerrel dolgoznak? Hogyan vizsgálják a festményeket? Milyen szempontok számítanak elsősorban a ma már európai hírű vizsgálati eljárásnál?

A festmények vizsgálata több fázisra oszlik, ezek során a festékek korát állapítjuk meg. Végzünk fototechnikai vizsgálatokat nemcsak a normál fény tartományában, hanem 350nm alatt (UV) és 750 nm feletti (infravörös) tartományokban is. Használunk sztereomikroszkópot és kutatómikroszkópot, így a felületeket 6,5-szörös nagyítástól egészen 1000-szeres nagyításig tudjuk elemezni, persze az utóbbi vizsgálatokhoz már a tárgyból kiemelt mintákat használjuk, ami lehet keresztmetszet, vagy szemcsepreparátum a festékrétegből. A vizsgálatok fontos részeit képezik a röntgenberendezéssel elvégzett vizsgálatok. Az átfestéseket hagyományos 2D-röntgengéppel, míg a kémiai komponenseket röntgenfluoreszcens technikával vizsgáljuk. Az XRF technika a festékek kémiai elemeit mutatja meg, aminek alapján a jellemző festékek ismeretében a műtárgy kora igen nagy pontossággal meghatározható; ehhez nyújt további segítséget a már említett szemcseminták elemzése. Az interdiszciplinaritást biztosítja, hogy a természettudományos egzakt módszereken kívül, vagyis azokkal együtt művészettörténeti háttérkutatást is végzünk. Jómagam édesapám nyomdokaiba lépve elvégeztem az ELTE Művészettörténeti Doktori Iskoláját is. Azt gondolom, hogy a műtárgyak elemzése csak e két tudományterület „kombójával” valósítható meg tökéletesen, hiszen ahogy a bevezetőben említettük, sok festmény sínylette meg az idő múlását, és már nem egészen olyannak látszik, mint keletkezésekor…

Franciaországban láttam egy megdöbbentő riportsorozatot a műtárgypiacról. Volt olyan szakember, aki szerint a világ múzeumai tele vannak hamisítványokkal és a nem áldoznak eleget a festmények teljes körű vizsgálatára.

Sajnos ezzel egyet kell értenem. A magyar múzeumok anyagait nem vizsgáltam, de nagyon sok külföldi példát láttam, ami arra enged következtetni, hogy nálunk is lehetnek kérdéses darabok. Sajnos sok olyan szerző van a 19-20. század évtizedeiből, akiknek a stílusa sokszor változott (pl. Scheiber Hugó), vagy a róla kialakult kép sztereotípiákon alapszik (pl. Rippl-Rónai József), vagy valami hasonlít valamire (Mednyánszky László és Szepesi Kuszka Jenő művei); a legtöbb esetben az anyagvizsgálat az egyetlen segítség. Érdekes kérdés azonban a tanítványok és a mesterek kapcsolatán alapuló alkotásoké, melyek eredetiségének meghatározása nehéz feladatot jelent mind a művészettörténészeknek, mind az anyagvizsgálattal foglalkozó szakembereknek.

A hamis képek kérdése azonban inkább a műtárgypiacon égető kérdés. Sok esetben az igény generálja a piacot, így akármennyire alapos a szemmel történő elemzés, szintén találkozhatunk hamisítványokkal, melyek megvásárlása viszont sok-sok milliós veszteséget is okozhat a gyűjtőknek. Jó esetben ezek soha nem fognak kiderülni, de saját tapasztalatom alapján előbb vagy utóbb minden tárgy elemzésére sor kerülhet. Az elmúlt tíz év tapasztalata azt mutatja, hogy a nálunk megforduló festmények kb. 40-50%-a hamis.

Ön szerint létezik-e tökéletes másolat? Esetleg a hamisítók között is felbukkanhatnak festő zsenik?

A Labor fennállása óta eltelt tíz év alatt nem találkoztam tökéletes hamisítvánnyal – vagy olyan tökéletes volt, hogy átment a szűrővizsgálatokon! Ha esetleg a stílust le is tudják másolni, az anyaghasználatot már nem lehet megismételni. Azt kell mondjam, a stílust jobban lehet imitálni, mert az a szem játéka. Minden festőnek és minden korszaknak megvolt a favorizált festékhasználata, így igen kicsi annak esélye, hogy sikerül azt mímelni. A második világháború után gyártott alapanyagok pedig egytől egyig , mint a minket körülvevő világ, radioaktív-szennyezett, ami sajnos mérhető léptéket öltött. Így az 1945 után készült festészeti alapanyagok alapvető komponensei között találunk sok radioaktív szennyeződéshez köthető anyagot.

Minden korszaknak megvan a saját kedvenc festéke, ez egy kicsit olyan, mint amikor az 1980-as években az ország Xiladekor-lázban égett, majd utána jött a Cellkolor… Ugyanígy évszámokhoz köthető az ólomfehér vagy titánfehér használata, ezek kompozit keverhetőségének datálása egyértelmű.

A hamisítók között is vannak „zsenik”. Ilyen festőzseni volt Han van Meegeren is, aki csodálatos Vermeer festményeivel sokáig lázban tartotta a művészettörténet kutatóit és rajongóit. Ellenben hadd jegyezzem meg, hogy az anyaghasználatra az elején pedánsan figyelő festő hamar rájött, hogy senkit sem érdekel, hogy ő kobaltkéket használ; ettől kezdve már felszabadultabban dolgozott, holott a korabeli eljárások már lehetővé tették volna a festékek kémiai elemzését és így a műalkotások korának meghatározását. Meegeren kétkomponensű műgyantát használt a festékeinek „keményítéséhez”, ettől képeinek felülete öreg lett, és felvette a régi festékrétegek tulajdonságait. Ezt is ki lehetett volna szűrni, azonban a művészettörténeti elvárás sokkal erősebb volt a kételkedésnél, vagyis  a művek csupán stíluskritikai alapon eredetivé tudtak válni.

A másik nagy hamisító „festőzseni” Elmyr de Hory, vagyis Hoffmann Elemér, aki egyáltalán nem foglalkozott a hamisított szerzők anyaghasználatával, őt csupán a stílus érdekelte. Munkássága olyan jól sikerült, hogy Modigliani hamisítványait csak műszeres vizsgálatokkal lehet szűrni, mivel művészettörténeti elemzések nem segítenek a szűrésben.

Ha sok festményt lát a kutató, kialakít magában egy képet: melyik festék hogyan terül, melyik korban hogy viselkedik, melyek voltak a kedvenc színek. Talán hosszas figyelemmel és körültekintéssel Meegeren és Elmyr munkáit le lehetett volna leplezni, de az emberi tulajdonságok, a kapzsiság és a dicsőség felülírták az igazságot. De az is igaz, hogy e történetek nélkül most szegényebb lenne a művészettörténeti kutatás is, így ezek örök mementók lehetnek az „eredeti” művészet oltárán.

Mi a helyzet hazánkban? Kik állnak első helyen a hamisítók célpontjaként?

Magyarországon a hamisítók célpontjában a gyűjtő áll, aki sok esetben örül, hogy „kincset” talált, ami most jó áron, de persze azonnali fizetéssel elvihető. A piacokat járva is sok a „kincs”, a vissza nem térő alkalom. A vásárlónak ideje sincs átgondolni, hogy mit vesz, csak a birtoklás öröme vezérli.

Sajnos sok pénzért is lehet hamis képeket venni. A hamis festmények nem kímélik az aukciósházak kínálatát sem; működésem alatt több, aukcióban eladott hamis festménnyel találkoztam. Itt nem feltétlenül az aukciós ház a hibás, hiszen szakértői véleményeket beszerezve áruljak a műveket, biztosítékként használva a szakértő személyét, és itt kanyarodnék vissza édesapám szakvéleményeinek hamisítására is.

Pár hónappal ezelőtt került a Laborba két 1920 körüli festmény, és én magam sem hittem a szememnek, hogy az adott, biztosnak vélt forrásból származó mű hamis is lehet. Mert hinni akartam… De a festményvizsgálat rendszere ilyenkor jelez, hogy valami nem stimmel, és én kételkedem… És amikor bebizonyosodik, hogy a rendszer szinte önjáró, akkor elfog az öröm, hogy valami olyasmit hoztam össze, ami igen magas százalékban ki tudja mutatni a hamisított anyaghasználatot és a hamisított képeket.

Visszatérve az aukciókra, ott legtöbb esetben a birtoklási vágy és a presztízs kérdése számít. Sok gyűjtőt ismerek, aki azt mondja, hogy a vásárolt művek a pincéjében vannak, majd az unokák foglalkozzanak azzal, hogy eredetik-e a vásárolt festmények. A festmények adásvétele egyfajta tőzsde, a festők értéke nőhet, vissza is eshet. A kortársak esetében is lutri, mit veszünk: vajon húsz év múlva mennyit ér a befektetésünk?

Munkája során, mi volt a legmegdöbbentőbb élménye egy képpel kapcsolatban?

Minden festmény egy élmény, és a vizsgálat során nagyot sokat tanulunk mi is. Mindegyik mű egy külön kaland, izgalmas történet. Talán az egyik legérdekesebb és legszebb munka volt egy Rembrandt-festmény teljes kutatása volt, de nagyon élveztem, mikor megtaláltam egy Monet-festmény konkrét helyszínét, vagy megfejtettem Károlyi Mihály visszadatált ajándékozási levelének történetét. A festmények, ahogy beszéltük, magukról mesélnek, érdekesebbnél érdekesebb történetek születnek a vizsgálatok során. Nekem kifejezettem szakterületem Csontváry Kosztka Tivadar festészete. Az ő művei mindig meglepnek, és a kutatás során valami nagyon igazi bontakozik ki. A legérdekesebb kutatásunk talán az ő egyik festményéhez kapcsolódik: egy 1896-os képén azonosítottunk anatáz típusú titán dioxidot, holott ezt az anyagot festékként csak 20 évvel később alkalmazták. Nekem is jó időbe telt, míg megértettem, hogy Csontváry vegyész és gyógyszerész volt, aki nem készen vette a festéket, hanem ő keverte a gácsi posztógyár színezékeiből. Használt anilin típusú vegyületeket és pác-sókat; de mindkét féle terméket festékként. Elemezve az anyaghasználatát, kiderült, hogy nem olajfestékkel festett, hanem a festékeinek kötőanyaga enyv volt. Ha belegondolunk, Csontváry logikusan csak ezt az anyagot használhatta, mivel az olajfesték tubusos változata, ami az 1840-es évektől került forgalomba, a Gácson élő gyógyszerésznek elérhetetlen volt földrajzilag és anyagilag is. Csontváryról egy egészen új kép bontakozott ki, amit eddig nem ismert a művészettörténet. És minden az anyaghasználattal kezdődött.

Előfordult-e már fordított helyzet is, amikor egy ismeretlen festményről kiderült, hogy eredeti és híres művész alkotása? Vannak-e már jegyzett, „befutott” hamisítók, akiket jól ismernek a hatóságok?

Igen, volt már olyan eset, hogy a tulajdonos „bedobott” hozzánk egy „Sisley” szignós képet, hogy most vette egy kereskedőtől, de már megbánta. Amikor kiderült, hogy a Sisley tájkép alatt egy Renoir portré van, ami Sisley kislányát ábrázolja, a tulajdonos pánikba esett: hogy viszi haza a képet, hogy ne legyen baja? Persze senki sem gondolja, hogy 1-2 nap alatt megvolt a válasz. Hosszú hetek kutatómunkája vitt el az eredményig, ami természetesen több fronton is igazolódott és alá lett támasztva.

De az ilyen esetek sajnos ritkák. Inkább az ellenkezője történik nálunk. Az első mérések eredményei után a hit és a remény vész el. Megtörik a bizalom, jön a harag és a düh. Emberi érzések. Sokszor kicsit pszichológusnak is kell lennem, próbálom oldani a helyzetet, vigasztalni az áldozatot.

Magyarországon vannak ismert hamisítók, de a jogrend nem tiltja, hogy bárki stílusában fessen az adott alkotó. A szignálást nem a hamisító végzi, hanem egy erre szakosodott „szignáló”, vagyis a konkrét hamisító le van védve. Nehezen fogható meg a helyzet, tettenérés nélkül nincs bűncselekmény. Ismerünk hamisítókat, de legtöbbjük azzal védekezik, hogy ő szereti az adott festő képeit, miért ne csinálhatna másolatot?

A legtöbb esetben nem magányos harcosokról van szó, hanem szervezett bűnbandáról, akik előre megfontolt csalás módszerével verik át az áldozatukat. Arra figyeljünk, hogy legyen adásvételi szerződésünk, viszont nem tehetünk semmit, ha az alkotó csak vélelmezett. Hogy egy kicsit magyarázzam, mást jelent Munkácsyt venni, vagy Munkácsy jelzéssel ellátott képet venni… Ha a festményhez bármilyen szakértői vélemény van, ne sajnáljuk az időt leellenőrizni.

Létezik-e különösen könnyen hamisítható művészi alkotás? Arra lennék kíváncsi, ha igen, hogy ez a tény nem von le az eredeti művész értékéből?

Minden művészi alkotás egyedi és megismételhetetlen. Rippl-Rónai kukoricás korszakát hamisítani talán a könnyebb esetek közé tartozik. Sok Scheiber hamisítvány vált már eredetivé… Talán Mednyánszky László képei vesztettek az értékükből a rengeteg hamisítvány miatt, mivel megrendült a bizalom. De nem a festőbe vetett bizalom, hanem a képekbe vetett hit, és ez más. A fő Mednyánszky-művek ma is rekord áron kerülnek kalapács alá. A szem becsapható, hiszen nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberi tényezőt. Lehet jó, lehet rossz. Ettől a tények nem változnak. Csak az ember maga válik bölcsebbé és tapasztaltabbá.

írta: Hangyál Judit