Fotó: Műcsarnok

Sylvia Plachy fényképei rendkívüli módon képesek megérinteni: nemcsak a belső képeinket mozgósítják, hanem a lélek mélységébe is utat nyitnak. Emlékeink, álmaink, képzeletünk kísértetiesen gyönyörű díszletei közé visznek.

Amikor fotografál, úgy létezik, ahogy csak a gyermekek tudnak. Teljes valójával – a jobb lába kisujjától a feje búbjáig –, minden porcikájával fényképez. Ösztönösen készíti képeit, csak saját képalkotási szabályait tartja be, vagy azt sem. Átlépi, ha kell. Bármerre is jár a világban megérzi hol van számára A KÉP. És megtalálja. Kitágítja, jelenvalóvá teszi a pillanatot, nem csak megörökíti azt az egyet; beenged a történetekbe, a sorsot mutatja, a lelket láttatja, bár a perc töredéke áll rendelkezésére. Csizek Gabriella kurátor magáénak mondhatja Sylvia Plachy barátságát. Közös munkák, nagy beszélgetések. Gabi szerint Sylvia művei irányt mutatók és példaértékűek, csakúgy, mint egész lebilincselő személyisége.

- Sylvia egy interjúban lezárásként azt mondta: „Én nem szeretek beszélgetni senkivel.” Ez így talán nem teljesen igaz, hiszen a ti barátságotokat meghatározzák a nagy beszélgetések. Hogyan ismerkedtetek meg?

Czizek Gabi: – A képeit előbb ismertem, mint őt. A Mai Manó Házban rendezett kiállításán (Signs & Relics) találkoztunk először, és azonnal barátság lett köztünk. Sosem éreztem, hogy mélyülne a kapcsolatunk, inkább csak idővel egyre többet tudunk meg egymásról. Talán az is összeköt minket, hogy az életünkben előfordultak bizonyos párhuzamok.

- Ars poeticáját egy másik nyilatkozatából érthetjük meg igazán, amikor ezt mondta: „Szerelmes vagyok az igazságba”. 

– Egy asszony, nő, anya, aki művészként megvalósította az álmát, emberi értékeinek sziklaszilárd megtartása mellett, belső iránytűjét követve, megőrizve szülei értékrendjét és morális tartását. Ez maga az igazság és annak folyamatos keresése.

Fotó: Műcsarnok

- Kurátorként hogyan látod  Sylvia Plachy és André Kertész legendás barátságának hatásait Sylvia képein?

– Kertész idősebb lévén, a tapasztalatait átadva, az életről való beszélgetésekkel hatott Sylviára. Talán a legfontosabb, hogy mindkettőjük lételeme a fényképezés. Hisznek az emberben. Hisznek a kép elsöprő erejében. Sylvia azon kevesek egyike – André Kertész barátjaként, tanítványaként pedig az egyetlen –, aki a 21. században úgy képviseli a humanista fotográfiát, hogy az korszerű és az azóta jócskán megváltozott világra reflektál. „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – mondta tanítványáról és annak képeiről André Kertész.

- A képei egyáltalán nem sugározzák a dokumentarista fotóriporteri esztétika jegyeit: furcsán vágottak, életlenek, ferdék, vagy épp bemozdultak, de épp ez teszi őket egyedivé, sőt, egész történetet elmesélő álomképekké.

– A fotó abban a pillanatban, ahogy elkészül, már a saját életét éli. Nem úgy dokumentál a legjobban, ha objektivitásra törekszik, nem szükségszerűen kell, hogy éles legyen, pontos beállításokkal. Nem az a dolga, hogy tükörképe legyen a világnak. Nem is lehet. Az a dolga, hogy kép legyen, hogy jelentéseket sűrítsen, hogy okozzon, hasson. Nem témákat jár körbe, pontról-pontra, nem meghatározott, lehatárolt projekteket készít, hanem a világgal és önmagával egységben élve közvetíti képben a lét mindenkori alapkérdéseit. Mindig. Akkor és ott. Itt és most. Egyedülállóan ragadja meg az emberi lét esendőségét, és érzékeny, ugyanakkor markáns kiemelései a valóság történéseinek folyamatából az egyszeri törékenységét mutatják meg. Érzi, ami történik, és ez válik általa képpé, a fényérzékeny papírra leképezett világgá. Sylvia humanizmusa és az igazság iránti elkötelezettsége az életművének alapját képezi, nem tágít az elesettek mellől. 

Fotó: Műcsarnok

- Gyermekkori kérdése az édesanyjához, a „Mikor lesz holnap?” a jövőre utal. Sylvia Plachy romantikusan optimista? Lesz majd némi napsugár, és kicsit derűsebb színek is kerülhetnek a következő munkáira? 

– Amíg fényképez, addig hisz. Talán a hit maga az optimizmus.

- A Műcsarnok-beli tárlat installálása egészen meglepő és modern. Honnan az ötlet, hogy így láthassuk a képeket?

– Ritka az olyan tér, amelyik szinte négyzetes, és a képek mindegyike kapcsolatba tud kerülni egymással. Olyan lett a kiállítás, mint amikor a körhintáról kinézel… Szerettük volna azt az érzést kelteni, hogy a képek határtalanok és lebegnek a térben. A kiállítás képeit ehhez a térhez válogattuk ki az életműből, ezekre a falakra komponálva. A terem sajátosságaiból fakadóan minden fotó kapcsolatba kerül az összes többivel. Egymás mellett vannak, vagy éppen távol egymástól, de az is lehet, hogy szembenéznek. Minden összefügg mindennel ebben a képvilágban. A néző számára pedig adott a lehetőség, hogy rejtett összefüggésekre leljen, miközben hallgatja a dalokat fekete-fehérben.

Fotó: Műcsarnok

Írta: Hangyál Judit