Édesapám nagynénje örökül hagyott a húgomra és rám egy-egy képet: két korai Szász Endre grafikát. Együtt élek a képpel, mindennap ránézek. Szeretem. Művészettörténész barátnőm szerint nem Szász Endre rajzolta. Nem érdekel, mert közel áll hozzám. De belegondolni abba, hogy valaki komoly pénzt ad egy-egy képzőművészeti alkotásért, akár gyűjtés vagy kereskedés céljából és hamis képet kap… na, az nagyon bosszantó és felháborító. Laikusként azt gondolom, hogy csak a nagyokat hamisítják – hiszen annak van busás anyagi haszna –, olyan ez, mint amit a parodisták mondanak: csak egyéniségeket lehet utánozni.
Akit hamisítanak… az már valami! Az értéket képvisel. Ezzel a bűncselekménnyel pedig hihetetlen károkat okoznak a piacnak, a galériáknak, a hitelességnek és minden műkedvelőnek.Van megoldás.
Végvári Zsófia a Festményvizsgálati Labor alapítója. Vizsgálati asztalán már Munkácsy, Rippl Rónai, de Renoir és Monet is feküdt.
A szimmetriában, az egyensúlyban és a ritmusban a természeti jelenségek lényegi vonásai fejeződnek ki: a természet összefüggő volta, a rend, a logika, az élő folyamat. A művészet és a tudomány itt közös alapokra találhat. (Kepes György)
És talál is. Tavaly januárban a Műcsarnokban, a Rejtett történetek kiállítás keretében találkoztam először az Élőkép Színházzal. A Fénygolyók című produkcióval absztrakt, metafizikus, vizuális színházat vittek a közönség elé. Őrület volt. Soha nem éreztem ennél közelebb a színházat magamhoz. „A gömb magja a pont. A pontban elfér minden.” Éppen ezt a „mindent” éreztem végig a produkció alatt.
Szeptember 22-én 16.00 órakor a Műcsarnokban egy különleges koncertre kerül sor.
A legnépszerűbb mexikói és latin-amerikai dallamok megidézésével búcsúzik a FRIDA ORSZÁGA Guillermo Kahlo mexikói fotográfiai című kiállítás. A finisszázs fellépő művészei a Volver La Vida latin együttes tagjai.
„Egyike voltam azoknak, akik a városról fotóalbumot készítettek úgy húsz éve. Csak azért felmásztam a Daciám tetejére, hogy a városligeti tó elé belógjon egy kandeláber, letérdeltem az Andrássy út záróvonalára, hogy onnan örökítsem meg a Hősök terét. Ma már ilyeneket nem lehetne megtenni. Ha megállnék az út közepén a kocsimmal, meg is ölnének, ha meg letérdelnék az Andrássy út közepére, simán elgázolna bárki. Csak mert neki van igaza. De azért változatlanul imádom Budapestet. Hogy mit szeretek benne? Mit szeret valaki a jobb lábában? Azt, hogy az élete része.“
Díner Tamás fotóművész arról, miért szereti Budapestet az is, aki nem szereti (2002)
„Engedd, hogy a Lélek által megszólaljon benned az üzenet, melyet rajtad keresztül szeretne közölni az Úr.“
(Simon András)
A Műcsarnok nagy sikerű Építészeti Szalon kiállításának mintegy 22.930 látogatója közül csaknem 2000-en adtak le szavazatokat a kedvenceikre. Előző írásomban az Új Néprajzi Múzeum tervezőjével, Ferencz Marcellel beszélgettem. Most egy további közönségdíjas alkotás, a Hubertus-kápolna építészei közül Tátrai Ádámmal készítettem interjút. Alkotótársai ebben a tényleg nem mindennapi művészeti csodában Köninger Szilárd és Stein Júlia, a CAN Architects iroda tervezői voltak.
Fotó: Bujnovszky Tamás
A 2011 óta futó „faluÉPÍTÉS” programról szeretnék többet tudni. Milyen kötődések, személyes kapcsolódások mozgatták a létrejöttét?
A programsorozat azért jött létre, hogy a győri építészhallgatók által is tervezett és kivitelezett kortárs építészettel támogassuk a vidék, elsősorban a kis falvak közösségeit. Az elmúlt nyolc évben többször, több fórumon beszéltünk róla, hogyan született a ‘faluÉPÍTÉS’ ötlete. A többszöri megfogalmazás, a miértek újragondolása azért fontos, mert a válaszokra rárakódnak az évek tapasztalatai. A nulladik pillanatban kettős oka volt az építőtábor sorozat életre hívásának: amikor mi jártunk Győrben egyetemre, még sem országosan, sem helyileg nem volt lehetőség arra, hogy építészhallgatóként hasonló komolyságú építési akcióban vegyünk részt; a másik ok az volt, hogy végzett építészként, sok egyetemi és kevés valós tervvel a hátunk mögött már nagyon szerettünk volna csinálni valami jót. Az első építés – 2012-ben a bogyoszlói Fő tér termelői piaca – döbbentett rá minket, mekkora felelősség, milyen komoly társadalmi felelősségvállalás van egy ilyen projekt mögött. Azóta ezt sokkal tudatosabban akarjuk vállalni.
Kapuvártól nem messze található a Göbös-major, az a hely ahol a Hubertus-kápolna áll, ami a munkátok egyik fantasztikusan sikerült gyümölcse. Mielőtt konkrétabban beszélnék erről a csodáról, érdekelne, hogyan kaptatok felkérést erre, és milyen elvárásoknak, szabályoknak kellett (ha volt ilyen) megfelelni a tervezésnél?
A projektsorozat egyik alapvetése, hogy mi is keressük a feladatokat, hogy kezdeményezzünk. Olyan lehetőségek után kutatunk, ahol van közösség, akarat, és olyan léptékű, hogy a hallgatók bevonhatók a tervezésbe, sőt a kivitelezésbe is. Mi kerestük meg a Kisalföld Erdőgazdaságot – először csak mint lehetséges támogatót – ebből formálódott ez az építés. Az ő kérésük az volt, hogy szeretnének a göbös-majori területükre egy olyan kisléptékű kápolnát, ami egész évben szabadon látogatható, de hátteréül tud szolgálni akár több száz fős szakrális eseményeknek is. Mindezt fából.
Egy építész életében sok szép felkérés és munka fordul elő. De azt biztosan érzem, hogy egy templom, egy kápolna létrehozása, ráadásul ebben a meseszép környezetben, talán a legfelemelőbb érzések egyike lehet.
A kápolna tervezése hasonlóan kezdődött, mint minden általunk tervezett épületé: megismertük a helyszínt; sok beszélgetésen, együtt gondolkodáson át tisztáztuk a funkciót; vizsgáltunk kortárs példákat, valamint összegyűjtöttük a kánonjogtól kezdve az építészettörténetben és -elméletben fellelhető elméleti tudást; egyeztettünk a Csornai Premontrei Apátság perjelével. Sokat kaptunk Golda János építésztől, akivel személyesen is bejártuk és megéltük a helyszínt – ez a helyhez kötött építészet gondolkodásunk egyik alapja –, aki megtanított minket arra, hogy egy szakrális épületben nem szabad a sarok felé nézni, mert ott „feljön az ördög”. Az építmény a legjobb tudásunk szerint formálódott, és erősen hittünk benne, hogy amikor megépül, valami többlet születik. Ez a többlet emelte kápolna rangra a háromszög keretekből sorolt vázat.
A munkáitokon érezhető a közösségteremtés fontossága. Fizikailag, érzelmileg és lelkileg hogyan épült fel a kápolna?
A feleségem, Stein Júlia a tervezés alatt volt várandós első gyermekünkkel, felszerelt iroda híján egy konyhaasztalt ültünk körbe. Nagyon erős közösségi élmény volt már maga a tervezés is. Az építést megelőzően egy workshop keretében terveztük meg győri építészhallgatókkal, építész barátokkal a kápolna bútorzatát. Újabb közösségi tett. Majd elkezdődött a kivitelezés. Ebben Kuncz János és az általa vezetett lipóti Bio-Ház Team csapata volt partnerünk. János saját autóján hozta Erdélyből a kézzel hasított fazsindelyt. Az építés hat napig tartott, minden nap, mint egy-egy stáció. Az általunk szervezett építéseken nagyon fontos, hogy az adott építmény rövid idő alatt készülhessen el, így válhat igazán intenzívvé egy új ház születésének misztériuma. A hatodik napon végtelenül nehéz volt magára hagyni a kápolnát.
Fotó: Bujnovszky Tamás
Visszajártok-e látogatni a kápolnát? Általában van-e nektek, építészeknek (a teremtőknek) további kapcsolatuk a teremtményekkel, miután létrejöttek?
Az építészeti lét egyik nagy nehézsége, amit időről-időre fel kell dolgozni, a helyén kezelni, hogy adott esetben akár több évig is tervezünk egy épületet, majd szituációtól függően követjük, segítjük a sokszor elhúzódó kivitelezést, és ezt követően nagyon keveset – egy lakóház esetében szinte semmit – tudunk, látunk abból, ahogyan használják, hogy beváltotta-e a hozzáfűzött megbízói, építészeti elvárásokat. Az irodánk törekszik arra, hogy minél több megrendelővel olyan viszonyt alakítsunk ki a tervezés során, hogy később beleláthassunk az általunk tervezett házak életébe. A Hubertus-kápolna az első saját házunk, amit a két kezünkkel is építettünk, ami hat nap alatt lett valósággá. Első gyermekünk ekkor volt fél éves, ott volt velünk. Két évvel később Köninger Szilárd (tervező- és cégtárs) ott házasodott meg. Nem lesz könnyű felülmúlni azt, ami minket ehhez a kápolnához köt.
Beszélgetés Dr. FERENCZ Marcel DLA habil., Ybl- és Pro Architectura-díjas építésszel, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával, egyetemi tanárral, a NAPUR Architect Kft. ügyvezető tulajdonosával, a Liget-projekt keretén belül épülő Új Néprajzi Múz
A szakmai életrajzából egy hihetetlenül sokrétű, gazdag életpálya rajzolódik ki. Hogyan lett építész, mikor döntötte el, hogy a tervezőasztal mellett lehet boldog és teljes a szakmai élete.
Édesapám, Ferencz István építész rajzasztala mellett nőttem fel. Abban az időben Miskolcon éltünk. Ötéves korom óta vonz az az élet, amit mellette tapasztaltam. Mindent az édesapámtól lestem el, szakmai és emberi tulajdonságokat egyaránt, úgy, ahogy azt egy gyerek teszi: öntudatlanul, a maga természetességével. Édesapám birtokolt valami megfoghatatlant, egy titkot, amit meg akartam fejteni, tudni, hogyan csinálja, így nem is volt kérdés, hogy ezt a hivatást választom.
Tóth József „Füles” fotográfus Guillermo KAHLO mexikói művész tárlatának vezetésével ünnepli a Műcsarnok a fényképészet 180. születésnapját, augusztus 29-én.
Egy időben az volt a nagy álmom, hogy egyszer elmehessek az Oscar-gálára.
Azért, hogy a rengeteg gyönyörű estélyiruha és a szép emberek sokaságában testközelből láthassam, hogyan ünnepelnek. Azt, nagyon tudnak. Nemcsak Amerikában. Volt egy időszak az életemben, amikor szinte minden évben végignéztem a július 14-i párizsi felvonulást a Champs-Élysées-n. Egy percig sem unatkoztam. Csak irigykedtem, hogy mitől megy ez nekik ennyire. Mi a különbség a szocializálódásunkban? Nem tudom a választ.
Itthon, nekem ezzel kapcsolatban soha nem voltak jó tapasztalataim. Nincs meg nekünk az ünneplés művészete.
Valami gikszer mindig belerondít.
Örömmel vettem, hogy a 180 éves fényképészetet a Műcsarnok Tóth József Füles tárlatvezetésével ünnepeli. Füles beszélőkéje és Kahlo képei egészen különös kombót adnak; valami azt súgja, hogy nagyszerű kettős lesz. Ezzel az érdekes kapcsolódással igazán stílusos lesz az ünnep. Jó törekvés, hogy egy élő legendát hívtak meg az augusztusi estére, olyan művészt, aki valóban egész életén át a fotográfiának élt, és magas fokon művelte, és műveli azt ma is. Gratula a Műcsarnoknak az ötletért, hiszen bármilyen őrült párhuzam is, Kahlo és Füles mégiscsak „egy családból valók” a fotográfusok nagy családjából ( ki-ki a maga portáján), aminek születésnapját szerte a világon most ünneplik.
Forrás: hvg.hu
Tóth József Füles szeret játszani. És adni. Rendkívül kedves személyiség, hihetetlenül szórakoztató előadó, sziporkázó humorérzékkel bíró ember. „Füles Mester”. Mindenki kedveli őt.
Beszélgetés Antal Z. László szociológussal, akinek kutatási területei az egészségszociológia, a demográfiai változások, az éghajlatváltozás, a humán ökológia és a kulturális antropológia. Ezeken kívül sok minden szóba kerül, még Arany János is, no meg a Műcsarnok Építészeti Szalonjának élményei egy antropológus szemén át.
„Egy szakasz katonának ötven évvel ezelőtt megparancsolták, hogy masírozzon körbe a kaszárnyaudvaron. A szakasz katona azóta is masíroz az idők végezetéig. Ilyen dolog a fénykép. Szakasz, katona és kaszárnya nélkül.” (Erdély Miklós: SEJTÉSEK II., 17/a.)
Bevallom, meglepődtem, amikor Máriási Masznyik képeivel először találkoztam itt, a Műcsarnokban. Élettel teli, boldogságot adó anyag, a szépérzékemet borzongatja. Olyan pozitívan hatott rám, hogy el sem akartam jönni a kiállításról,. Pedig nyár van, süt a nap, élénkek a színek, és mégis, ezek a valami egészen lenyűgöző hangulatba hoztak.
Olvasni kezdtem a festőről, többet akartam tudni róla, bár néha nem érzem fontosnak a sok információt, néha elég, ha „csak” a képeivel vagyok.
