Fotó: konyvtar.mta.hu
Beszélgetés Antal Z. László szociológussal, akinek kutatási területei az egészségszociológia, a demográfiai változások, az éghajlatváltozás, a humán ökológia és a kulturális antropológia. Ezeken kívül sok minden szóba kerül, még Arany János is, no meg a Műcsarnok Építészeti Szalonjának élményei egy antropológus szemén át.
Feltételezhető, hogy szociológiával, antropológiával olyan ember kezd el foglalkozni, akinek nagyon fejlett az empátiája. Hogyan kezdődött és milyen inspirációk hatására kezdett az „embertan” felé fordulni?
Nagyon izgalmasak voltak a középiskolás éveim, sok szociográfiát olvastam. Korán érdeklődni kezdtem az idegen vagy más kultúrában élő emberek, családok, különböző embercsoportok, falvak élete iránt. A bátyámnak köszönhetem, hogy mindig hozta az ÉS-t, aminek a hátulján különböző szociográfiai írások jelentek meg. Azokat nagyon szerettem. Közgazdasági egyetemre mentem, azzal a tudattal, hogy ott majd lehet szociológiát is hallgatni – szerencsémre. Közgazdász diplomám van, de az utolsó egyetemi éveim alatt már csak olyan tárgyakat vettem fel amiknek köze volt a szociológiához.
Fotó: ng.hu
A kutatási területei közül kiemelkedik az egészségszociológia. Mit tehet egy tudós annak érdekében, hogy jobban, hosszabban és így egészségesebben éljünk? Mit jelent pontosan ennek a területnek a vizsgálata?
Ennek a kutatási területnek is több ága van. A legelső talán a beteg és az orvos kapcsolatának, a beteg kiszolgáltatottságának vizsgálata. Kutatási területem volt a különféle egészségügyi rendszerek vizsgálata, összehasonlítva a magyar és az Egyesült Királyság-beli rendszert. De vizsgáljuk az orvosok és nővérek kapcsolatát és az egészségügy szereplőinek jogait, kötelességeit is. Mit tehet a szociológus? A kutatási eredményeinket figyelembe véve térképet ad a beteg kezébe, hogy utat kaphasson a beteg a gyógyítás optimálisabb módjára. Hiszen jelen pillanatban mindenkinek magának kell felfedezni a lehetőségeit. Mankót kell adni, hogy minden információt megkaphasson a beteg magáról a betegségről és a „betegút” lehetséges stációiról.
Sokszor halljuk mostanában, hogy az emberiség által elkövetett bűnöket a természet kezdi visszaadni. Mi a véleménye az éghajlatváltozásról? Ön szerint lehet még harmónia ember és természet között? Vagy elkéstünk ezzel?
Engem az egészségszociológiai kutatásaim vezettek el az éghajlatváltozások kérdésköréhez. Érdekelt, hogyan hatnak a környezet változásai az emberek egészségére. Felvetődött bennem, hogy volt-e egyáltalán valaha harmonikus az ember és a természet kapcsolata. Mikor kezdett szakadni a kötelék, hogyan próbálta legyőzni az emberiség a természetet illetve átszabni saját képére a törvényeit?
Az antropológiai és a néprajzi kutatások szerint sok olyan közösség élt, és él még ma is, amelyekben bizonyos természet adta alapokat nem lehet megszegni. Egy nagy körön belül sok mindent meg lehet csinálni, de törvényt szegni, ami károsítja a természetet, azt nem!
A modern társadalom olyan szabadnak érzi magát, hogy minden szabályt megdönt, új világot épít, nem enged a természetnek. A ma emberének van hatása a távolságra, jövünk-megyünk a Holdra, legyőzzük a gravitációt, a természetet és élvezzük a vélt határtalanságot. Ezt nem lehet büntetlenül megtenni. Nem kérdés, hogy ebben a háborúban ki a vesztes. És soha senki számára nem lehet kérdés, hogy ki az erősebb.
Arany János, 1841-ben íródott Toldijából jutott eszembe egy részlet:
„Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.”
A 19. században egy költő ilyen pontosan fogalmazza meg a természet bolygatását. Azóta, elképzelhetjük, milyen kutak vannak, és miket szívunk ki a föld legmélyebb rétegeiből...
Sok kultúrában a Földet élőlényként ábrázolják, gondoljunk csak az „anyaföld” kifejezésre. Ha ez így van, akkor megvannak a saját ökológiai működési mechanizmusai, ebbe az élő rendszerbe nyúl bele az ember folyamatosan, mint egy aranyi „óriási szúnyog”, és szívja ki ennek az élőlénynek a vérét. Mi, most ilyen szúnyogok vagyunk. Sajnálom a meteorológusokat. Nem könnyű nekik, hogy a Föld betegségeinek egyre súlyosabb tüneteiről nekik kell beszélniük. Ez nagy kihívás.
A kulturális antropológia kapcsán elsőre talán a néprajzosok, néprajzkutatók vagy a nyelvészek juthatnak eszünkbe.
Tulajdonképpen véletlenül találkoztam a kulturális antropológiával. Felkértek az egyetemen, hogy tanítsam, ekkor mélyültem el ezen a területben alaposabban.
Borzasztóan érdekes, hogy kutatók elmennek egy szűkebb, de még jól belátható közösségbe, és vizsgálják, figyelik, hogyan esznek, öltözködnek, hogyan művelik a földet, milyen a viszonyuk a természettel. A kulturális antropológiában ismertem meg a holisztikus szemléletet. Lenyűgözött, hogy egységes egésznek tekintjük azt a közösséget. Előfordul, hogy az európai kultúrából kiszakadva, távoli, egzotikus helyekre mennek kutatni. Akár egy évet is ott töltenek, megtanulják a nyelvüket és kerek egésszé áll össze számukra az a világ. Így válik érhetővé, hogy ott azon a helyen, annak a közösségnek melyek a kulturális válaszai a környezetre, az éghajlatra, a földrajzi adottságokra. Vagyis, hogy így oldják meg az életben maradás és a hosszú távon való fennmaradás kérdéseit. Számomra ezt jelenti a kulturális antropológia.
Fotó: Műcsarnok
Ön szerint a képzőművészet, konkrétan például a Műcsarnok Építészeti Szalonja, hogyan segít jobban élnünk? Mi az, ami ebből a tárlatból a legfontosabb üzenetet hordozza?
Elsődlegesen azt tartom itt fontosnak, hogy a művészet képes közel hozni az emberekhez a jelenségeket. Olyanokat is, amikre egy „hétköznapi” ember nem is figyel. Megfogalmaz, felemel és megállásra kényszerít. „-Nézd milyen csoda, milyen rendkívüli ez!”
Fotó: Műcsarnok
Most, amikor egyre jobban távolodunk a természettől, még jobban felerősödik a művészet szerepe. A Szalon fontos gondolatokat ébresztett bennem. Az első, talán a legmeghatározóbb, hogy annak idején sokat jártam egy erdélyi faluba, ahová 10 éven keresztül rendszeresen visszamentem, hogy figyeljem a szokásaikat, rezdüléseiket a világra. Rengeteget beszélgettem az ott élő emberekkel. Ott értettem meg igazán, hogy milyen fontosak az élet folytatása szempontjából a temetkezési szokások. Kiviszik a bútorokat a szobából, felravatalozzák a halottat a saját házában és szentképek és gyertyák közepette búcsúznak tőle. Három napra kápolnává változik az a ház. Szociológusként azt láttam, hogy rendkívül erős közösség-kovácsoló ereje van egy ilyen kulturálisan pontosan kidolgozott hagyománynak, mint a halottaink végső útra engedése.
Kép forrása: mma.hu
A Műcsarnok Építészeti Szalonjának kiállításán láttam Medgyaszay Istvánnak a Magyar Pantheon tervét. A Gellérthegy oldalába álmodta meg a monumentális alkotást, amelyen évtizedekig dolgozott. Nagyon kitartóan küzdött azért, hogy megépüljön. Úgy gondolom, ráérzett valami egészen fontos dologra: az ősök tiszteletére, a halottak és az élők kapcsolatának fontosságra. Ez elengedhetetlen egy egészséges társadalom folyamataiban. Nagy élmény volt ennek az 1903-ban született tervnek a kiállításon létrehozott hatalmas makettja. Számomra ez egy fontos üzenet. Most is előttem van ez a kép.
A másik örömteli része a kiállításnak, ahol a fiatalok mutatják meg érzéseiket, elképzeléseiket. Egy kurátori vezetésem vettem részt, ahol elmondták, hogy a fiatal alkotók teljesen szabad kezet kaptak, mikor a kiállításnak erre a részére készülhettek. A Phd munkáik témáját megválasztották. A mai világ kettősségének megjelenése ezekben a Phd munkákban elképesztően érdekes volt. Az egyik diák egy 3D-konstrukcióval rukkolt elő, a jövő világát így jelenítette meg. Mellette ott látható két ettől gyökeresen eltérő jövőről készült terv. Az egyik a már lakhatatlanná vált Földről a Holdra menekülő ember lakhelyének rajza. A másik pedig egy ismeretlen bolygót ábrázol, ahová kénytelenek leszünk elmenni. Máshol is láttam már, hogy a mai fiatalok egy részében az ökológiai válság gondolta milyen mélyen benne van. Ez a két terv is azt mutatja, hogy úgy látják, hogy nagy baj van, talán akkora, amit már itt a Földön megoldani sem lehet és ezért el kell hagyni ezt a bolygót. Elgondolkoztatott, hogy a néhány mai huszonéves már ennyire reménytelennek látja ennek a problémának a megoldását. Itt valamit nagyon elrontottunk, ha így keresik a megoldás lehetőségeit.
Fotó: Műcsarnok
Ezzel együtt, nagyon is reményt keltő volt a „Közösség és építészet” program, amit Balázs Mihály kurátor vezetett. Szociológusként ez nagyon vonzó téma nekem. Ő legfontosabbként kiemelte, hogy az építésznek mindenképpen közelednie kell a készülő épületek majdani használóihoz. Megmaradt bennem egy, a közösségi tervezés módszerével épített fahíd egy kis patak felett. Itt erősen visszaköszönt a természet közelében élő emberek gondolkodásmódja, ami örömteli, főleg a fiatalok terveiben. Ebbe a hídba beleláttam, hogy több száz évvel ezelőtt, ugyanerre a patakra ugyanilyen hidat építettek volna. Valószínű, hogy aki ezt készítette nem erre gondolt, mégis a tervükben ott van, hogy a természetnek igenis vannak határai, és azokat nem tanácsos átlépni. Szociológusként a közösség erejét és az együttgondolkodást kulcsfontosságúnak tartom egy társadalom életében. A Szalonnak ebben a részében látott tervek és kísérletek is ezt szolgálják. A magam, gyerekeim és unokáim jövőjét nem a Holdon képzelem el, hanem itt a Földön. Ehhez pedig olyan megoldások és utak vezethetnek, melyeket itt a Műcsarnokban az Építészeti Szalon „Közösség és építészet” részében láttam.
Írta: Hangyál Judit
A TÉR /// ERŐ | II. Építészeti Nemzeti Szalon már csak ezen a héten, augusztus 25-ig látogatható!
