„Egy szakasz katonának ötven évvel ezelőtt megparancsolták, hogy masírozzon körbe a kaszárnyaudvaron. 
A szakasz katona azóta is masíroz az idők végezetéig. Ilyen dolog a fénykép. Szakasz, katona és kaszárnya nélkül.” 
(Erdély Miklós: SEJTÉSEK II., 17/a.)

Mit jelent nekem a fotográfia?

Robert Capa, Forrás: Internet

Minden életszakaszomban mást és mást.

A kilencvenes években a viszonyom hozzá várakozással teli, reménykedő volt, és nagyon sok munkát adott. Ebben az időben nyílt a Bolt Galéria, egyidőben születve a kislányunkkal.

Faltam a képeket, mint a könyveket egy sokat olvasott ember. Folyamatosan terheltem az agyam a vizualitás tömegével. Képek, képek képek. Talán akkor éreztem leginkább, hogy a fotográfia univerzális terület, minden témája, az érzékisége, érzékenysége, érthetősége ezt sugallja.

A fotó maga a világ. Peternák Miklósnál olvastam, hogy a fotográfia: fénnyel írás. A világ leírhatósága összemosódott.

Amikor – úgy 2000 környékén – nem bíztunk eléggé abban, hogy a kortárs magyar fotográfia promóciójából lesz valami, egy belga galerista barátunk azzal nyugtatott minket, hogy ne adjuk fel, mert a fotográfia a 21. század vezető művészeti ága lesz. Szerinte a fotográfia látásmódja egyszerre átnézés a fotón keresztül valamire: egy helyre, egy cselekményre, egy megtörténtre, átlépés valahová, és ránézés, a kép szemlélése. A fotó az illúzió és az alkímia felől érkezett, és a 20. század megrendíthetetlen realitásává vált. A fotóolvasás sajátos jegye: ránézünk a képre, és van egy erős első benyomásunk, rögtön megértjük – hiszen azonos a világunkkal. A fotográfia tehát a világ megkonstruálása a modernitás jegyében. Részese annak, ahogyan a 21. század folyamán megváltozott a viszonyunk idővel, a történelemmel.

Az én viszonyom is folyamatosan változik a fotográfiával. Mostanában leginkább az zavar, hogy nem vagyok képes azonosulni ennek a területnek a gyorsaságával.

Moholy-Nagy László, Forrás: Internet

Az idő fontos nekem.

Nehezen fogom fel, hogy folyamatosan a táskánkban, zsebünkben, a kezünkben van egy eszköz, amivel azonnaliságot teremthetünk.
Minden pillanatban képet készítünk valamiről, valakiről, vagy éppen saját magunkról.

A fotó életünk minden pillanatában velünk együtt él. Megszámlálhatatlan mennyiség termelődik ezen az iparággá fejlődött területen. Mindenről fényképek által értesülünk, a híradóban, a weboldalakon, a reklámokban. A születésről és halálról, örömről és bánatról. Mindenki kattint.

1839. augusztus 19-ét tekintjük a fényképészet születésének. Milyen elsöprő erejű változást hozott a digitális technológiák naponta fejlődő világa Daguerre óta? Hogyan változtunk mi ebben a történetben? Tudunk-e reagálni képkészítő és képet befogadóként?

A fotó terjesztési módja is megváltozott. Elektronikus úton pillanatnyi, nagyon erős, de talán a legfontosabb, hogy állandó csapásokat mér ránk. Szinte önkéntelenül védekezésbe kell visszavonulni a „vizuális környezetszennyezés” elől.

Persze, ha a fotográfia szerelmeseként  odafigyelünk arra, hogy kövessük a rendezési elveket, és kényszerítsük magunkat a szelekcióra, talán kevésbé sérülünk.

André Kertész, Forrás: Internet

Meg kell figyelni a felületet, a környezetet, a témát, hogy milyen körülmények között találkozunk egy képpel. Például a múzeumokban, galériákban látható képeket művészfotónak, az újságokban láthatókat sajtófotónak, a magazinokban lévőket divatfotóknak, a családi albumok tartalmát pedig privátfotónak tekintjük. Holott, ha a médium "terjesztési csatornát vált", bármelyik pillanatban megváltozhat a jelentése: egy korábban mondjuk hírújságban látott sajtófotó a kiállítótérbe kerül; egy családi kép egy képzőművészeti alkotás részévé lesz; egy szociofotó egy reklámplakáton tűnik föl. Őrület!

Ez a hihetetlenül gyors változás, nyilván mindent megváltoztatott a fotográfia értelmezésében és megítélésében.

Gondoljunk bele, hogy az elődöknek teljesen más szakmai tudásuk volt: vegyszerek, papírok, előhívók sötétkamrák – technikai értelemben szinte nincs is közös pont. Ezeket váltja ki a számítógép profi ismerete (jelzem: ez nem kevés), ez  a tudás kell ahhoz, hogy megjelenítsük a képet.

Ebben az őrült, bábeli kép-zűrzavarban nagyon bízom abban, hogy az intézményi keretek, a múzeumok, galériák, a szakemberek, a fotótörténészek, a fotográfusok a szakmai és oktatási szervezetek, újságírók, kritikusok pontosan tudják: fontos, hogy résen legyenek!

A kortárs magyar fotóművészet szempontjából meghatározó intézményeknek több kérdést is vizsgálniuk kell. Kivel érdemes foglalkozni? Kit állítanak ki? Mit tartanak gyűjtésre érdemesnek? Mit őriznek meg az adatbázisok? Mely magyar fotográfusokat, alkotásokat reprezentálják a külföldi kiállításokon? Kik és hogyan tartják össze a szakmát? Milyen állami és magánszférából jövő mecenatúrát lehet és kell kiépíteni, végre létrehozni?

Fontosnak tartom a magyar fotográfia jövője szempontjából, hogy a szakmai intézmények felelősséggel vállalják el a szűrő szerepét. Unokáinknak is meg kell mutatnunk, milyen csodálatos a magyar fotográfia, akár a történeti, akár a progresszív, kortárs vonulata. Tudomásul kell vennünk, hogy a kép minden pillanatban körülvesz minket, de a döntés a sorsáról a múltjáról, a jelenről és nem utolsó sorban a jövőjéről a mi kezünkben van.

Isten éltesse a fotográfiát 180. születésnapja alkalmából!

írta: Hangyál Judit