Szabó Réka Az idő rögzíthető című helyspecifikus installációja június 20-tól látogatható a Műcsarnok Kamaratermében. A művészeti körökben nagyra tartott, ám a hazai közönség számára kevésbé ismert művész installációi a fény különleges világába kalauzolják a látogatót.

Holló László nevéhez, illetve a Holló Műhelyhez fűződik a KÉZ│MŰ│REMEK kiállításon megtekinthető hartai falitéka helyreállítása. Ennek apropóján kezdtünk beszélgetni.

A Műcsarnok tinédzsereknek szóló művészetpedagógia foglalkozásáról már meséltem Önöknek. A hétvégén felsős diákokkal és a foglalkozást vezető Schopp Ildikóval jártam be KÉZ|MŰ|REMEK kiállítást.

A gépesített világ, a modern technológia a 20. században számtalan szakma elsorvadását, gyakran teljes eltűnését eredményezte. A múlt felkutatása és a népi mesterségek megismerése felé haladva érdemes elidőznünk az 1900-as évek vidéki életénél, hogy felelevenítsünk néhány, ma már alig ismert foglalkozást.

A 20. századi magyar filmművészet egyik legmeghatározóbb alakja Huszárik Zoltán. E blog szerzője filmes családban nőtt fel, ahol a filmhez kötődő anekdoták a mindennapok természetes részei voltak. Huszárik Zoltán neve gyakorta felmerült ezekben a történetekben. Amikor megtudtam, hogy júniusban az ő grafikáiból nyílik kiállítás a Műcsarnokban, nagy örömmel fogtam bele egy kedvcsináló írásába. A sors furcsa játéka, hogy a szerző közeli barátja Huszárik Kata, a rendező lánya. Katával nagy szeretettel gyűjtöttük csokorba Önnek, kedves olvasó, ezt a néhány érdekességet a legendás filmrendező életéből.

 Néhány gondolat Huszárik Zoltán életéről hogy megértsük, honnan indult a legenda.

Iszik, mint a kefekötő; búsul mint a juhász, sok bába közt elvész a gyermek... Közmondások, melyeket nap mint nap használunk, anélkül, hogy tudnánk, mindegyik egy-egy régi mesterséghez kapcsolódik. Olyan szakmákhoz, amelyeket ma már csak alig néhányan űznek. Kétrészes áttekintésünkben bemutatjuk azokat a foglalkozásokat, amelyek még nem tűntek el teljesen a múlt homályában, és külön bejegyzést szentelünk azoknak a népi mesterségeknek, amelyek évszázadokig virágoztak, de már csak hírből ismerjük őket.

Nagyanyáink ritka becsben tartották a harisnyákat. Ha véletlenül megsérült, elszakadt valamelyik, nyomban siettek a szemfelszedőhöz, aki egy gép segítségével hozta rendbe a harisnyákat, azaz felszedte a „leszaladt szemeket”. Maga a gép magyar találmány, de a tömegtermelés elsodorta a javítás iránti igényt, és világszerte bezártak az erre specializálódott műhelyek. Az utolsó budapesti szemfelszedő tavaly hunyt el.

A Kéz|Mű|Remek. Népművészet. Nemzeti Szalon 2018 című kiállításon számos kézzel hímzett tárgyat láthat a nagyközönség. Vajon felismerik az ismerősnek tűnő minták közül, hogy melyik a messze földön híres matyó és melyik a kalocsai hímzés? 

Sokan összekeverik a két hímzést, pedig semmi közük egymáshoz. A matyó hímzés közel 200 éves múlttal rendelkezik. Mezőkövesd környékén terjedt el, leginkább az Alföld északi részén. Legjellemzőbb motívumai a szívrózsa, a cserfarózsa, a cipe – vagy cipő –, a madarak, a matyórózsa, a bimbók, a körök és a macskafark. A legenda szerint egyszer egy matyó legényt elvitt az ördög. A síró menyasszonynak azt szabta feltételnek, hogy ha visz az ördögnek egy tele kötény színes rózsát, visszaadja a szerelmét. Lévén tél volt az okos menyecskének jobb nem jutott eszébe: telehímezte a kötényét rózsával, és ezzel megmentette a kedvesét. A hagyomány szerint a mezőkövesdi lányok, de a legények is ezért viselnek a mai napig cifra kötényt az ördög ellen, és ezért lett a matyó hímzés központi eleme a rózsa.

A feladat egyértelmű: meg kell tölteni a teret műalkotásokkal. Mi számít műalkotásnak? Mi legyen a tematika? Ki segít megvalósítani az elképzelést? Elég vagyok én ehhez? Látom a máskor oly magabiztos tinédzserek arcán a tanácstalanságot és a várakozást. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel: önálló gondolatokat és ötleteket várnak tőlük.

A folyamatban az az legfurcsább, hogy semmi baj velük, hiszen amint kapnak egy hívószót, azonnal elindul a fantáziájuk és képesek a feladat megoldására. Jelen esetben ezt: írd fel egy cédulára, ami eszedbe jut, és ragaszd fel a falra. A cetlik tematizálása már nehezebb feladat, de néhány biztató szó elég, és máris működik. A rövid megjegyzéseket olvasva elgondolkozom: ezek a fiatalok tényleg ennyire társas magányban élnek? A feljegyzett gondolatok mindegyike azt tükrözi, hogy magukat csak individuumként tudják definiálni, annak ellenére, hogy csoportban dolgoznak.

Táncházba járni ma divatos dolog, ennek ellenére sokan nem tudják, mit is takar ez a fogalom. Az ötlet a hetvenes években fogalmazódott meg. A Bihari Együttes tagjai úgy gondolták, a táncosok sokkal jobban élvezik a szabad táncot, mint a sokadszor ismételt koreográfiát. Ennek apropóján szervezték meg négy budapesti táncegyüttes részvételével az első táncházat 1972. május 6-án a budapesti Liszt Ferenc téren. És mivel a néptánchoz élő zene kell, a talpalávalót Sebő Ferenc és Halmos Béla, a népi hangszeres zene legismertebb és legautentikusabb hazai képviselői szolgáltatták. Az esemény nem várt érdeklődést váltott ki, így a Bartók Együttes akkori vezetője úgy gondolta: megnyitja a kapukat az amatőr táncosok előtt is.

Juj, de nagyot nőttél! És milyen okos lettél! Hogy megy a suli? Mi leszel, ha nagy leszel? Generációkon átívelő, idegesítő kérdések, amelyeket gyerekként mindenki utál. Megfogadja, hogy ő bezzeg sosem… aztán mégis. Vajon miért tesszük? Mert közhelyekben beszélni könnyebb, vagy mert tényleg érdekel a válasz? Engem például érdekel, hogyan vélekedik egy mai középiskolás a környezetről, amiben a napjai nagyobbik részét tölti. Vajon az általános műveltségen túl milyen kompetenciákat sajátítanak el a diákok a mai suliban? És ha a tanulás nem intézményesített formában történne, azt hogyan kezelnék? Kérdések sora, amelyek sok felnőttet érdekelhetnek.