Iszik, mint a kefekötő; búsul mint a juhász, sok bába közt elvész a gyermek... Közmondások, melyeket nap mint nap használunk, anélkül, hogy tudnánk, mindegyik egy-egy régi mesterséghez kapcsolódik. Olyan szakmákhoz, amelyeket ma már csak alig néhányan űznek. Kétrészes áttekintésünkben bemutatjuk azokat a foglalkozásokat, amelyek még nem tűntek el teljesen a múlt homályában, és külön bejegyzést szentelünk azoknak a népi mesterségeknek, amelyek évszázadokig virágoztak, de már csak hírből ismerjük őket.
Nagyanyáink ritka becsben tartották a harisnyákat. Ha véletlenül megsérült, elszakadt valamelyik, nyomban siettek a szemfelszedőhöz, aki egy gép segítségével hozta rendbe a harisnyákat, azaz felszedte a „leszaladt szemeket”. Maga a gép magyar találmány, de a tömegtermelés elsodorta a javítás iránti igényt, és világszerte bezártak az erre specializálódott műhelyek. Az utolsó budapesti szemfelszedő tavaly hunyt el.
Forrás: budapestvideo.hu
A műstoppolás ma már szintén ritkaságszámba menő szakmának számít. A vastagabb szövetruhákon keletkezett lyukakat a műstoppoló hasonló színű és vastagságú fonallal szőtte be. Habár a javítás egész közelről valamennyire látható volt, viselője még hosszú évekig hordhatta kedvenc darabját.
A divatnál maradva: a kalap eltűnésével a kalaposok is elmaradtak, pedig annak idején ez igazi úri szakmának számított. A tervezéstől a kivitelezésig és a javításig mindent vállaltak a mesterek, az egyedi fejfedők a megrendelő igényei alapján készültek. Az utolsó klasszikus kalapos dinasztiák egyike Pécsett működik.
Ha egy gomb leszakad, ma beszaladunk az első boltba, és veszünk egyet, vagy még gyakrabban patentra, cipzárra cseréljük. Nem véletlen, hogy teljesen eltűntek a gombkötőmesterek, akik szőrből vagy selyemfonalból készített gombokat. Nagyra értékelt mesterség volt, a fonott gombok az úri közönség körében is népszerűek voltak.
Forrás: Fortepan
Az Akácfa utcában sétálva még rábukkanhatunk egy cipészkellékboltra. Pertlik, sámfák, lyukasztók, tágítók, ragasztók kínálják magukat a polcokról. Ez az üzlet e nagy múltú szakma egyik utolsó dinasztikus vállalkozása Budapesten. A suszterek és cipészek eltűnésével ezek a régen olyan fontos árucikkek is kikoptak a forgalomból.
Cipész és suszter: talán nem tudjuk, de két külön hivatásról van szó. A cipész elkészíti a cipőt, míg a suszter csak javítja. Mint oly sok más szakmában, itt is végig kellett járni a mesterré válás hagyományos útját. A susztertanoncok dolga könnyebb volt, hisz a javítás fortélyai egyszerűbben megtanulhatók, mint a készítésé. Ez utóbbinál a mester előbb megtervezte a lábbelit, a levett méretek alapján papírból mintát készített, majd kiszabják a bőrt. Először a cipő felső részét varrták meg, ez felkerül a kaptafára, amitől a lábbeli formát öltött, majd következett a talp, a sarok-, orr- és talpmerevítők.
Forrás: MMM Magazin
Ma már a pipakészítés sem kézzel történik. Az a kevés mester, aki még ért a pipafaragáshoz, azt vallja, hogy az összes szerszám elfér egy nagyobb tolltartóban. A precíz munkához nem kell más, mint az egészen apró vésők, hornyolók, gyaluk, amelyekkel a keményfát meg lehet munkálni. A jó pipa titka pedig az apáról fiúra szálló tudásban: a faragásban rejlik.
Az online vásárlás korában hihetetlennek tűnik, hogy a mai piacterek árukészletét régen az ószeresek cipelték faluról falura. Minden hasznavehetetlen dolgot gyűjtöttek, az ócska ruhától a rongyokon át a csontokig bármit elcseréltek mások számára hasznos tárgyakra, edényre, borotvára, játékra, csizmára.
Forrás: Fortepan
Régi filmekben még láthatunk szódást, tejes- és a jegesembert, akik napi rendszerességgel szállították a friss árut a megrendelőknek. Ma dobozban vesszük a tejet, de nem is olyan régen még minden reggel üvegben állt a frissen fejt tej a házak ajtaja előtt. Az ételek hűtéséhez szükséges jeget télen begyűjtötték és elvermelték, majd nyári hajnalokon kocsira rakta és lovasszekéren hozta a jegesember. A nosztalgia ugyan újraélesztette a szódavíz divatját, de ma már senki nem teszi az ajtónk elé a míves, színes üvegekbe palackozott, szódásüveggel teli faládát.
Forrás: szantograf.hu
Írta: Vámosi Eszter
