Fotó: Kővári György Márió

(Balázs János képeihez)

Nem ismertem Balázs János festészetét. A Műcsarnoknak hála, hogy felfedezhettem ennek a csodálatos művésznek a képeit.

Mindent megfogalmazott. Egységes, szépséges gondolati folyamat a kiállítás.

Honnan indult? Elképesztő, hogy egy tehetséges ember élete mennyire nem függ a környezet általunk jónak ítélt  hatásaitól. Ő ott volt otthon, ott tudott alkotni, gondolkodni. Igen, ott a cigányputriban, a pécskődombi cigánytelepen. Kicsi korától rajzolt, majd évtizedekre abbahagyta, és csak 63 évesen kezdett el ismét dolgozni.

Vajon mi lett volna, ha kiemelik akkor a környezetéből, és beteszik egy úgynevezett tehetséggondozó programba?

http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/mozdulat-muveszet.1604.html?pageid=119

Szeretem a Műcsarnok Rejtett történetek kiállítását.

Az élet minden fontosabb területére rákanyarodik, mutatva elődeink törekvését a változásra. Eszünk, mozgunk, vágyunk a természet közelségére. Változni kéne, hogy változtathassunk. Nem könnyű, legalábbis ha magamból indulok ki. Odáig mindig eljutok, hogy jó lenne másképp élni, mert így nem érzem jól magam. A folytatás már sokkal nehezebb.

A szüleimtől csak jót, szépet és követendőt kaptam. Ma, felnőtt fejjel, anyaként tudom csak pontosan megítélni, hogy milyen felelősség gyereket nevelni. Próbáltam úgy csinálni, ahogy ők. Én mindent megkaptam, minden lehetőséget, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat, kipróbálhassak mindent, ami érdekelt.

Kerekes Gábor - Lili 9x9 cm

1994 különösen fontos év volt az életemben. Gyerekem és galériám is született.

Lili 3 hónaposan a hordózóban rám kötve a Leonardo da Vinci utcában kezdte galerista életét. (Később a szerepbe nagyon is belejött, még modellt is állt, háromévesen Kerekes Gábor fényképezte őt. Igazi kihívás volt Lilinek a rendkívül hosszú expozíciós kép elkészítését türelmesen végigvárni. Mondhatni sok kindertojás fogyott. Ennek az írásnak a nyitóképén is az ő pici lábát fotózta Gábor.)

Szeptember volt, jó idő, Budapest első kortárs fotográfiai galériájának megnyitásakor. Talán, körülbelül annyit értettünk az egész felfordulásból, mint a pici gyerekünk. Azon a napon az egész utca tele volt fotográfusokkal. Az első kiállítás. Megérintett, hogy valami nagyon fontos dolgot hoztunk létre, amire hatalmas igény volt akkoriban. (Valószínű, hogy most is.)

Budapestet gyakran nevezték Kelet és Nyugat olvasztótégelyének különleges, központi fekvése miatt is. Az 1930-as évekig Magyarországon működött a világ egyik legaktívabb fotográfiai élete. A II. Világháború, majd a kommunizmus véget vetett ennek. A demokrácia éledése új lehetőségeket és hatásokat hozott, és úgy tűni, hogy a zártságból a nyitottság felé való átmenet a mai kulturális élet minden expresszív kísérletének releváns témája.

Forrás: https://www.hqpictura.co.uk/art-deco-chair-art-deco-art-deco-arthur/

„A művészet birodalma tágul, az egészségé és ártatlanságé zsugorodik ezen a földön, ami még megmaradt belőle, azt gondosan konzerválni kellene, és nem volna szabad a költészet mezejére csábítani olyan embereket, akik szívesebben olvasnak lovakról szóló, pillanatfelvételekkel illusztrált könyveket! – Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet.” (Thomas Mann)

Nem kaptam meg azt az adottságot, hogy bármilyen művészeti műfajban alkothassak. Azt hiszem, emiatt kicsit mindig is irigyeltem a művészeket. Micsoda mankóhoz jutnak a rájuk rótt tehetségükkel – igaz: felelősséget is –, azáltal, hogy lefesthetik, kifaraghatják, kottába önthetik, eljátszhatják, megírhatják, eltáncolhatják, amit ki akarnak fejezni. Ha fáj, ha édes, ha érthetetlen. Nekünk pedig marad az általuk közvetített műalkotás, mi talán ezzel tudunk élni, hogy megértjük a mondanivalójukat.

Kozma életműve nem megy ki a fejemből.

Nézem Kata törékeny alkatát, hallgatom szépen csengő hangját. Inkább édesanyjára hasonlít: Nagy Annára, a csodálatos színésznőre. Bizonyára nem könnyű feladat többszörösen kilépni a komfortzónájából, hiszen színésznő, természetes közege a szereplés, a nyilvános beszéd, de édesapjáról beszélni nem lehet egyszerű, több szempontból sem. Meg kellett találnia a személyes mondanivaló és az el nem mondható titkok között az egyensúlyt.Meg kell értenünk, hogy van, amit az édesapjával kapcsolatban Kata megtart magának. Az övé. És nem adja. Ez így van jól.

Tízévesen vesztette el az apját, és bár ritkán találkoztak, de így is létrejött egy különleges apa-lánya viszony. Huszárik Zoltán nem volt a klasszikus értelemben vett édesapa. Kata úgy emlékszik, talán a halála előtti egy évben kezdték valóban felfedezni egymást.

http://static1.architectforum.hu/files2012/n00/02/84/97/kozma-lajos-epiteszete-az-1920-as-evekben-neobarokk-vagy-art-deco.pdf

A Kozma kiállítás elé.

Műcsarnok, 2018. szeptember 5. – december 2.

Augusztus 16-án különleges tárlatvezetésben lesz részük a Műcsarnokba látogatóknak.

Az itt megrendezett Nemzeti Szalonok sorában 2018-ban olyan kézműves mesterek, művészek mutatkoznak be, akik alkotó munkájukban a népművészeti hagyományt tekintik ihlető forrásnak.

Aki kalauzolja Önöket: Novák Péter, színész, énekes, szövegíró, zeneszerző, műsorvezető.

Kép: https://marieclaire.hu/kultura/2017/04/24/novak-peter-uzenet-a-foldrol/

„Az akác tudja, mikor nyílhat kétszer. A béka, az egér, a hörcsög sejti, hogy milyen idők következnek. Csak a fejét fölfelé hordozó ember nem látja előre a holnapot.” (Szindbád, 1971)

Sellő Hajnal fiatal vágóasszisztensként ismerte meg Huszárik Zoltánt. Egy csésze kávé és mellett, Huszárik Kata társaságában idézi fel a rendezőhöz fűződő emlékeit. A blog szerzőjének most csupán a krónikás szerepe marad, mivel Kata, kapva az alkalmon, átveszi a kérdező szerepét.