„Az akác tudja, mikor nyílhat kétszer. A béka, az egér, a hörcsög sejti, hogy milyen idők következnek. Csak a fejét fölfelé hordozó ember nem látja előre a holnapot.” (Szindbád, 1971)
Vasárnapokon a gyöngyöző, forró húslevest kortyolgatva gyakran jut eszembe az a bizonyos velőscsont Szindbád asztalán. Talán ez a művészet isteni hozománya, hogy a földön fekvő apró, semmiségeknek tűnő dolgainkat felemeli, megrágja, formázza, újraértelmezi és visszaadja. Váratlan ajándékok.
Huszárik Zoltán a Szindbádban olyasmit ragad meg, amit lehetetlen elfelejteni, beleég a retinánkba, finoman kúszik-mászik a gondolatainkban. Ott szunnyad, majd váratlanul felébred. Erős érzelmeket társítok a látott képekhez, hangokhoz, a hangulathoz, a játékhoz, a nyelvhez, a csendhez, a hihetetlen érzékenységgel fogalmazott költőiséghez. Szeretem. Az enyém. Nekem csinálta.
Pályatársai szabad szellemű, „reneszánsz” emberként emlékeznek rá. Titkokat hordozó figura. Érdekes, hogy soha nem a titok nyitjára vagyok kíváncsi egy-egy – számomra meghatározó – művésszel kapcsolatban, hanem a titkához tartó útra. Mi vezette arra, s merre halad tovább?
Ha semmit nem tudunk Huszárik Zoltánról „csak” annyit, hogy jelentkezett az orvosi karra, a Képzőművészeti Főiskolára, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és mindhárom helyre felvették, már van indítóképünk a személyiségéről. Művelt, sokoldalú ember volt. A „mi lett volna ha…” eshetőségéről most nem érdemes beszélni.
Végül a filmrendezést választotta. Újhullámos rendezőnek tartották. Elégia című rövidfilmje a magyar filmművészetben addig ismeretlen lírai filmnyelv csúcspontja. Negyvenévesen forgatta a Szindbádot (1971), Latinovits Zoltán és Dayka Margit főszereplésével. (Micsoda felejthetetlen alakítások!) Huszárik célja nem a Krúdy-regény szöveghű megfilmesítése volt, hanem az író világának, nyelvének, vízióinak képi tolmácsolása. Filmjeihez – elsőként az Elégiában – olyan alkotócsapat alakult, amely garanciát jelentett a ma már kultikus magyar művészi alkotások létrejöttéhez.
Szellemi társaival Huszárik megalkotta a magyar filmtörténet egyik legszebb filmjét. Hatása nem múlik. Modern eszközei a néző számára minden korszakban „hétköznapian természetesnek” hatottak, hatnak. Huszárik alkotásaival a képzelet és a valóság szintézisének megteremtésén dolgozott. E törekvés eleve elrendelt feloldhatatlansága ott feszül minden művében.
A Csontváryt Latinovits Zoltán emlékének ajánlotta. Az 1980-ban készült film (Huszárik utolsó alkotása) címszerepét Latinovits már nem játszhatta el, és bár többen úgy vélték, Huszárik lett volna a tökéletes főszereplő, ő végül a bolgár Ichak Finci mellett döntött.
„Szigorúan véve a film Csontváryja nem reális figura, csak mint modell reális, amely hordozza a művészember koroktól független, és koroktól nagyon is függő általános egyedi problémáit” – vallotta Huszárik egy interjúban. A különcnek tartott festőzseni és saját művészi portréját, hitvallását formálta eggyé, s ábrázolta közös képben művész és kor viszonyát. Csontváry Huszárik, Huszárik Csontváry. A rendkívüli képteremtő tehetségű rendező komolyan érdeklődött a képzőművészet iránt. Tudott rajzolni. E képessége segítette abban, hogy vízióit ne csak a filmvásznon, hanem grafikáin keresztül is kifejezze. Filmjei forgatása előtt, valószínűleg inspirációs, reflexiós indíttatással mindig rajzolt.
Kezemben a Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán című kötet. Elkísér műcsarnokbeli látogatásomra, ahol Huszárik grafikáit eredetiben láthatjuk, kiegészítve számos más filc-, tus-, ceruzarajzzal és festett portréval. A könyv szerzője, Gelencsér Gábor filmesztéta előszavában megjegyzi, hogy a szöveg „a megértés igényével készült kritikai dialógus próbál lenni”.
Fura módon Huszárikot nem megérteni akarom. Hanem vele lenni. Vágyni arra, hogy elérjünk egymáshoz. Hogy egymáshoz érjünk. A kiállításra beszélgetni megyek tehát.
Izgatottan készülök a találkozásra, hiszen nemcsak az általam még soha nem látott képzőművészeti alkotásokat és az általuk előhívott érzéseimet várom, hanem a kiállítás kurátorainak köszönhetően a Huszárik-filmeket is. Újra meg újra. Nemcsak az Elégia vagy a Capriccio, hanem a digitálisan felújított, szélesvásznon élvezhető Szindbád is látható a Műcsarnokban.
A Műcsarnok szeptember végéig látható kiállítása és az Ünnepi Könyvhétre megjelent kötet lehetővé tette, hogy Huszárik Zoltán vizuális művészi és nem utolsósorban szellemi, lelki, emberi világában elmerüljek.
Mert akinek a műveivel beszélgetünk, az velünk van” – írja Gelencsér. És tényleg. A Műcsarnokból hazafelé, a napfényes Andrássy úton sétálgatva valami ilyesmit érzek: „Körülbelül rendben vagyok az élettel. Vágyaim, reményeim nincsenek többé. Mint egy vén madár, ülök a fa tetején és csupán annak örülök, hogy vannak még, akik hinni tudnak az életben, szerelemben.” (Szindbád, 1971)
Írta: Hangyál Judit
