Galériás múltamban volt egy vezérelvünk, amitől soha, semmilyen körülmények között nem tértünk el: friss, ropogós műveket kértünk a művészektől. A folyamatosan közölni akaró művészben hiszek.

Esetleg ritmusérzékbeli különbségek lehetnek művész és művész között, de olyan, aki nem folyamatosan foglalkozik az alkotással, nem jöhetett számításba. Nem mondanám, hogy az állandó munkára való ösztönzéssel nagyon népszerűek lettünk volna. De a végeredmény mindig izgalmas lett, és közös sikerként éltük meg az új képeket a galériánk falán.

A műterem szóban mindig van valami izgató. Olyan helynek gondoljuk, ahol a művész egyedül van az alkotásával. Ketten formálják egymást, a műtárgy és a művész. Olyan harcosság is akadhat benne, ahol többnyire a művész győz: „Most megvagy! Kész vagy! Az enyém vagy! Megmutatlak!”

Fotó: Detvay Lili

Gimnazista voltam, életem első házibulijára mentem évfolyamtársamhoz, Sváby Andrásékhoz a belvárosba. Este kilencig engedtek el. Félig felnőtt, félig gyerekállapotban nagyon izgi volt egy olyan buli, ahol Sváby Lajos festő műterme is volt. Különösebben nem vonzott az efféle szórakozás, de hát nem lehetett kimaradni belőle. Olyan nagylányosnak tűnt. Nem ittam, nem cigiztem, és kicsit unatkoztam. Azon gondolkodtam, hogy bírom ki kilencig, amikor a Papa értem jön. Telefonunk nem volt, még hazaszólni sem tudtam, hogy nekem ennyi elég volt a házibulik világából.

Egy szabály volt Svábyéknál: a műterem ajtaját nem szabad kinyitni, oda bemenni pedig szigorúan tilos.

Rögtön érdekes hely lett számomra a belvárosi lakás. A titok helye. A műterem. Milyen lehet? Mi van benne? Van-e mondjuk félkész festmény, amit én láthatok egyedül, és főleg először?

Esküszöm, nem én nyitottam ki az ajtót, hanem egy „bulikolléga”, aki már túl sokat ivott, és nagy fej akart lenni. De ha már nyitva volt, hát bementem. Mindent megnéztem, megfogtam az ecseteket, még vonalakat is húztam velük egy papírfecnire. Az állványon vászon, üresen. Túl korán érkeztem.

Nem láthattam az új festményt, de az első találkozásom egy műteremmel igazán nagy élmény volt. Beavatottnak éreztem magam, aki valami titkot leshetett meg. Nagyon egzotikus érzés. Csendben üldögéltem ott, amíg nem jöttek értem. Igazából azt mondják, az első házibuli mindenkinek nagyon emlékezetes. Tényleg az volt.

Fotó: Detvay Lili

A Műcsarnok Külön ter(m)ek kiállításainak indíttatása ezért is áll nagyon közel hozzám. Az ilyen kezdeményezés mindig nagyon izgalmas, hiszen pontosan tetten érhető, hogy az adott művész éppen hol tart, mi foglalkoztatja most, és mi kerül ki a kezéből ebben a pillanatban. Lehet, hogy még a festék sem szárad meg, máris kiállításra viszik a művet. Furcsa lehet, hogy meg sem szokta igazán, de meg kell válnia tőle. Jó, talán nem ennyire szó szerint, de tény, hogy a Különter(m)ek kiállításán hét művésztől a legújabb munkákat láthatjuk.

A rendszer már éve óta ugyanaz: a kurátorok választanak egy–egy művészt, akinek a műtermében éppen friss munka készül, és már viszik is a Műcsarnokba.

Van ebben valami, nagyon egyszerű és nagyon tiszta összefüggés. Az a szerencse, hogy a Különter(m)ek kurátoraiban is él a titkos műteremről alkotott misztikus kép, és vallják, hogy Bojti András, Naomi Devil, Horváth Éva Mónika, Milorad Krstić, Németh Marcell, Richter Sára, Szabó Ábel műterméből ki kell menteni az éppen elkészült alkotásokat, és azonnal a nézők szeme elé kell vinni. Így került Reischl Szilvia, Rockenbauer Zoltán, Szegő György, Fazakas Réka, Kondor-Szilágyi Mária, Bán Ildikó és Mayer Marianna kurátorok választása nyomán a Műcsarnok termeibe ez az eleven, nagyon mai, nagyon friss művészet. Én pedig indulok a Műcsarnokba a titok nyomában.

Fotó: Műcsarnok

írta: Hangyál Judit