Fotó: Kővári György Márió

(Balázs János képeihez)

Nem ismertem Balázs János festészetét. A Műcsarnoknak hála, hogy felfedezhettem ennek a csodálatos művésznek a képeit.

Mindent megfogalmazott. Egységes, szépséges gondolati folyamat a kiállítás.

Honnan indult? Elképesztő, hogy egy tehetséges ember élete mennyire nem függ a környezet általunk jónak ítélt  hatásaitól. Ő ott volt otthon, ott tudott alkotni, gondolkodni. Igen, ott a cigányputriban, a pécskődombi cigánytelepen. Kicsi korától rajzolt, majd évtizedekre abbahagyta, és csak 63 évesen kezdett el ismét dolgozni.

Vajon mi lett volna, ha kiemelik akkor a környezetéből, és beteszik egy úgynevezett tehetséggondozó programba?

Eljátszom a gondolattal, hogy mekkora felelőssége van a szülőnek, pedagógusnak ebben a témában. Mennyire lehet törékeny egy ilyen lelkületű zseninek a képessége? Elvetél? Elmúlik? Vagy tovább szárnyal?

Félek, hogy élnek köztünk zsenik, akik „rossz” kézbe kerülnek, gellert kap a maguk által kijelölt út, és nem tud kitörni mindaz, ami bennük van.

A minap megnéztem egy tehetségkutató tévéműsor egyik énekesét, aki egy szerb népdalt énekelt a döntőben. Mezítláb, természetes sminkkel: naturális, szívmelengető tehetség.

Mindig bőgök, ha ezt a pár percet megnézem. Aztán rákerestem egy sokkal későbbi felvételre. Ugyanaz az énekes, ugyanaz az ember, ugyanaz a hang, ugyanaz a dal. Tökéletes színpadi smink, csodaszép ruha. Semmi nem mozdul meg bennem.

Hová lett az, ami mezítláb, a pálya kezdetén áradt belőle? Brandet építettek köré, és varázs eltűnt.

Szerencsénkre Balázs Jánost nem emelte ki senki, sehonnan.

Fotó: Vizsnyiczai Erzsébet

Eleinte. Aztán jóval később a „művészt” a putriból Salgótarjánba költöztették, avatott mesterek tanították, hogyan is kéne festenie, immár „hivatásosan”. A felhajtást, a népszerűséget nem tudta feldolgozni. Megölték benne nemcsak a művészt, de az embert is. Lebénult, és képtelen volt felfogni, hogy nem alkothat tovább. Utolsó éveit mozgásképtelenül, ágyhoz kötve, önmarcangolással, tétlenül élte meg.

Még az iskolát sem járta ki, a harmadik osztályt már nem végezte el. Az erdő volt a közege, ez éltette, gombát gyűjtött, elhullott gallyakat szedett, erdei gyümölcsökkel táplálkozott. A többi cigánnyal együtt, maguk tákolta lakhelyükön tengették életüket.

Megtanult olvasni, falta a könyveket, a betű lett az istene. Hihetetlen mennyiségű ismeret- és élményanyagot halmozott fel magában, amit évtizedek múlva, egyéni mondanivalóval gazdagítva jelenített meg. A mindenkivel zsörtölődő, nyugtalan természetű legény afféle ezermesterként tengette életét: hangszert javított, kéményt tisztított, mindenhez értett. Gondolkodó, vitatkozó fiatalemberré vált. Aktív alkotó korszaka csupán nyolc esztendő. Költészete és festészete nem véletlenszerű.

Fotó: Vizsnyiczai Erzsébet

Mi érdekelte? Minden. A történelem, az emberiség sorsa, a cigánytelep, a virágok és az állatok, Hirosima – a látomások és a valóság. Mindenhez hozzá kívánt szólni, mindenhez hozzá kívánt adni valamit. Megszokott közegéből ki sem mozdulva,villany,rádió,újság és televízió nélkül alkotott. Információi a génjeiben hordozott eredeti ősi gondolatokkal vegyültek, s talán ennek köszönhető festményeinek tobzódó színvilága. A képek „zűrzavaros rejtelmek”, ahogy ő maga fogalmazta, „ott bujkál bennük az egész világ létezése”.

Mágikus hatású műveiben belső víziói ötvöződnek a cigány mesék misztikus világával és a valóság elemeivel. Monumentalitás, a képfelületet teljesen betöltő motívumok szürreális összekapcsolása, felfokozott színvilág árad belőlük.

Fotó: Vizsnyiczai Erzsébet

A fájdalmasan magányos remete senkit nem engedett közel magához, mogorva emberként kezdett verselni és festegetni. Mint gyerekkorában: az erdő éltette, gombát gyűjtött, elhullott gallyakat szedett. A meddőhányóból szenet zabrált, vályogot vetett, hangszert készített. Putriját egyedül a gyerekek látogatták, akik látva rajzait rábeszélték a festegetésre, ők vitték a hozzávalókat is: rongyokat, deszkamaradványokat, festéktörmeléket. A festészet és az írás volt az egyetlen élménye, szórakozása. A gyerekek csodálták a fura öregembert, a környezet nem értette. A történelem, a magyar és a cigány nép sorsa, mítoszai, a hihetetlen lexikális tudása fantasztikus lavinaszerű folyamként jelenik meg verseiben és ölt formát  a képein.

Remeteként reneszánsz emberré érlelődött.

Boldog vagyok, hogy láthattam a zseni Balázs János képeit a Műcsarnokban.

Fotó: Kővári György Márió

Írta: Hangyál Judit