„Egy művész alkotó géniusza, ha nem is szükségszerű, hogy ennek tökéletesen tudatában legyen, mindig arra törekszik, hogy formába öltöztesse valamely álmát. Ez az álom irányítja minden erőfeszítését, s a művész a kudarcok, félsikerek, sutaságok vagy szerencsés véletlenek sorozatán keresztül tapogatódzva igyekszik megragadni, foglyul ejteni – míg csak egy szép napon végre valóságra tudja váltani. A mesteri tudás, mindent összevetve, mintha nem is annyira a kifejezési eszközök elsajátításából következnék, mint abból, hogy a művész birtokba veszi azt a belső igazságot, amely egyszersmind sajátos nyelvre is kényszeríti. Az alkotó szellem mindenekelőtt ennek az álomnak az eredménye.”
(Henri Perruchot francia filozófus, művészettörténész)
Úgy alakult az életem, hogy színházimádóként a legfogékonyabb életszakaszomban is mindig művészek iránt éreztem vonzalmat; nemcsak emberként, hanem nőként is.
Színész, rendező, díszletervező, ők voltak a nagy szerelmek.
Kiváltképp apám nézhette aggódva, hogy egzisztenciális szempontból nem a legbiztonságosabb közegből „választok”. Ezzel együtt jó fejek voltak a szüleim, előfordult, hogy anyám hajnalig beszélgetett komoly, világmegváltó dolgokról a színházművész barátaimmal, szerelmeimmel a konyhánkban, miközben én édesdeden szunyókáltam a szobámban.
Egy reggelen apám egy kedves fiatalemberrel találta szembe magát a nappalinkban. Udvariasan bemutatkoztak egymásnak, majd apám lemondóan csak annyit kérdezett tőlem:
„– Művész?
– Igen, Papa. De képzőművész, fotográfus. Nem színházi…
– Az mindegy.”
http://nol.hu/archivum/archiv-462122-265489
28 éve vagyunk együtt, 26 éve házasok, ő lett a férjem, a gyerekem édesapja. Tudom, Papa, hogy szülői szemmel megnyugtatóbb lett volna mondjuk egy menedzserigazgató egy multinál, de azok soha nem érdekeltek.
Nem volt mindig egyszerű a művésszel a művészet közelében, állandó egzisztenciális bizonytalanságban élni. Könnyedebb szakaszunk volt, amikor a férjem ösztöndíjat kapott, és majd egy évig kizárólag a fotográfiára és a képeire koncentrálhatott.
Szeretem az ösztöndíjakat, mert testközelből tudom, milyen óriási segítség anyagilag, erkölcsileg. Jóleső elismerés, ami könnyíti a mindennapokat is. A sárga csekkek világában, átutalási blanketták dombjain képtelenség alkotni abban a szegmensben, ahol egy művész igazán otthon van és kifejezéseire koncentrálhat.
fotó: Kővágó Nagy Imre
A Műcsarnok évek óta otthont ad a híres „Derkó” ösztöndíjasok alkotásainak. A Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat először 1955-ben hirdették meg, hogy anyagi forrást teremtsen a munka- és pénzhiányban élő művészeknek. Az ösztöndíjat kezdetektől fogva azok a harmincötödik életévüket még be nem töltött képző- és iparművészek kaphatják meg, akik tanulmányaik befejezése után önálló művészeti tevékenységet folytatnak. Az ösztöndíj azoknak nyújt támogatást, akik a felsőoktatás rendszeréből már kikerültek, de még nem teremthettek maguknak egzisztenciát.
Jó látni, hogy ez a képzőművészeti díj presztízsértékkel bír a kiállító intézmény a Műcsarnok és a fiatal kiállító művészek számára is.
Ezek az alkotói erejük teljében lévő, díjazott képzőművészek hamarosan a magyar képzőművészeti élet kánonjának meghatározó szereplőjévé válhatnak.
fotó: Műcsarnok
„Ez nem valami formális tradíció: a díj hagyományának fenntartása a magyar képzőművészeti élet számára kulcsfontosságú” – hangsúlyozta a kiállítás megnyitóján Szegő György, a Műcsarnok művészeti vezetője.
A Derkovits-ösztöndíj – melyet kizárólag művészi-szakmai szempontokhoz kötnek – egy éven át havi bruttó 200.000 forint összeggel járul hozzá a művészek pályakezdéséhez, szakmai fejlődéséhez és előmeneteléhez. Az ösztöndíjat egy fiatal művész maximum három alkalommal kaphatja meg. Az ösztöndíjban egyidejűleg maximum 26 fő részesülhet. A Derkovits-ösztöndíjasok alkotásaiból minden évben kiállítást rendeznek. Az ösztöndíj és a művek kiállításának lehetősége sok, ma már híres művészt indított el pályáján. A „Derkó” 64 éves múltra tekint vissza, és jó látni, hogy egyre nagyobb érdeklődést és aktivitást vált ki.
A pályázatra idén mintegy 180 kiemelkedő és fantasztikus munka érkezett. A március 24-ig látogatható tárlaton Ámmer Gergő, Ádám Zsófia, Bögös Loránd, Fátyol Viola, Felsmann István, Fodor Dániel János, Gosztola Kitti, Horgas Karina, Kincses Előd Gyula, Kis Judit, Kocsi Olga Piroska, Kopacz Kund László, Máriás István (aka Horror Pista), Murányi Mózes Márton, Nagy Karolina, Papp Sándor Dávid, Paráda Zoltán, Pintér Dia, Pólya Zsombor, Szabó Ottó (Robotto), Tóth Márton Emil, Tranker Kata, Trapp Dominika, Váczi Lilla Éva, Varju Tóth Balázs és W. Horváth Tibor Gyula munkáit tekintheti meg a közönség a Műcsarnokban.
Hamarosan egyenkénti randevút tervezek az alkotásokkal.
fotó: Műcsarnok
„Tovább kell mennünk az úton... akkor is, ha fáradtak vagyunk, akkor is, ha kedvetlenül kelünk fel már reggel, akkor is, ha legszívesebben kifutnánk ebből a világból, mert úgy érezzük, elegünk van mindenből. Ha torkig vagyunk azzal, hogy mindig mindenért meg kell küzdenünk, ha nemes szándékaink fordítva sülnek el... mennünk kell, mert nem tehetünk mást. Mert úton vagyunk. Mert tudjuk, csak az a megoldás, hogy haladunk. Még pillanatnyi reményvesztettségünkben is tudjuk, vándorlásunknak van értelme és célja.”
(Herdics György szlovákiai magyar pap, címzetes apát, tiszteletbeli kanonok)
írta: Hangyál Judit
