A nyolcvanas években, gimnazistaként Londonban a Tower Brige-en átsétálva makulátlan egyenruhában, szigorú, fegyelmezett sorokban (boldogan!) masírozó középiskolásokra lettem figyelmes.
Érdekes, hogy ez a kép mennyire megmaradt bennem. Tetszettek.
https://mult-kor.hu/20121004_az_iskolakopeny_emleke?pIdx=2
Talán a valamiféle, személyes „rendpártiságomnak” köszönhető, hogy szeretem, ha a ruha is teszi az embert. Abban az esetben is az tette, hiszen kívülről is szimbolizálta a valahová tartozást: mi mindannyian egy iskolába járunk, oda tartozunk, szeretjük, vállaljuk!
Nekünk akkoriban még kötelező volt a köpeny viselése. (Utáltuk. Én is.) Mégis irigységgel néztem az angol kortársaimra, hogy milyen harmóniában, egységben képesek lenni, és mennyire nagy büszkeséggel viselik az iskolájuk jeleit.
Ma már tudom, hogy a legfontosabb – a család után – az iskola.
Hatéves kortól, az iskolába jutással felerősödik a környezet hatása, és elkezdődik a különböző impulzusok ámokfutása. Azután a jó pedagógus és a jó szülő egyaránt rohan a „zavaró” körülmények után, és igyekszik nyirbálni a vadhajtásokat. Optimális esetben sikerül visszaterelni a gyerkőcöt az általunk ítélt helyes (?) útra.
Iskola.
Egy életen át kísérnek képek, hangulatok, órák, konfliktusok, pedagógus egyéniségek.
Ha az utóbbiból volt egy-kettő, már szerencsésnek mondhatja magát az ember.
https://franciaintezet.hu/hu/cikkek/oktatas/tanuloknak/kettannyelvu-tagozatok/kolcsey-ferenc-gimnazium-budapest.html
Sosem felejtem Podoskyné Szabó Lőrinc-óráját vagy Ungár tanár úr Kékszakállú-őrületét. És Szandi Erika tanárnőt. Ő matektanár, a legjobb pedagógus az életemben – még úgy is, hogy az általa birtokolt tantárggyal semmiféle ponton nem találkoztunk, a matek és én tiszteletteljes távolságból figyeljük egymást azóta is. Én nem értem, hogy a matematika az micsoda, de őrá mindig szeretettel fogok emlékezni.
Miután leérettségiztem a Kölcsey Ferenc Gimnázium speciális nyelvtagozatán, kaptam egy levelet Boritól, az irodalomtanáromtól. Pályakezdő volt, kisbabát várt, ezért negyedik év utolsó félévében már nem tanított.
Azt írta, komoly lelkiismeret-furdalása van miattam, mert nem volt képes kellő segítséget adni, hogy kihozhassa belőlem, ami ott van, csak felszínre kellett volna törnie. Szeretné, ha a pályája során soha többé nem fordulna elő, hogy amit felfedez, azt veszni hagyja. Nem is értettem. Az a tapasztalatom, azt láttam egész életemben, hogy az igazi tehetség a legtöbb esetben utat tör magának, még pedagógus híján is. Kicsit rögösebb, mint támogatással, terelgetéssel, de előbb-utóbb nincs visszaút.
Én nem voltam annyira tehetséges, hogy az élet bármely területén kiemelkedőt nyújtsak. Irodalomból sem. Kedves Bori, minden megbocsátva!
https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%B6lcsey_Ferenc_Gimn%C3%A1zium_(Budapest)
Akkoriban a közösségi élet teljesen más volt, mint napjainkban. A gimnázium mindenkori vezetősége nagy hangsúlyt fektetett a tanórákon kívüli programokra. Nyelvi és sporttagozatos iskola lévén állandó elfoglaltságot szállítottak, nyilván a különböző érdeklődési köröket és gyerekeket akarták összekapcsolni ezekkel a törekvésekkel. Volt ott minden: nemzetiségi estek, főleg angol, orosz, olasz, és a híres francia tagozat bulijai. Na és sport.
Sokat vendégeskedtek a gimi klubtermében a „kisképzősök”. Őket mindig valahogy furcsának láttuk, érdekes voltak, kilógtak még a nem mindennapi kortársaink közül is. Felnéztünk rájuk. Tiszteltük őket.
https://9.kerulet.ittlakunk.hu/holmi/oktatas/kepzo-es-iparmuveszeti-szakgimnazium-es-kollegium
Magam azt gondoltam, ők teljesen mások, mint mi, földi halandók; magasabban, vagy inkább máshol helyezkednek el. Akkor még nem fogalmaztam meg, nem is értettem igazán, hogy a művészet iránt vonzódó, más kifejezőformákat kereső ember első látásra különcségével vívja ki a figyelmet. Rang volt a Kisképzőbe járni.
Tetszik, hogy az 1783-ban kiadott rendelet előírta, a „Rajzoló Oskola” köteles minden évben nemcsak a növendékek legjobb rajzait összegyűjteni, hanem a tanárokat is kötelezi, hogy mutassák meg a tanulóknak hogyan születik a művészet.
A Kisképző 240 éves múltjában nem volt egyetlen olyan pillanat sem, amikor megszakadt volna az ott tanuló diákok, tanárok munkáinak gyűjtése és őrzése. Még a történelem vészterhes szakaszait is megúszta a iskola hihetetlenül fontos munkája.
240 év. Örömteli, hogy az egyre szélesebb körű nyilvánosság, amely kötelezően megilleti a Kisképző munkásságát, felkeltette a hazai és a nemzetközi kutatók és művészettörténészek érdeklődését, a művészekét, akik itt tanultak vagy tanítottak, és nagyon felgyorsult a műtárgy adományozási kedv. Ezek a képek a Kisképző gyűjteményének részeivé válnak, és újabb és újabb művészgenerációk nevelését szolgálják majd.
Ádám Zoltán műve is látható a kiállításon
Na persze, meg az enyémet, mert indulok a Műcsarnokba, ahol a Múlt és Jelen összekapcsolása című kiállítás teret enged, hogy szembesüljek az 1778-ban alapított Budai Rajziskola, az első hazai művészetoktatási intézmény múltbéli és jelenkori képviselőinek alkotásaival. Elképesztő nevek kerültek ki innen, a hazai képzőművészeti és iparművészeti élet jelentős alkotóinak többsége itt tanult, itt tanított, vagy akár mindkettő.
Köszönet a Műcsarnoknak, a nagyon fontos kiállítás rendezéséért. Még hozzátenném: múlt és jelen összekapcsolása, a jövő ígéreteivel és reményével.
fotó: Műcsarnok
írta: Hangyál Judit
