Budapestet gyakran nevezték Kelet és Nyugat olvasztótégelyének különleges, központi fekvése miatt is. Az 1930-as évekig Magyarországon működött a világ egyik legaktívabb fotográfiai élete. A II. Világháború, majd a kommunizmus véget vetett ennek. A demokrácia éledése új lehetőségeket és hatásokat hozott, és úgy tűni, hogy a zártságból a nyitottság felé való átmenet a mai kulturális élet minden expresszív kísérletének releváns témája.

2004-ben Indiában, Új-Delhiben jártam, kortárs magyar fotográfusok munkáival.

A kiállításra válogatott művészek képei mindegyikén egyfajta törékenység érződik, a veszteség és nyereség közötti „tojáshéjtánc” Európa állandóan változó világában. A bizonytalanság és az ismeretlennel való foglalkozás lépten-nyomon tetten érhető a közép-kelet európai művészek munkáiban. A sírva nevetés és a fekete humor a régió kulturális elemeinek állandó elemei közé tartozik. Az a föld, ahol a kelet találkozik a nyugattal mindenképpen a kulturális azonosságtudat konfliktusait hordozza magában.

Egy ilyen művészi lenyomatot válogattam, a Bolt Galéria tulajdonosaként, hogy messzire eljuttassuk a magyar fotográfusok, azt a vizuális képlátást, ahogyan a kortárs magyar fotográfusok éreznek. 

Hónom alatt repítettem oda Haris László képeit is. Soha ilyen sikeres képzőművészeti kiállítást nem láttam, mint akkor ott, a Föld másik oldalán. Szó szerint imádták.

Haris László

Mivel egyedül én képviseltem a magyar fotográfusokat, ezért – már bocsánat –, de az összes dicséretet én zsebeltem be. Kicsit lelkiismeret-furdalásom van, hogy vajon visszaérkezve sikerült-e átadni nekik valamit az indiaiak rajongásából. Életem egyik legmeghatározóbb 15 napja volt. Ennyi mosolygó, boldog embert nem láttam egy helyen sem előtte, sem utána.

A kapcsolódások az életünkben néha kiszámíthatatlan érzelmi reakciókat okoznak. A Műcsarnok Demeter / Haris kiállításán az Indiát velem együtt megjárt képek közül is ott van néhány. Először megdermedtem, majd olyan nyugalom és büszkeség uralkodott el rajtam, hogy még el is sírtam boldogságomban. 14 év telt el azóta, hogy én magyarázhattam Indiában ezeket a Haris-képeket. (Remélem, megközelítőleg jól tettem.) És most itt vannak előttem, egy másik csodálatos ember és művész képei között. Haris felesel Demeterre, ő pedig reflektál Harisra. Valahogy az egész válogatásból süt az egymás iránti szeretet és tisztelet. Jó tudni, hogy van ilyen, és nemcsak a vágyálmainkban léteznek inspiráló, oda-vissza ható, termékeny emberi kapcsolatok.

Demeter - Haris

„...Távolban hömpölygő gömbölyű óceánok / Tüzes jegek örvénylő csendek / Hallgatag dübörgés téridőtlen időterek/ tulajdonság-energia-mezők...” – foglalta verssorokba Demeter István a Haris-fotók keltette gondolatait 1970-ben. Demeter festészete halálán túl is inspiráló, meditációs forrás maradt Haris László számára, apró festményrészletekből óriás méretű fotográfiai kompozíciókat, „időtereket” nagyítva.”

Néha előfordul, hogy nem tudok aludni. Eljátszottam már a gondolattal, hogy reggel kikelek az ágyból és megtörténik az a csoda velem is, hogy más eszközökkel, például a művészet eszközeivel teremthetek valamit.

Jó lenne olyan képességességgel ébredni egy nap, mint például Demeter István, aki így ír festészete kezdetéről, 1961 nyaráról, az önéletrajzában:

„...46 és fél éves fejjel, egy álmatlan éj után, ellenállhatatlannak tetsző ösztönből festeni kezdtem, azóta létmódom ez.”

Demeter István

Automatikus festésmóddal vetette papírra vízióit, pontosan vezetett képjegyzékeinek tanúsága szerint előfordult, hogy egy éjszaka száz festményt is készített. Ez őrületesen érdekes! Alkotói ihletettségét precíz tudatossággal kontrollálta, és alapvetően ez a kettősség határozta meg munkamódszerét: az alapra csurgatással, dörzsöléssel, nyomtatással felvitt festékfoltokat grafikus rajzolattal és ecsetvonásokkal értelmezte. Festészete gesztusfestészet, lelki és hangulati állapotok, víziók közvetlen kifejezése. Művészete az absztrakt expresszionizmus, az akciófestészet, az informel nemzetközi irányzatához kapcsolható.

A mintegy húszezer papír alapú, vegyes technikával készült festményből mindössze kétezer mű maradt meg a művész hagyatékában. Tizenhat év festői munkásságát „vagy a muzeológusoknak vagy az egereknek” ajánlotta.

Mindannyiunk szerencséjére Demeter István hagyatékára barátai találtak rá a nyolcvanas évek elején a parókia egyik melléképületében. Ennek köszönhető, hogy láthatjuk e két művész képeinek boldog, emberi és művészi egységét a Műcsarnok kiállítótermében.

Írta: Hangyál Judit