„Egy művész alkotó géniusza, ha nem is szükségszerű, hogy ennek tökéletesen tudatában legyen, mindig arra törekszik, hogy formába öltöztesse valamely álmát. Ez az álom irányítja minden erőfeszítését, s a művész a kudarcok, félsikerek, sutaságok vagy szerencsés véletlenek sorozatán keresztül tapogatódzva igyekszik megragadni, foglyul ejteni – míg csak egy szép napon végre valóságra tudja váltani. A mesteri tudás, mindent összevetve, mintha nem is annyira a kifejezési eszközök elsajátításából következnék, mint abból, hogy a művész birtokba veszi azt a belső igazságot, amely egyszersmind sajátos nyelvre is kényszeríti. Az alkotó szellem mindenekelőtt ennek az álomnak az eredménye.”
(Henri Perruchot francia filozófus, művészettörténész)
Úgy alakult az életem, hogy színházimádóként a legfogékonyabb életszakaszomban is mindig művészek iránt éreztem vonzalmat; nemcsak emberként, hanem nőként is.
Színész, rendező, díszletervező, ők voltak a nagy szerelmek.
Kiváltképp apám nézhette aggódva, hogy egzisztenciális szempontból nem a legbiztonságosabb közegből „választok”. Ezzel együtt jó fejek voltak a szüleim, előfordult, hogy anyám hajnalig beszélgetett komoly, világmegváltó dolgokról a színházművész barátaimmal, szerelmeimmel a konyhánkban, miközben én édesdeden szunyókáltam a szobámban.
Egy reggelen apám egy kedves fiatalemberrel találta szembe magát a nappalinkban. Udvariasan bemutatkoztak egymásnak, majd apám lemondóan csak annyit kérdezett tőlem:
„– Művész?
– Igen, Papa. De képzőművész, fotográfus. Nem színházi…
– Az mindegy.”
