MAYER ÉVA képzőművésszel beszélgettünk a Műcsarnok Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2020 kiállítása kapcsán
- Azontúl és azzal együtt, hogy Munkácsy-díjas művész vagy, képgrafika és vizuális nevelőtanári tanulmányokat is folytattál a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol doktori fokozatot szereztél. A Budapesti Metropolitan Egyetem média dizájn tanszékének főiskolai docenseként milyen a kapcsolatod a még nálad is fiatalabb generációval?
2014 óta tanítok egyetemen, évente közel ötven hallgatóval dolgozom együtt, így az évek során több száz tanítványom volt. A tanítás szempontjából meghatározó időszak bolt számomra az a négy és fél év, amikor az egri Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézetében oktattam. Ez idő alatt két saját grafikus osztályom diplomázott le. Közben, ezzel párhuzamosan évekig tanítottam a Budapesti Metropolitan Egyetemen is, előbb képi ábrázolás szakon, majd tavaly ősztől a média dizájn szakon. Meghatározó élmény a hallgatókkal eltöltött szakmai idő eltöltése, végigkísérni fejlődési útjukat, kibontakoztatni a bennük rejlő tehetséget, ha kellőképpen nyitottak és szorgalmasan dolgoznak. A megfelelő kommunikáció közöttünk akkor működik kiválóan, ha a hallgató is megfelelően fogékony az új ismeretanyag elsajátítására és alázatosan dolgozik. Míg a technikai ismereteket, a szoftvereket egy bizonyos szintig el lehet sajátítani, azon túl a szakma iránti elhivatottságot és elköteleződést már nem lehet tanítani. Ha nincs meg a kellő belső hajtóerő, ami egyfajta lételeme az alkotónak, akkor minden tanítás hiábavaló. Minden hallgató egyéni kihívást jelent, hiszen más-más szakmai alappal, környezeti és családi háttérrel, személyiségvonásokkal rendelkeznek. Az egyéni hang megtalálása hosszú folyamat, a tanár feladata az, hogy szemléltesse és kinyissa a lehetséges kapukat. Hét év távlatából összességében azt mondhatom, hogy közvetlen és jó kapcsolatom van a fiatal generációval, a volt hallgatóim is rendszeresen keresnek meg szakmai kérdéseikkel, tanácsokkal, némelyikkel baráti lett a kapcsolatom.
- Kultúraszervezőként is tevékenykedsz és kurátori feladatok is kötődnek a nevedhez. A 2011-ben létrejött DUNART.COM Somorjai Művésztelep alapítója vagy. Ezek a tevékenységek túlmutatnak a műterem magányán. Fontos a közösség? Mi történik a művésztelepen? Sosem jártam ilyen helyen, ezért izgat, hogyan kell elképzelni ezt?
A Magyar Képzőművészeti Egyetemen eltöltött tanulmányaim befejezése után hazaköltöztem szülővárosomba, Somorjára. Mindig is érdekelt a felvidéki térség kulturális fejlesztése és kiaknázatlan lehetőségei. Az otthon töltött pár év termékeny volt számomra szakmai és szervezési (kurátori) szempontból egyaránt. 2011-ben alapítottam a DUNART.COM Somorjai Nemzetközi Művésztelepet, ugyanebben az évben felkértek a Kortárs Magyar Galéria kuratóriumi bizottsága tagjának, ahol célszerűen azóta is feladatomnak gondolom is a fiatal professzionális képzőművészek és a konceptuális irányzatok bemutatását. Így rendeztük meg a TRANSCOM.hu tárlatot a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájával, a Hiba és társai-t, és az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézetével a Invariáns című csoportos kiállításokat. Fontos megemlítenem még a Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Fórumot is, mely ezidáig három alkalommal valósult meg (Pozsony, Kassa, Dunaszerdahely) a Szlovákiában élő magyar képzőművészek és szakmai közeg számára. Szívügyem az idén 10. alkalommal megrendezésre kerülő Somorjai Nemzetközi Művésztelep, jómagam vagyok a rendezvény kurátora és szakmai szervezője. A szervezés rendkívül sok időt és energiát igényel, mely nem egyemberes feladatkör. Így a szűkebb családom, a szüleim és a férjem a kezdetek óta segítenek a háttérben. Rajtunk kívül társszervezőként még bekapcsolódik Somorja városa és a Hermész Német–Magyar Kulturális Egyesület is. A szimpózium célja olyan élő művészeti kapcsolatok létrehozása volt, melyek szorgalmazzák a professzionális hazai és külföldi művészek találkozását, egymásra találását, együtt gondolkodását a tolerancia jegyében, vallástól és nemzetiségtől függetlenül. A művésztelep értékteremtőnek számít Somorja történetében, hiszen azon túl, hogy a város első nemzetközi művésztelepe, a képzőművészeti gyűjteményének megalapítására és gyarapítására is hangsúlyt fektetünk. Az évek folyamán céltudatosan hívtunk meg magyarországi és határon túli magyar művészeket, illetve más országok szakmailag elismert alkotóit. Általában a 14–16 fős alkotócsoport egyharmada külföldi, kétharmada pedig magyarországi és határon túli művész. Évről évre különböző korosztályokból állítjuk össze a résztvevők csoportját, mellyel a közvetlen vagy közvetett egymásra hatás, egymás munkamódszerének, gondolkodásának megfigyelése által új szellemi közösséget kívánunk teremteni. Hosszú távon gondolkodva a telep alkotómunkája reményeink szerint a magyar, a közép-kelet-európai kultúra és ezen belül Somorja város számára is maradandó értéket teremt. Eddig 16 országból összesen több mint 160 szakmai résztvevője volt a művésztelepnek. Szakmailag nívós és nem utolsó sorban családias közegben dolgozhatnak, melyet a művészek minden alkalommal unikumként értékelnek. Vitathatatlan, hogy az aktív szellemi közeg, a városi közösség, a helyi lokális jelleg és a csallóközi régió hatással vannak a művésztelepen készülő munkákra. De a művésztelep hatással van a magyarországi és felvidéki íróközösségre is, akik rendszeresen jelen vannak itt irodalmi estekkel, illetve publikálnak a hazai és a külföldi lapokban az eseményeinkről. 2016 áprilisában a művésztelep öt éves gyűjteményéből válogatást mutattunk be a budapesti MAMÜ-ben, 2017-ben pedig bemutatkozási lehetőséget kaptunk egyedüli határon túli művésztelepként a Műcsarnok 25 Symposion című kiállításán is. Összességében elmondható, hogy a Somorjai Nemzetközi Művésztelep programjai minden évben telt házasak, az eseménynek jelentős a közösségformáló szerepe. A művészek évről évre visszajárnak, szakmailag is elégedettek a művésztelep színvonalával és tevékenységével.
- Milyen személyes élmények mentén dolgozod fel a műveidben a társadalmi, szociális, szociológiai kérdéseket?
Évek óta foglalkozom ezekkel az aktuális problémákkal a munkáimban, ami szorosan összeköthető a személyesen megtapasztalt élményekkel, kérdésekkel. Gyakran tabutémákat feszegetek, mint például a betegség, a társadalmi-kisebbségi konfliktusok, az előítéletesség, a migráció, vagy az elmúlás, a gyász, illetve a gyászfeldolgozás szellemisége. Az egyén és a társadalom viszonya, a közép-kelet-európai identitás mibenléte foglakoztat. Pár éve a meddőség és az anyaság kérdéskörét dolgozom fel. A személyességen túl azon vagyok, hogy általánosabb érvényűvé formáljam a mondanivalót a kollektív tudat bevonásával, a vizuális kódrendszer segítségével, amitől közérthetőbbek és könnyen befogadhatók a munkáim. Számomra az alkotás nem öncélú tevékenység, hanem kutatási folyamatként értelmezem, aminek logikusan felállított rendszere van. A képzőművészeti műfajok határainak feszegetésével, illetve összekapcsolásával az a célom, hogy munkáim a legmegfelelőbb módon interpretálják témáim sokoldalúságát. Munkám alapját képezi a tudományos megközelítés, úgy gondolom, hogy a tudomány és a művészet nem két különálló világ, egy tőről fakadnak. A hagyományos módszerek alkalmazásán túl fontos számomra a kísérleti grafika határainak tágítása és feszegetése. Foglalkoztat a grafika térgrafikává alakítása, grafika-installációim többnyire helyspecifikusak, és szerves részét képezik a térnek. Gyakran tervezem őket szakrális terekbe, ahol szokatlan párosításként, egymást jól kiegészítve működik a köznapiság és a szakralitás. Az installációk mellé hangot vagy mozgóképet is párosítok.
- Az empátia hihetetlen mélységeit le sem tagadhatnád. Munkáid mindent elárulnak az érzékenységedről.
Törekszem arra, hogy alkotásaimmal elősegítsek egyfajta interaktivitást, közlékenységet, hogy nyitottságra, elgondolkodásra, együttműködésre, toleranciára serkentsem a közönséget – nem csupán tematikai, hanem egyéni műfaji és technikai megoldásokkal is. Ezzel együtt figyelem és összegzem a befogadó közönség reakcióit az általam feldolgozott témáról. Fontos, hogy a munkáimon keresztül próbáljak rávilágítani olyan kérdésekre, legfőképpen olyan tabutémák érintésével, feldolgozásával, melyekről nem szívesen gondolkodunk, beszélünk, pedig életünk szerves részei. A kiállításaimnak köszönhetően azt tapasztalom, hogy a befogadók is képesek nyíltabban, közlékenyebben kommunikálni e „bizarr” témákról, felém és egymással is. A munkáimban erősen foglalkoztat a poszttraumás növekedés, amivel leginkább a pozitív pszichológia foglalkozik. Ha súlyos trauma éri az embert, két út lehetséges: vagy összeroskad, vagy megerősödik. Az installációimban évek óta legfőképpen a gyógyulást és a megbékélést, a traumák pozitív feldolgozását próbálom szemléltetni – a személyiségfejlődéssel, a melegebb, intimebb kapcsolatok átélésével, az élet szeretetével, amit szerintem a hit kapcsolatával és annak megerősödésével lehetséges teljes egészében megélni. A kiállításokhoz kapcsolva több alkalommal beszélgetéseket szerveztünk különböző vallási felekezet vezetőivel, vagy pszichológusokkal, ezek nagyon pozitív hangvételűek voltak. Előfordult, hogy egy-egy elhangzott interjú kapcsán felkerestek ismeretlen gyászolók, betegek vagy meddő párok, és segítséget kértek. Úgy érzem, nem riadok vissza nehéz helyzetektől, a munkámnak közösségi célja van.
- Jellemző a munkásságodra, hogy egészen egyszerű, hétköznapi dolgokat helyezel szakrális terekbe. Milyen hatásra fordultál a hit és a vallás témája felé?
Gyerekkorom óta zsigerből vonzódom a szakrális és deszakralizált terek és azok történetei felé, nagyon inspirálnak, mert mindegyikhez nagyon rős értékrendszer társul. Különleges, gyógyító hatású helyszíneknek érzem ezeket. Katolikus családban nevelkedtem, de soha nem éreztem semmiféle kényszerítést, sőt toleranciára és más vallási közösségek elfogadására neveltek. Az összes munkámban rejtettebb vagy erőteljesebb formában megjelenik a szakralitással, spiritualitással való tartalom. A Diagnosis című diplomamunkámban, melyet az epreskerti Kálváriába állítottam ki, tematikailag párhuzamba állítottam Krisztus szenvedését a női betegségtörténettel. Említhetném még akár a Lélekterek sorozatomat a Tízparancsolat megjelenítésével, vagy a Főbűnök sorozatot. A Lélekterek darabjai a városi lét és a hit témái köré szerveződnek. Ezeket a műveket, ahogy korábbi munkáimat is, egyedi anyaghasználat és megvalósítási módszer jellemzi, melynek eredményeképpen ezúttal élénk, színes és egyben konceptuális alkotások születtek. A munkák egy része szöveget is tartalmaz: a Tízparancsolat Braille-írással készült átiratát. A művek erőteljesebben reflektálnak a címben is szereplő ‘lélek’ jelenlétére a térben, a világ, amit bemutatnak, a belső és a külső kiegyensúlyozott egységét tükrözi. A bennük felfedezhető motívumok – az ablak, a kezek, a Braille-írás – egy olyan folyamatra utalnak, aminek során a vakon tapogatózásból egy hittel, lélekkel teli élettér kialakításáig juthatunk el. A szimbolika azt is magában foglalja, hogy ennek az állapotnak az eléréséhez rögös út vezet, kód megfejtésére, illetve egy felsőbb hatalom segítségére szorulunk.
- Milyen állomás számodra a Nemzeti Szalonon való megjelenés? Van-e összefüggés a pályádon az egyén és a társadalom viszonyának vizsgálata, a közép-európai identitás keresése és a magyar Nemzeti Szalon megmérettetése között?
A Műcsarnokban két munkával szerepelek most a kiállításon, a Bevésődés II. (2016), illetve a Védelem I. (2018) című munkáim, melyek a Pusztulás vagy tisztulás (2016-tól) sorozataim részei. Közel három éve dolgozom templomos motívumokkal, amelyekben nem konkrét templomokat fogalmazok meg. A megfestett épületek csak az én képzeletemben léteznek, egy atipikus rendszert szerettem volna létrehozni. A templom etimológiája és kultúrtörténeti aspektusai eleve szerteágazók, ráadásul a bibliai történetekben is rengetegszer előfordul a motívum. Például az Ószövetségben a templom „szent sátor, az Istennek a lakóháza”. A Bibliában erre több idézetet is találunk, ami tulajdonképpen háttérbe szorította az épület alapvető jelentését, így a templom magát az egyházat, a hívőt és a keresztényt is jelenti: Nem tudjátok”, kérdi Szent Pál, „hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3, 10-17). Úgy is tekinthetünk a templomra, mint a világmindenség szimbólumára, amely összeköti a földet az éggel. A mi kultúránknak erős szimbóluma, ami egy történelmi korszak rendszerét fogalmazza meg minden szinten: a gondolkodást, a kultúrtörténetet, az ideológiát. A Nemzeti Szalon Szabadjáték című kiállításán látható munkáimban a templomokat kibillentettem egy szokatlan helyzetbe: az egyik lebeg, szinte levitál, a másik kicsit feltámasztva a tűzzel ég. Amikor a templomos sorozatomat kronologikus sorba rendeztem, azt vettem észre, hogy a „templom-kibillentéseim” az évek során egyre jobban lenyugodtak és elgondolkodtatnak. Érdekel, hogy bármely vallási közösség hogyan éli meg a változást, vagy akár a kollektív traumát a saját imádkozási helyének váratlan megváltozásával, megváltoztatásával. Talán ezzel a vallásos kötődésről is mondhatok valamit: a hithez, vagy a személyes tárgyakon keresztül megélt vallásos élményhez ragaszkodunk-e, illetve mit tekintenek valóban az emberek hitnek? Másrészt naponta robbantanak manapság Európában, a keresztény templomok sokszor a tűz martalékává válnak. Aggódom, mi lesz a kultúránkkal, a templomainkkal, milyen irányba megy az „újrafelhasználásuk”. Érdekel, milyen a szekularizált közeg hatása a szakrális tér és a művészet kapcsolatának átalakulására. Visszafordíthatatlan folyamat, ami most Európában történik... Ezért most égő városokat, templomokat festek. Sokszor, amikor az égést, a pusztulást beleviszem egy festménybe, szinte fizikai fájdalmat érzek. Miközben a tűzben nemcsak a pusztulás folyamata van benne, hanem a tisztítás is. A tűzben ott van a tisztítótűz, valaminek a kezdete és vége is. Nagyon szuggesztív a vizualizáció ebben a sorozatban, amely természetesen szubjektív, de talán még kollektív bevésődés, viszony a pusztuláshoz, pusztításhoz, az elmúláshoz vagy az újrakezdéshez...
írta: Hangyál Judit
