„A jelenben az abszurditás és a szürrealitás áthatja a valóságot, a mindennapi tapasztalatot...”

A Műcsarnok blog vendége Ferenczy Zsolt festőművész, a Nemzeti Szalon egyik kiállítója.

- Nagyon szeretem a képeit. Fura, hogy így indul egy interjú, de fontosnak tartottam az elején leszögezni az elfogultságomat. És egy blogon ezt nyugodtan megengedhetem magamnak. Azt olvastam, előfordult már, hogy az ún. „bad painting” vonulathoz sorolják. Nem is értem. Egyáltalán mit jelent ez?

Kedves Öntől, hogy elfogult a műveimmel kapcsolatban, de hát a művészet dimenziójában szerintem ez természetes kell, hogy legyen, legalábbis nem főbenjáró bűn. A „bad painting” csak egy vélemény, illetve egyfajta besorolás volt bizonyos munkáim kapcsán. Általánosan nem pontos, sőt félrevezető is lehet, de nem tiltakozom ellene. Viszont ha pontosabb lennék a műveimmel kapcsolatban, akkor nem használnám a „bad painting” elnevezést. Manapság persze óvatosan kell bánni ezekkel a művészettörténeti besorolásokkal, inkább útjelzőkként és kapaszkodókként érdemes használni őket. Számomra az egész festészeti hagyomány a merítés kincsestára, így az archaikus, klasszikus, modern és kortárs törekvések is a „véremben” vannak, vagyis egy festő egészen másképpen vizsgálja és használja a hagyományokat és stílusokat, mint pl. egy művészettörténész, egy esztéta vagy egy filozófus. Talán praktikusabban, szabadabban és bensőségesebben… de ez is csak egy vélemény, egy festő véleménye.

- Ha egyszer vége lesz annak a helyzetnek, amibe most hirtelen elvágólag kerültünk, akkor találkozhatok majd a Műcsarnokban a műveivel. Mit jelent Önnek ezen a kiállításon szerepelni, több mint 200 képzőművész között?

Természetesen még én sem láttam a kiállítást élőben. Az ilyen felépítésű összeállítás, ahol rengeteg művész mutatkozik be, ezúttal több mint 200, rendkívül izgalmas. Példaként említhetnénk a hasonló felépítésű művészeti biennálékat, vásárokat, ahol a nagyközönség egyetlen helyen, töményen kapja meg a kortárs művészet egy szegmensét. Ha a közönség oldaláról nézzük, nagyon kellenek ilyen megakiállítások, hogy bizonyos időközönként kellőképpen értő szemek válogassák és szervezzék meg ezeket. Ez a vállalás csakis érdekes lehet, és szerintem a Műcsarnok Szalon kiállításán most ezt fogjuk látni. Remélem, hamarosan mehetünk, hogy élvezhessük a tárlatot…

- Szürreális, abszurd módon jelennek meg érzései, félelmei a műveken. Mitől érzem mégis oly közelinek magamhoz ezeket?  Szerintem ez nem csak azon múlik, hogy én személy szerint mit látok bennük. Problémát jelent Önnek, ha nem úgy értelmezik a képeit, ahogyan pontosan akarta?

Az értelmezés szabadsága a képzőművészeti alkotás kapcsán teljesen természetes, sőt csak így tud működni, csakis így tud élő  lenni. Soha nem mondtam el vagy írtam le, hogyan kellene „értelmezni” a képeimet, ez soha nem jutott volna az eszembe! A képen vannak dolgok, a képnek van címe (ha van), ha rátekintünk egy festményre, abban a pillanatban kialakul valami kapcsolat, ami egyrészről vizuális élmény, másrészről pedig egy intellektuális-fogalmi tapasztalat és mindezek furcsa asszociációs elegye, hálózata. A művet nem kell így vagy úgy értelmezni, főleg nem a mű alkotójának, hiszen maga a mű már levált róla, mondhatni elszabadult, innentől kezdve szabad préda az értelmezés és az élmény tekintetében. Érdemes megvizsgálni önmagunkat, hogy különböző lelki-szellemi állapotokban és az idő haladtával miként reagálunk egy adott képre. A képeimet a saját megszűrt élményeimből és adott koncepciók mentén érlelem, alakítom, és így megjelenhetnek bennük finom utalások, titkok, tabuk, közhelyek, örömök és félelmek, csakúgy, ahogyan mindenkiben megjelennek, élményként és tapasztalatként, így vagy úgy. Bármennyire is viccesen hangzik, de bizonyos értelemben realistának tartom magam. A jelenben az abszurditás és a szürrealitás áthatja a valóságot, a mindennapi tapasztalatot, szerintem nem csak én gondolom így.

- Erős optimizmust érzek a képeiben: soha senki nincs egyedül, csak észre kell venni, ami az orrunk előtt van. És egészen különleges, hogy számomra legalábbis kifejezetten vidámnak ható színekkel dolgozik.

Ha bizarr és nyomasztó témákat is érintek, akkor sem tartom lehangolónak ezek képi megjelenítését (pl. a mostani művem a Műcsarnokban egy dobozkartonra készült, kevésbé színes alkotás). Nem tudom, hogy az erőteljes színek használata egyben vidámságot is jelent-e, a kevésbé intenzívebb, komor színek pedig a szomorúságot sugallják-e, de valóban van optimizmus (vagy nevezhetnénk sajátságos humornak is) a műveimben. Lehet, hogy maga a festészet szeretete, a festés szeretete, az alkotás menedéke fejeződik így ki. De tudható, hogy a művészet kínlódással és lemondással is jár. Ars longa vita brevis!

- A 2010-es évek elején láttam egy kiállítását, és ott arra gondoltam, hogy erős párhuzam van az én életem és az Ön képsorozatai között. Anyám és egész családom burokban nevelt, talán 18 éves is elmúltam már, amikor rádöbbentem, hogy vannak rossz szándékú emberek is. Most, hogy újból megnéztem néhány képét, eszembe jutott, hogy olyan világot ad nekem, amiben egy felnövekedés folyamatát láthatom. A rácsodálkozást. Vajon meg lehet-e úszni az ütközéseket? Egyáltalán kell-e ilyen élmény?

Bármennyire is szeretnénk megúszni, az ütközések ilyen vagy olyan formában, de megérkeznek. Ráadásul pont akkor és ott, ahol nem számítunk rájuk. Talán az is a tanulás és a növekedés beavatási folyamatának része, hogy ütközésekkel birkózunk, és hogy azok nem kiszámítható formákban jelennek meg. Ha kikerülni nem is lehet, felkészülni és kezelni talán képesek vagyunk az ismeretlent. Számomra az alkotás metódusa is hasonló az ütközések jellemrajzához: egyrészt kitalálok dolgokat, vannak ötleteim, terveim, konkrét elképzeléseim, de szándékosan tágas teret hagyok a nem várt dolgok megjelenésének, amikor a bizonytalanság, a kilátástalanság és a kudarc energiái megjelennek, és a döntés szabadságának erejével, a sejtésekkel, a megérzésekkel, a kísérletezéssel (ha nem így akkor úgy, ha úgy sem akkor máshogy) alakul ki a mű. Az alkotói folyamat pedig számomra mindenképpen szellemi kalandot jelent. Élmény és felismerés, hogy az alkotás és annak befogadási folyamata, a „műélvezet” modellezheti az életünk folyamát. A művészet segíthet abban, hogy kevésbé érjenek elviselhetetlen meglepetések az összeütközések alkalmával. Az ismeretlennel való találkozás, vagy az ütközet lehetőség arra, hogy megtapasztaljuk önmagunkban a rácsodálkozás és az erő élményét. És ez valahol szép is.

írta: Hangyál Judit