Az 1990-es években és a 2000 évek elején rengeteg képzőművészeti kiállítást látogattam Budapesten. Akkor fordultam a színháztól a kortárs képzőművészek felé. Főként a fotográfiai trendek érdekeltek, de „mindenevővé” váltam. Akkor láttam a Liget Galériában (fontos hely volt, mindent néztünk ott), szóval emlékszem az Identitás című kiállítására, amelynek fotóit egy magyarországi menekülttáborban készítette. Afgán és iraki gyerekeket ábrázolt, akik illegálisan, embercsempészek segítségével kerültek Magyarországra. Szépek voltak, tiszták és bizalommal teli volt a mosolyuk. Ugyanúgy, ahogy egy francia, magyar, amerikai vagy orosz gyereknek. Most, hogy felelevenítettem az Ön képeit, eszembe jutott, hogy az egyik képen egy kisfiún „Forever Friends” feliratú póló volt. Ez a kiállítás és az azt követő projekt ugyanebben a témában az emberi és művészi szolidaritás iskolapéldája volt. Képzőművészként zavarja-e, hogy a világ nagy „mozgató trendjei” semmit sem változnak? Ma is csinálhatna egy ilyen sorozatot, akár ugyanabban a táborban. Mintha az iskolában a „…és mi ebből a tanulság” résznél mindenki hiányzott volna.
Először is jó hallani, hogy egy közel húsz évvel ezelőtti kiállításra ennyire tisztán emlékszik. Fiatal pályakezdő művészként és kétgyerekes családapaként megérintett az iraki és afganisztáni háború elől menekülő családok sorsa. A gyerekek Kelet és Nyugat küszöbén, a humanitárius csomagokból vett ruházatukban, bizalmat mutató, de kissé félénk tekintetükkel számomra a „kortárs állapot” szociális allegóriájaként jelentek meg. Akkor nem voltam „trendi” – talán nem is érdekelt igazán, hogy mit jelent ez a szó a képzőművészetben, ma sem fogadom el ezt a kifejezést. Volt egy programom, amely egyrészt festészeti, másrészt társadalmi kérdésekre fogalmazott meg szubjektív válaszokat. Ez az alapállás ma is megmaradt, csak közben változott körülöttünk a világ, a gyerekeim is felnőttek, így bár a szakmai indíttatás hasonlóan ambiciózus, a személyes háttér és a környezeti kérdések megváltoztak.
Festőművészként a munkássága kezdetétől fogva erősen vonzódik a fotográfiához. Ezt választotta technikai médiumának. Hogyan kezdődött? Kik inspirálták?
Az első képalkotó eszközöm egy SMENA 8M fényképezőgép volt, valamikor 11-12 évesen, majd egy Zenit ET, és így tovább. Először fényképeztem, csak később kezdtem rajzszakkörbe járni. Egyszerűen a fényképezőgép keresőjén keresztül kezdtem el művészként látni, így ez elválaszthatatlan alapegysége lett a munkámnak. Az egyetem előtt a statikus témák érdekeltek, legyen az táj, csendélet, portré; így az inspiráció forrásait is ez határozta meg, azzal a fordított helyzettel, hogy ezek elsősorban festők voltak: Cézanne, Mednyánszky, Anselm Kiefer, Ferenczy Károly. Majd később egyre inkább a fotográfusok munkája hatottak rám, a hagyományos eszköz és metódus alapú folyamatokat vizsgáltam a letisztult festőiség helyét, alternatív utat kerestem a kortárs képzőművészetben, így jutottam el Richard Avedon, Robert Adams vagy Sugimoto fényképészetéhez.
Iski Kocsis Tibor, Supernatural, 2010, részlet a kiállításból
Papír vagy vászon? Festőművészet vagy grafika? Festék vagy rajzszén? Hogyan változik ezeknek a kiválasztása? Mikor és minek a hatására érezte úgy, hogy megnöveli munkáinak méretét? (Magam különösen vonzódok az óriás képekhez.)
2003-2004 körül lázas szakmai beszélgetés alakult ki a hazai sajtó oldalain (Műértő, Új Művészet) egy jelenségről, ami a kilencvenes évek második felétől egyre aktívabban élt a képző művészetben, a teoretikusok technorealizmusnak nevezték el ezt a jelenséget. Ha nagyon leegyszerűsítem, azon alkotókat sorolták ide, akiknek a munkájában meghatározó szerepet kap a technikai kép, legyen az analóg fotó, vagy számítógép beemelésével készített, átdolgozott elektronikus kép. Jómagam a fotografikus kép festészeti lehetőségeinek kortárs kutatása miatt kerültem be a válogatásba, a csoportba. 2004-ben Petrányi Zsolt kurátor átfogó kiállítást rendezett a jelenség hazai szereplőinek anyagából a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben. A technikai kép alkalmazása, a kis nézőkép és a nagyított fotó, illetve a kivetített kép közötti léptékváltás megtapasztalása motivált egyre nagyobb képek festésére. Egy idő után rájöttem, hogy minden témának megvan a maga mérete, ami egy kicsit kifeszítve, hol kisebb, hol nagyobb képként alkalmazva izgalmas kérdést generál a kortárs táblakép terén. Így mostanában 3 x 6,5 méteres szénrajzot és 13 x 18 cm-es, nagyítóval készített ceruzarajzot is csináltam.
Mindig szerettem a szenet, sok tanulmányt rajzoltam szakkörben és az egyetem első éveiben, majd egy kis időre – hat-hét évre – félretettem, és az olaj, vászon érdekelt. 2004-ben a Római Magyar akadémia ösztöndíjasaként érdeklődésem újra a rajzszén és a papír felé fordult. Másként kezdtem közelíteni a rajzhoz, mint korában. Kiterjesztettem az önálló műtárgy irányába. Először feltérképeztem a rajz természetének elméleti útját a spontán skicctől az előre megfontolt műtárgy igényű rajzig. Majd elkezdtem a magam festőrajz programját, ami a mai napig tart. Festő vagyok, így ebből az alapállásból közelítek a rajzhoz, ugyanazon kérdések foglalkoztatnak, mint egy festménynél, csak a színeket tónusok és pszeudo-valőrök váltják fel.
Konceptuális munkáinak legutóbbi, jelenlegi megnyilatkozása a Hold című kiállítás (Ybl Budai Kreatív Ház), amelynek az epicentrumban filozófiai, fenntarthatósági, társadalmi problémákat feszeget, illetve a sérülékenységünkre mutat rá. Rendkívül ízléses tárlat. Mit jelent a „romantikus avantgárdhoz tartozni?
Megragadott a neoreneszánsz tér, a különböző belmagasságú, de mégis egy légterű kialakítás. Ez lehetőséget adott számomra, hogy a változó méretű, keretezett rajzokat különböző installációs magasságba függesszem fel, a holdtáj horizontváltozását követve egyfajta játékos panorámaképet kapunk arról a látványról, amit az Apolló űrhajósai tapasztalhattak meg ötven évvel ezelőtt. A kiállítás egy képzeletbeli holdutazás modelljeként is értelmezhető. A négyrészes, 310 x 500 cm-es munkámat a nagyobb belmagasságú térben tudtam megfelelő módon installálni. Vele szembe helyeztem el a kisméretű (13 x 18 cm 40 x 30 cm-es papírra készített) ceruzarajz-sorozatomat, a Fragile-t, amely a törékenységünket, életünk és kultúránk komplexitását juttatja eszünkbe. A rajzok, a képzeletbeli holdutazás után visszatérve a Földre, a jelen időnkre fókuszálnak. Az ikonszerű ábrázolással, átfogó „portrét” kívántam rajzolni napjaink emberéről és emberiségéről, kultúránkról úgy, hogy közvetlenül embert nem ábrázoltam. A munka a szoros vagy tágabb léptékű természetes és mesterséges környezetünket – legyen az a Jupiter nagy felbontású képének részlete, vagy a Bükki Nemzeti Park egyik tisztása – ugyanúgy jelenkori életünk részének tekinti, mint múltunkat – antik római villa árkádsora, Ferenczy Károly emblematikus festménye –, amelyet kultúrtörténetünk egy-egy szubjektív példáján keresztül tár elénk. Mi ez, ha nem „romantikus avantgárd“? Legalább annyira állok a talajon és látom a körülöttünk lévő világ realitást, mint amennyire hiszek az intuitív művészet erejében. Miklos Gaál művészbarátommal rendeztünk egy közös kiállítást 2017-ben a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában, ott így fogalmaztuk meg a „romantikus avantgárd“ attitűdöt: „A kiállítás bemutatja változó környezetünket, amelyben a természet és az emberi kultúra harmonikus avagy diszharmonikus egységként jelenik meg. E kettősség képi leírásának szellemi forrása a romantikus avantgárd művészeti attitűd. Az életigenlő, de iróniától – távolságtartó együttérzéstől- sem mentes progresszív gondolkodás, megtestesíti az új tapasztalatok iránti nyitottságot, de a racionalitást alap érvényűnek tekinti.”
Fotó: Műcsarnok
Képzőművészként és galeristaként mit jelent az Ön számára ma, 2020-ban a Műcsarnok gigatárlatán szerepelni? A Szalon, mint kiállítási forma, közel áll Önhöz?
Megtisztelő volt Szurcsik József felkérése, amire örömmel mondtam igent. Ismerve József kemény és állhatatos elkötelezettségét a művészet iránt, biztos voltam benne, hogy egy remek tárlatot fog rendezni. Maga a kiállítás formája nem feltétlen az én műfajom, de határozottan külön kell választani az egyéni, a kisebb létszámú csoportos kiállítás, illetve a nagy, reprezentatív létszámot bemutató országos tárlatok minősítését. Ezek a tárlatok az aktuális festészeti keresztmetszet reprezentálására tesznek kísérletet, és így egyfajta kordokumentumként is értelmezhetők: azt mutatják, mi a mai helyzet a hazai festészet terén. Természetesen mindig vannak, akik kimaradnak, személyes, vagy egyéb, akár szakmai okuk van rá. Vagy egyszerűen a kurátor az elmúlt években nem látott tőlük izgalmas képzőművészeti eredményt, ez maximálisan elfogadható a kurátortól, hiszen óriási felelősség és munka megrendezni egy ilyen – mint ahogy Ön is mondja – „gigatárlatot”.
LUNA final – 12 December 1972, 2017
fotó: Biró Dávid
a VILTIN Galéria jóvoltából
írta: Hangyál Judit
