Festékfoltok a zongora billentyűin...

- Ön az egykori Jugoszláviában született Zentán. A délszláv háború idején volt egy európai kiállítás: hosszú vonatvagonokban vonultatták fel a műveiket a különböző országok neves alkotói. Mindannyian különleges munkákat utaztattak, de a jugoszláv vagon képeinek olyan erős volt a hatása, hogy aki látta, soha nem felejti el. Miért van, hogy a szenvedés inspirálja a művészetet?

Emlékszem erre a projektre, nagy port kavart, sajnos csak képanyagot láttam róla. A szenvedés és az alkotás kapcsolata örök kérdés a művészetben. Különösen ma nagyon érvényes, hogyan reflektálunk mi, művészek az egyik pillanatról a másikra ránk szakadó tragédiákra. Ha rátekintünk a művészet történetére, látjuk, hogy a középkorban fix ikonográfiával dolgoztak. A civilizációs folyamatok végén az érzelem mindig hangsúlyos szerepet kapott. Azt gondolom, hogy az egyén számára ma egyfajta terápiaként is működik a fájdalom, a tragédia és az elmúlás feldolgozására. A művészet individualizálódott, és szerintem a különféle kánonok nem igazán jutnak mértékadó szerephez. A Műcsarnok kiállítását ebből a szempontból is fontosnak és nagyon jó felépítésűnek találom, hiszen különféle eszköztárral, különböző életkorú alkotók, férfiak és nők közös megnyilvánulása a művészetben alkalmas lehet arra, hogy felemeljen. Az individualitás rendkívül paradox módon jelenik meg a Szalon kiállításon. Az ember alapvetően harmóniára törekszik, olyasmire, ami túlmutat ezeken a tragikus karneválokon, mint a balkáni háború, az egészségügyi vészhelyzet. A művészet a túlélés egyik eszköze.

- Könyvillusztrációkat készít, színházi díszletet és belsőépítészeti arculatot tervez, jazzt és világzenét játszó zenekarban játszik, mint alapító tag, zongorista, zeneszerző, színpadi zenét ír. A művészet számos területén sikeresen működik. Hogyan teremt egyensúlyt ezek között?

Nem működhetnek egymás erősítése nélkül, de meg kell mondanom, hogy a legjobban képzőművészetet tudok csinálni. Ez a fő kiteljesedési területem, a képeimmel tudom leginkább közvetíteni a mondanivalót, a kikívánkozót. És talán ilyen még a szövegalakítás: a szavakkal való bánásmód is nagyon erős nálam. De nehogy félreértsenek, nem gondolom, hogy az írásaim belehelyezhetők lennének a kortárs magyar lírába; egyszerűen csak szeretek írni. Leginkább a gondolataimat, esszészerűen, de ezek mentesek az irodalmi formáktól. Jó zenésznek tartom magam, de nem vagyok elég jó zongorista. Itt, a műtermemben a festőállvánnyal szemben áll a zongora. Ez nekem fontos rituálé. Festés közben jön egy másfajta érzés, egy pillanat, amikor leülök a zongorához, nem tudom megmondani, hogy mi az a pillanat, de a zongorabillentyűk tele vannak festékfoltokkal. Nézem a képet és játszom.

- Szolnokon él, 2003 óta a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője. Tanított a budapesti Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolában, rendszeres résztvevője hazai és külföldi művésztelepeknek, szellemi atyja és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak. Mi vonzza ilyen erősen a közösségi létben való együtt gondolkodáshoz?

Ezeket a tevékenységeimet nem a képzőművészet irányítja bennem. Megmondom őszintén, nem is tudok dolgozni művészeti telepeken. Ez másfajta emberi igényem, hogy ez legyen az életemben. Műtermi festő vagyok, személyes táncként élem meg a festészetet. Ott nem kell a közönség. De a művésztelepeken kialakuló emberi kapcsolatoknak és párbeszédnek fontos szerepe van később a munkáimban. Szerencsésnek tartom magam, hogy jó  vagyok a kommunikációban: amit az ember pontosan megfogalmaz, az vissza tud pattanni, és létrejön a kölcsönhatás. Jó, hogy képes vagyok bánni a hangokkal, a szavakkal és a festészettel is, és ezáltal közvetíteni a számomra fontos dolgokat. A minap hallottam egy mondást, ami nagyon tetszett, miszerint a jó cselekedetek mindig önzőségből fakadnak. Nekem is jó, hogy adhatok. A másik fontos: tudom, hogy a szándékaim jók. Ez nagyon fontos a művészetben. Arra törekszem, hogy úgy alkossak és éljek, hogy minél kevesebbszer kelljen magamban vagy akár kifelé kimondanom azt a szót, hogy sajnálom. Nagyon szeretném kiirtani az életemből a „mi lett volna ha” érzését. Ha ez nem merül fel túl sokszor, azt jelenti, jó úton járok.

Fotó: Csákvári Zsigmond, kultura.hu 

- Az új munkái közül a Kéz-sorozata hihetetlen asszociációkat indított bennem. Tudom, hogy sebészként dolgozó édesapjának állít emléket ezekkel a festményekkel, de magamban kitágítottam a gondolatot: most a segítséget nyújtó kéz felmagasztalása a legfontosabb. Az irgalom, a könyörgés, az adni és kapni egyensúlya, a féltés és a félelem, a megtisztulás vágya…. Hihetetlenül aktuálisnak érzem. Engem nagyon eltaláltak ezek a festmények.

Nagyon köszönöm, hogy ezt elmondta. Ezért vagyok képzőművész, hogy az alkotásaim megtalálhassanak valakit vagy valakiket. Valóban édesapámnak állítottam emléket ezekkel a képekkel. Áldásos, hogy nekem nagyon fontos a család. Apám orvos volt, de az egész élete túlmutatott azon, hogy életeket mentett. Lélekmentő is volt, hatalmas technikai tudással. Érdekes, hogy az én kezem fiatalabb koromban anyám kezének formájára hasonlított, mégis az idő múlásával egyre inkább apám kezét látom a sajátomban. Ágyban fekve, szék karfáján, munka közben az ő kisujjának tartását is felfedeztem már. Nekem ez túlmutat a földi léten. Van egy szanszkrit kifejezés, a dharma, ami azt hiszem, most ideillik. Többjelentésű fogalom, az indiai vallásokban úgy értelmezik, hogy a természetes rend, a természet törvénye és az igazságosság forrása. Apám keze után az enyém. Ez a természetesség törvénye.

Fotó: Műcsarnok

Ez szép.

- Mit jelent Önnek ma Magyarországon a Nemzeti Szalonon több, mint 200 képzőművész között jelen lenni?

Boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy amit beszélek, amiről a műveimmel kommunikálok, annak van értelme, megértik azok, akikhez szólok. Mély kapcsolatot tudok teremteni a képeimen keresztül, ennél jobb nyelven nem tudok szólni. A Műcsarnok Nemzeti Szalon kiállítása kapcsán is, ha visszagondolok az életemre és arra, amit eddig csináltam, hálás vagyok, hogy engem befogadott a világ. Csak úgy tudom majd méltó módon elveszíteni ezt a világot, ha mindent feldolgoztam, ami itt átélhető.

írta: Hangyál Judit