Sinkó István festőművésszel beszélgettünk a Műcsarnok Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon 2020 kiállítása kapcsán.
– A pedagógus reményteli ember. Szerintem csak így lehet tanítani. Hogyan kezdődött, hogy ezt is szeretné csinálni a művészet mellett? Ön élen jár a múzeumpedagógia területén. Illetve, egyáltalán múzeumpedagógiáról van itt szó vagy inkább valamiféle egyedi gondolkodásról, zenéről, műtárgyakról, színekről? Milyen az, amikor „tanteremmé kezdtek válni a múzeumok, kiállítóhelyek”? Egy időben a Műcsarnok ilyen irányú csoportjának is volt szakmai vezetője, de számtalan hosszan, sikeresen működő projekt is kötődik a nevéhez, például a GYIK műhely.
Amiképp pedagógus is szinte véletlenül lettem, hisz nem ez volt gyermekkorom vágya, s fiatal felnőttként is csak komoly rábeszélésre (Szabados Árpád barátom és mesterem tanácsára) kezdtem el a tanárképzőt Szegeden, majd a gyakorló tanításomon kaptam igazán kedvet a tanársághoz, egyszóval hasonló véletlen vezetett a múzeumpedagógiához. Valóban a GYIK Műhelyben. Szabados felkérésére kezdtem dolgozni 1979-ben, majd később, 1993-tól 18 évig a Műhely vezetője voltam. Ezt a Gyerekstúdiót sokan – mivel a Magyar Nemzeti Galériában működik mind a mai napig – mint múzeumpedagógiai műhelyt azonosították. Így kaptam én is felkérést, hogy tanítsak múzeumpedagógia elméletet és gyakorlatot részint az Iparművészeti Egyetemen (ma MOME), majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai karán ahol ez C szakként működik. Bizony nekem is ismerkednem kellett a műfajjal, miközben már oktattam. Mivel nem voltam múzeumi dolgozó, némileg kívülről próbáltam figyelni és alakítani a múzeumpedagógiát. Keserü Katalin felkérésére 1996-tól 2006-ig a Műcsarnokban létrehoztam egy kis múzeumpedagógiai csoportot Kalmár Istvánnal, Szabics Ágnessel (ők kollégáim is voltak a GYIK-ban) és Gulyás Anikó múzeumpedagógussal. Ezek izgalmas idők voltak, a foglalkozások, a „múzped”-es táborok mind a kortárs művészethez kapcsolódtak. It is főként kisebb gyerekekkel foglalkoztunk. Hogy a tanteremmé váló kiállítótér mennyire iskola, vagy fejlesztő központ, esetleg játszótér, azt nagy mértékben határozza meg a gyűjtemény, a kiállítás, és persze az ott dolgozó pedagógusok is. Nekünk mindhárom szegmens adott volt. A tanárok, akik a csoportokat hozták, szinte nóvumként tekintettek erre a foglalkozás-sorozatra, mi pedig szabad kezet kaptunk az intézménytől (a Műcsarnokban való működésem alatt három igazgatót éltem meg). Rengeteget hoztunk be a GYIK Műhelyes és persze én még az általános iskolai tanításom tapasztalataiból. Múzeumpedagógiával foglalkozni számomra azért is olyan fontos tevékenység, mert az átadás – a tudás, ismeret, érzelem – sajátos, múlthoz (is) kötött formája. Ráadásul, különösen kortárs művészeti múzeumpedagógia esetén, változatosabbnál változatosabb módszereket lehet kitalálni, hogy „megtörjük” a nem-befogadói magatartást, elfogadtassuk, sőt meg is értessük a kortárs művészetben rejlő jelen, a minket nézőket körülvevő valóság összefüggéseit. És ha az „ilyet én is tudok” helyett a „ja, ez érdekes, és tényleg” hangzik el a fiatal generációs tárlatlátogatók szájából, már megérte. Hiszen én is kortárs művész vagyok, örülök, ha reagálnak, értően szólnak hozzá a munkáimhoz.
– Nekem nagyon tetszik, hogy a honlapján a „festőművész” mellett a „pedagógus” kifejezés is szerepel. Ön szerint hogyan állunk most a vizuális kulturáltsággal? Érdekelne, hogy egy kamaszt, aki talán a tehetségénél fogva potenciális művész és kultúrafogyasztó, hogyan mozdít ki most, az internetháló vizualitásából és tempójából.
A vizuális kultúra és a kulturáltság nyilván egymásból adódó fogalmak. Ha a vizuális kultúra egy országban magas színvonalon működik (van, létezik), akkor a hozzá vezető út és a vele való együttélés (kulturáltság) megfelelő állapotú. Magyarországon évtizedek, majdnem egy évszázad óta folyton alakul, változik a vizuális kultúrához való viszony. Hol fontos, hol mellékes, hol a NAT kiemelt része, hol szolgálólánya az oktatásnak. Ennek megfelelően az elszánt szakemberek folyamatos küzdelmet folytatnak, projektek és reformok követik egymást, jómagam is írtam NAT-ot, könyvet, cikket e témakörben, és 34 évet töltöttem az általános iskolai, majd 13 éve a középiskolai oktatásban. Szolidan szólva van még feladat. A kor gyermekeihez a kor technikája tartozik. Lám, e vész- és járványterhes időkben hirtelen jól jöttek a kütyük, a platformok, a tabletek, laptopok, okostelefonok. Nélkülük alighanem jóval kevesebbet kaptak volna gyermekeink az iskolai képzésből. Nem vagyok nagy híve a mindent technikává átalakításnak, de most én is használom, és ráébredek, hogy vannak érdekes feladatok, melyeket csak ezekkel az eszközökkel lehet megoldani. Persze azt hiszem, a szobafogság végével a nagy felhasználói csoport (a fiatalok) szívesen dobják el majd egy időre gépeiket, telefonjaikat, és kezdenek „hagyományosan” szocializálódni. Amúgy a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium), ahol a festő osztályon tanítok, szerintem viszonylag kellő egyensúlyban volt/van a gépek és az élet egymásmellettisége. Persze néha megesik, hogy a két műterem között a tanulók az okostelefonon lefotózzák a beállítást, majd a másik teremrészben kezdik azt megfesteni. Na, akkor van a dilemma. A fotó itt vázlat, vagy életpótlék? Ezt (is) fel kell tudni oldani. Mi a festőszakon, és a többi szakon tanítók, valamint a rajztanárok (de mondhatnám, hogy az iskolában tanító összes pedagógus) arra törekszünk, hogy minél szélesebbre legyen tárva az az ajtó, amelyik a valóságra, az életre, a kultúrára nyílik. Ehhez el kell fogadnunk, hogy különböző alkotói vénával megáldott fiatal nemzedékek alakulnak, formálódnak a kezünk alatt. Számukra természetes, hogy az, amit mi tanárok most tanulgatunk, egy túltechnicizált világ. Ugyanakkor a fiatalok vonzódnak (mert eredendően konzervatívok is) a múlt kézműves hagyományaihoz. Ez a kettősség teszi színessé az ő tanulmányaikat és a mi munkánkat is. Szeretem ezeket a fura ellentmondásokat, amikor például egy feladaton belül jelenik meg a késő középkor anyaghasználata (tojástempera) és az iPhone fotós alkalmazása.
– Hogyan éli meg – elsősorban képzőművészként – a Covid-helyzetet? Erre nem volt példa még, hogy szó szerint, egyik percről a másikra megállt az élet. Viszontláthatjuk valamikor ezt a helyzetet a képeiben?
Ma minden művész (én is) a bezártságban ül, és akarva-akaratlan determinált ettől a helyzettől. Ki így, ki úgy szublimál. Van, akit inspirál a helyzet, többet tud festeni (rajzolni stb.), és van, aki a bezártságot éli meg. A műveinkkel kompenzálunk. Én most kétségkívül többet festek, bár a tanítási időt korrekten kitöltöm a gép előtt, mégis az utazás hiánya, a helyhez kötöttség több időt biztosít az önálló alkotásra. Persze emellett írom a műkritikákat (immáron lassan harminc éve) és a családommal is többet foglalkozom. Rajzoltam egy Vírusok kora című kis munkát tussal, akvarellel, de ezt inkább élet- és kordokumentumnak tartom. Tematikájában csak óvatosan csúszott be a helyzet a műveimbe. Nehéz nem aktuálisnak lenni, de közben épp azon vagyok, már kitudja hány évtizede, hogy ne „illusztráljam” a dolgokat, jelenségeket, hogy ne legyek „elbeszélő” (amúgy van rá hajlamom). Ezért a napi, direkt élményeket átmosom a saját, most kialakított képi világomon. Nem könnyű, mert jól esne egy kicsit kibeszélni ezt a világzártságot.
– Mindig érdekel, hogy egy több úton járó művész hogyan teremt egyensúlyt a különböző aktivitásai között. Előkerül még néha a cselló? Szervez-e még különleges zene akciókat?
Megtanultam, mert az élet megtanított ezt az Ön által említett egyensúlyt megfelelően használni. Mondhatnám balanszírozásnak is, de inkább a preferenciák súlyozását említem. Életem elmúlt 45 évében a tanítás volt a legfontosabb tényező (24 évesen kezdtem). Mellé helyeztem a képzőművészetet. Azután következett – mind a mai napig így van ez – az írás. A zene, ami 23 évig fontos része volt az életemnek, már 15 éve csak zenehallgatás formájában van jelen. A csellózás a Miami Art együttesben hallatlanul izgalmas és a képzőművészeti munkámat meghatározó időszak volt. Társas kapcsolat Kalmár István és Sigrai László barátaimmal, zenésztársaimmal. Együttélés zenével, ötletekkel. A próbák folyamata, a lemezfelvételek (2 CD jelent meg a Miami Art zenekar működése alatt), a tévés stúdiómunkák, kísérőzenék egy nagy belső utazás és szellemi átlényegülés részei voltak. S mindez az életem többi részéhez tartozott. 2005 óta ez nincs. De jó, hogy volt. A zenét édesanyámtól kaptam, aki szimfonikus zenekari hegedűs volt, abban nőttem fel. Hatéves koromtól csellóztam. Remek hangszerem volt, csak épp a hangszer jobb előadót érdemelt volna. Amikor a zenekarunk 2005-ben feloszlott, én otthon egyedül már nem tudtam mit kezdeni a hangszerrel. Eladtam. Máig bánom, és vágyakozom, hogy egyszer talán még lesz hangszerem. Talán a Miami Art is összeáll még egy búcsú-búcsú koncertre.
– Olajképekkel, akvarellekkel és grafikával is foglalkozik. A Műcsarnok Nemzeti Szalonján való részvétel mit jelent Önnek és mit láthatunk ott Öntől?
Akrillal festek, és valóban, akvarelleket, litográfiákat is készítek, hol gyakrabban, hol ritkábban. A Szalon kiállítására Szurcsik Józseffel, közös megbeszélés alapján egy 2019-es munkámat válogattuk be. Ez se nem akril, se nem akvarell, se nem grafika. Épp Szurcsik inspirációjára 2018-ban kisméretű, saját fotóimra rajzolt képeimet nagyíttattam fel egy veszprémi nyomdában vászonra, és az így kinyomtatott művekre dolgoztam akrillal, akril spray-vel. A kis munkák még 2017-ben, a Paksi Képtár művésztelepén készültek. Az ottani sorozat egyik felnagyított darabja a Japánkert árnya 1. című munkám, amelyik most a Műcsarnokban látható. Örültem a felkérésnek, s most, hogy – bár csak online bejáráson – látom a kiállított anyagot, az örömöm még nagyobb. Ha kritikát ínék róla, mármint a tárlatról, így fogalmaznék: az utóbbi évtized egyik, ha nem a legérdekesebb kortárs csoportos tárlata. Jó benne szerepelni.
írta: Hangyál Judit
