A legnagyobb várakozással indulok a Műcsarnokba, hogy régi és új, nagyon közeli és kissé távolabbi portréfotói között találkozzak fiatalságom egyik példaképével, Keleti Éva fotográfussal. Életmű-kiállítását egy általam nagyra tartott kurátorral és fotográfiai szakemberrel, Szarka Klárával közösen állították össze. Izgulok. Nagyon szeretem, amit Keleti Éva csinál, ezért kissé nehéz nem elfogultan, régi emlékek feltolulása közepette beszélgetnem vele. 

- Balett-táncosnak készült. Személy szerint nagyon örülök, hogy nem lett az, bár a táncművészetet is kedvelem. Hogyan emlékszik a csalódásra, hogy végül nem lett táncos?

Keleti Éva: - Egy nyolcéves gyereknél talán ez másképp van, mint felnőttkorban. Nem kaptam meg akkor és ott, amire nagyon vágytam, de kaptam helyette rengeteg nagyon jó dolgot, amitől boldog lehettem és lehetek. Lassan elfelejti a gyerek a csillogó tütük világát, és nagyon jól érzi magát ebben a másikban. A későbbiekben pedig a táncfotóimhoz sokban hozzájárult, hogy beiratkoztam a Balettintézetbe és meg akartam tanulni a táncos kifejezéseket, a balett alapjait, hogy mi az a „jetè” a „relevé”, vagy a „plié”. Mert a táncban mindennek a vége egy alapos előkészítő munka eredménye. Táncot akkor lehet igazán jól fotografálni, ha a gép oldalán lévő ember tudja és érti  a mozdulatokat. Akkor lehet igazán elengedni a technikai dolgokat, hogy odafigyeljen a spiccre, a jellegzetesen szép kéztartásra, hogy átadhassa magát a produkciónak, hogy csak a muzsikára és a táncra koncentrálhasson.

Fotó: Műcsarnok

- Csodálatos mesterei voltak, hogy csak néhány nevet említsek: Langer Klára, Vadas Ernő, Reismann Marian. Ez az életmű-kiállítás megfelelő alkalom arra is, hogy átgondolja, Ön is át tudta adni a felnövő generációnak, amit az elődeitől kapott?

Keleti Éva: - Én nem technikai tudást kaptam a mestereimtől, hanem valami nagyobb értéket: életre szóló útmutatást az ember és a fotográfus viszonyáról. Sokat tanultam humanitásból, érzékenységből, hogy mit kell észrevennem az életből, mi az igazán fontos. Mi az, amiben segítségre van szüksége a világnak, és erre a fotóimmal kell felhívni a figyelmet. Majdnem 25 évig fotóriporterként dolgoztam, ezek nagyon hasznos évek voltak, hiszen láttam rengeteg jót és rosszat, és mindig az foglalkoztatott, hogyan leszek képes e kettősség elegyének megteremtésére. Hogyan tálaljam a fotóimat úgy, hogy érthető legyen, hogy az én kényelmes életemnél sokkal szörnyűbb élethelyzetek is vannak. Hogy aki a képet meglátja, esetleg valamit csinálni akarjon. Nem mondom, hogy mindig sikerült, de ha csak egy cseppnyivel is hozzájárultam, az jó. Hitem és meggyőződésem, hogy a művészportréimat nem tudtam volna így megcsinálni enélkül a hatékony előképzettség nélkül. Kellett az affinitás, hogy belehelyezzem magam abba a szituációba, amiben az a művész van abban a pillanatban.

- Néha az az érzésem támad, hogy a színházban este 7-től 10-ig találkozom a valósággal, miközben az életben szürreális dolgok történnek, amiket nem nagyon értek.

Keleti Éva: - Nagyon egyetértek. Amit az író megír, a rendező odatesz, a színész eljátszik, annak az életről kell szólnia. És valóban, sajnos sokszor igazibb és őszintébb, ami ott létrejön, mint a kinti életben. Ezért nagyon nehéz a színésznek, aki belebújik egy szerepbe, magára ölti mások személyiségét. Nem igaz, hogy este, előadás után levedli a szerepet, mint egy kígyó a bőrét, majd felveszi a következő előadásra. Ez nagyon emberi. Éppen ezért én nem nézem, hogy az illető színész. Az embert keresem. Amikor a Műcsarnok kiállítására készültem, és mondtam, hogy kiket szeretnék, többen mondták, hogy ő meg ő nem elég ismert, nem olyan híresek, mint Latinovits vagy Ruttkai! Én nem a hírességet keresem, hanem azt, hogy rám milyen hatással van az ember. Volt egy elképzelésem például Tenki Rékáról. Ezt az elképzelést felülmúlta azt, amit kaptam. Nagyon kellett igyekeznem, hogy utol tudjam érni az érzéseimet és a látványt, hogy megfelelően tudjam tálalni mindazt, amit adtak. Nem könnyű. Ez a fotográfus nagyszerű dolga. Mondják, hogy a fotográfia a pillanat művészete. Nem. Nekem van időm. Náluk töltöttem fél délelőttöt, rengeteg dolgot tudtam meg róluk anélkül, hogy egy szót kérdeztem volna. És itt látható az eredmény, én ilyennek látom őket.

Fotó: Műcsarnok

- Ez a képesség a végtelenül kifinomult empátia, amit szerintem magunkkal hozunk.

Keleti Éva: - Igen, szerencsére. Nem tanulható,de talán fejleszthető. Amikor fényképezni megyek, figyelem az aprónak tűnő dolgokat: milyen virág van a vázában, milyen ruhát vesz fel a művész, természetes-e a haja, vagy nagyon megcsinált? Egyetlen perc alatt kell felmérnem, hogy akarnak-e engem, vagy nem, szimpatikus vagyok-e, vagy nem. Az első benyomás nagyon fontos, később lehet korrigálni, de elfelejtkezni róla, na azt soha nem lehet. A legelső hatás a legfontosabb. Én ezt a pillanatot kerestem mindig. A lelkét szeretném megtalálni a művésznek. Mindenkit titkok fednek, lehullhatnak a fátylak, de az utolsó mindig ott marad. Egész pályám alatt nem jutottam el oda, hogy egy művészről az utolsó lepel is lekerült volna, hogy meztelenül állt volna előttem. De mindig törekedtem rá, hogy a legtöbbet megtudjam róluk. Ami itt, a a Műcsarnokban is megjelenik, az a mi közös titkunk a művészekkel. Elképzelhető, hogy egy harmadik, a néző is beavatódik – az jó –, de alapvetően kettőnkre tartozik a kép.

- Tudjuk a különböző megnyilvánulásaiból, hogy volt, akivel nem boldogult. Nem hullottak azok a bizonyos fátylak. Ezen a kiállításon mégis van róluk kép. Például egy fantasztikusan jó porté, Gábor Miklósé.

Keleti Éva: - Nagyon szeretem ezt a képet. Az se ő. Én tudom, hogy nem ez az igazi Gábor Miklós. Nem engedte magát nekem. De talán senkinek sem. Mindig minden képet megcsináltam, sose adtam fel, de abban a pillanatban azzal is tisztában voltam, hogy ez nem az, nem ezt akartam.

Fotó: Műcsarnok

- Jár színházba?

Keleti Éva: - Nagyon sokat. Nem vagyok nagyon boldog a mai színházi élettől, de figyelem, nézem. Nemrég láttam az Örkényben a „Shakespeare mosodát”, ahogy én hívom. Azt gondolom, valamiféle ilyen irányba kellene tartania az újkori  színházi gondolkodásnak.

- Vannak ma a régiekhez hasonló nagy színészek, rendezők, igazgatók?

Keleti Éva: - Nem merem ezt így 100%-ban kijelenteni. Nyilván mást ért a 21. század azalatt, hogy nagy színész, nagy rendező, nagy színházi gondolkodó.

Nekem Várkonyi Zoltán volt, akinek a színházhoz való viszonya a legközelebb állt hozzám. Hihetetlen tudású színházcsinálónak tartom. Ma Mácsai Pál-t érzem olyannak, mint amilyen Várkonyi volt. Szociálisan rendkívül érzékeny, szereti és támogatja a fiatalokat, ismeretlen művészeknek ad teret. A fiatalok, kis Vigyi és a Hasi (ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós), nagyon komoly, értékes munkát végeznek. Itt a Műcsarnokban, a képen még egymás mellett bandukolnak. Előbb utóbb el kell engedniük egymás kezét, szét fognak válni, ez törvényszerű. Nem kell ahhoz harag vagy rossz érzés, de így lesz. És az is jó lesz. Hangsúlyozni szeretném, hogy jómagam Hasit tartom a legfiatalabbak közül egy Várkonyi- vagy Mácsai-utódnak, nagyon tetszik a nyitottsága a világirodalom, a fiatalok és a mai művészeti irányzatok iránt. Ifj. Vidnyánszkyt nagyon jó színésznek és rendezőnek látom, és remélem, ők ketten nem mennek félre, az alapok tekintetében így maradnak. Persze könnyű annak, akit a pénz nem érdekel, és nagyon nehéz az úton maradni annak, akit igen. Egy vígszínházi példát hoznék. Várkonyi behívatta Bárdy Györgyöt, amikor Gugyerákot játszotta: „Gyuri, mit akarsz? A Vígszínház színésze lenni, vagy gugyerákozni?” Bárdy a Víget választotta. Ez ma nem olyan egyértelmű kérdés, mint akkor volt, a mai színházigazgató nem teheti fel ezt a kérdést lelkifurdalás nélkül a színészeinek. Tehát igen, ma is itt élnek köztünk a leendő legendák. Nincsenek könnyű helyzetben, ez egy kegyetlenebb világ a színház szempontjából is.

Fotó: Műcsarnok

- Hatvanéves kora körül letette cimboráját, a fényképezőgépet, és noha foglalkozott fotográfiával, de 20 évig nem használta a gépét. Miért vette újra kézbe?

Keleti Éva: - Először talán arról, hogy miért hagytam abba. A színházi büfé néha kegyetlen hely. Sokszor hallottam a színészeket szánalmasan nyilatkozni egy-egy idősebb színházi fotósról. Én nem akartam ebbe a helyzetbe kerülni. Befejeztem. Ma már úgy látom, hogy ebben közrejátszott Domján Edit halála, akinek az elvesztését nem tudtam feldolgozni. Nem tudtam elfogadni egy tehetséges, gyönyörű, sikeres ember halálát, hogy ilyen megtörténhet, bármi gondja is volt az életben. 40 évesen eldobni az életet!? Nem értettem. A rendszerváltás után más lett az egész közeg, a kultúra is, nem tudtam munkáért kuncsorogni, hiszen soha nem szorultam rá. Abban a világban nem akartam működni. Jött a gondolkodás időszaka. De a fényképekkel tovább foglalkoztam, csak éppen én magam nem vettem a kezembe a gépet. 20 év után, amikor a férjem beteg lett és ültem az ágyánál, a telefonommal fényképezni kezdtem a szoba részleteit, a tárgyakat. Az árnyékot, a fényt, a rolót, a takarót. Szarka Klári, aki a mostani kiállításomnak is a kurátora, látta ezt az anyagot, és ugyanitt, a Műcsarnokban, a Fotográfiai Szalonon kiállította a képeket. Siker volt. Szerették. Ezután jött a felkérés ez év januárjában a nagy kiállításomra, ekkor azt mondtam, újra elkezdem, hogy itt már új anyagot láthasson a közönség. És most itt ülünk, pont az új képeim közötti kiállítási térben...

- Most, amikor beszélgetünk, a képek még a földön vannak, tematikájuknak megfelelő válogatásban. De hamarosan felkerülnek a Műcsarnok falára, és élni kezdenek. Mit érez most? Egy hét múlva ország-világ előtt kitárulkozik Keleti Éva az ismert és a még ismeretlen képeivel?

Keleti Éva: - Ezt nem tudom elmondani. Nagyon jó érzés, de szomorú is, hiszen az előbb, amikor beléptem az egyik kiállítótérbe, eszembe jutott, hogy mennyien nincsenek itt, mennyien mentek el, és ők már nem láthatják a képeimet. Azután jött az érzés, hány képem nincs itt, és hányan fognak megsértődni. Nem akarok nagyképű lenni, de még két Műcsarnoknyit lehetne kiállítani, annyi anyagom van. Muszáj volt válogatni. A döntés a legnehezebb, hogy mi kerüljön kiállításra. A jelen, az 59 művész, új képekkel, az egyértelmű volt.  De a múlt… az nagyon kemény feladat. Meg is fogadtam három évvel ezelőtt a Kontakt című kiállításomon, hogy soha többet nem csinálom ezt, mert nagyon megvisel a szelektálás. Erre tessék, mint a rossz lánynál… jön a kuncsaft, és máris beadom a derekam. Lélekben régóta készülök erre a kiállításra, és boldog vagyok, hogy életre kelt.

Fotó: Műcsarnok

- Végezetül: van-e olyan az itt kiállított művészek között, aki többet jelentett, mint egy fotó témája?

Keleti Éva: - Igen. Béres Ilona. Főiskolás kora óta vagyunk barátnők, mint két iskolás lány, reggel és este beszélünk telefonon. Életre szóló barátság a miénk. A nagy találkozások mellett nagyon jó érzés, amit most a Műcsarnok kiállításával kapcsolatban tapasztaltam, hogy bárkit, aki most az új képeken a falra kerül, felhívtam és elmondtam, hogy mit akarok, a válasz mindig az volt: „Mikor? Hol? Persze és köszönöm.” Nagyon sokat kaptam attól az érzéstől, hogy a fiatalok is tudják még, ki vagyok, az idősebbek pedig nem felejtettek el.

Köszönöm a Műcsarnoknak, Szegő Györgynek, Szarka Klárának és természetesen Keleti Évának, hogy találkozhattunk.

írta: Hangyál Judit