„Az emberi lét szélben libegő gyertyaláng” (japán közmondás)

- Szép történet, ahogyan kapcsolatba került a magyar művészettel: Tokióban kezdődött, egy antikváriumban.

Igen, ott kezdődött. 1991 tavaszán, egy délutáni sétám során a Kanda Jinpocho Antikváriumban találtam rá Barcsay Jenő Művészeti anatómia albumára, amit hosszasan tanulmányoztam. Az élmény annyira erős volt, hogy azonnal keresgélni kezdtem, hogyan tudnék Budapestre jönni és közelről megismerni a magyar képzőművészetet. Szinte azonnal, még abban az évben a budapesti Képzőművészeti Egyetem diákja lettem. Érdekes, eddig nem nagyon említettem egyetlen korábbi interjúban sem, de akkoriban már néhány magyar életmű, például Kassák Lajos munkássága, ismerős volt számomra, elmélyedtem benne. Még Japánban, az 1985 és 1986-os Toyamai Plakát Triennálé kapcsán is értek magyar vonatkozású élmények, Kemény György és Pócs Péter munkáira gondolok, melyek nagyon megérintettek és hatással voltak rám. Igazán, már korábban felfigyeltem a magyarok munkáira.

- Kezdeti tervei ellenére – miszerint néhány évet szeretne itt tanulni Magyarországon – az élet másképp rendelkezett: azóta is itt él. Megtalálta nálunk a második hazáját? A gyerekeit mindkét kultúra kínálta útmutatás és útkeresés jegyében neveli?

Eleinte nem terveztem az egyetem után itt maradni, de az élet úgy hozta, hogy itt alapítottam családot. Két nagy fiam van, akikben keveredik a japán és a magyar kultúra, ez nem csak a nyelvtudás, de az identitás szempontjából is érdekes és szerencsés helyzet. Ők is művészettel foglalkoznak, szóval harmadik generációs alkotóvá válhatnak – ha pályán maradnak, támogatom a törekvéseiket.

Forrás: https://psmagazin.hu/cikk/unnepelni_barmikor_tudok__fukui_yusuke_interju/

- Kezdetekben milyennek találta a magyar képzőművészeti életet, kik inspirálták és azóta hogyan látja a változásokat ezen a területen? 1991 nagyon régen volt.

Amikor ideérkeztem, izgalmas és új volt minden, a társadalmi kérdések megközelítése szempontjából az itteni kultúra merőben különbözött attól, amit Japánból magammal hoztam. Ez a felfogásom nem sokat változott a mai napig. Kezdetben leginkább Tölg Molnár Zoltán, egyetemi mesterem nyújtott életre szóló szakmai támogatást. A budapesti egyetemi légkör és az itt töltött mindennapok, a saját életem szolgált fő inspirációs forrásként. Ez most is így van.

- Japán-magyarként, magyar-japánként hogyan sikerült a művészeten keresztül ötvöznie ezt a két, merőben más kultúrát?

Ez természetes eredménye annak, hogy az eddigi életem java részét Magyarországon töltöttem. Ha akarnám, sem tudnám letagadni, honnan jöttem, és eszem ágában sincs elfelejteni a gyökereimet. De tény, hogy a munkáimban békésen megférnek egymás mellett a hagyományos japán technikák és a nyugati festészet vizuális eszköztára.

- Ma megkerülhetetlen az életünket érintő tragikus történésekről beszélni. A művészete hogyan reagál az ilyen, egyik a pillanatról a másikra történő, mindent felülíró vészterhes időkre? Gondolom, a hazájában történt 2011-es földrengés és cunami, majd a fukusimai tragédia is megérintette. Most pedig az emberiség az egész világra kiterjedő kutyaszorítóban találta magát. Mit és hogyan kommunikál ilyenkor?

Mindig érdekelt a társadalom és az ember maga, ezért is lettem képzőművész, hogy „munkaidőben” is szabadon figyelhessem az emberek reakcióit a világ rezdüléseire. Előfordult már, hogy történelmi események vagy katasztrófák konkrét kiindulópontként szolgáltak egyes sorozataimhoz. Az 1995-ös Kobe-i földrengés után készült „Box” sorozatom és a 2011-es fukusimai atombaleset után létrejött „Tesla” sorozat azonnali reflexiók a katasztrófákra. Ezeket az anyagokat a Kiscelli Múzeum templomterében mutattam be. A mostani helyzettel kapcsolatban még a megfigyelés szakaszában vagyok, de a műtermi munka folyamatos, és rajtra készen várom a vírus okozta halasztások pótlását a kiállítások és egyéb megjelenések terén. Az élet újraindulását.

Fotó: Műcsarnok

- 200 magyar képzőművész között szerepelni a Nemzeti Szalonon a Műcsarnokban igen komoly elismerése a munkájának. Hogyan éli meg ezt a sikert? Befogadta a magyar képzőművészeti élet?

Nagyon örültem a felkérésnek és a szalon műfajt is kedvelem. Több, mint 20 évvel az 1998-as „Olaj/Vászon” kiállítás után állíthatok ki újra a budapesti Műcsarnokban, amely az egyik legjobb adottságokkal bíró kiállítóhely a hazai intézmények között. Az utóbbi években többször előfordult már, hogy magyar művészként hívtak meg kiállításokra, ez mindenképpen elismerés nekem és nagyszerű érzés.

írta: Hangyál Judit