Szurcsik Józseffel a Műcsarnokban, a „Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon” okán készültem beszélgetni, de előtte fontosnak tartottam, hogy ellátogassak a B32 Galériába és megnézzem „Romantikus táj égő házzal” című kiállítását. Nagyon felkavaró anyagot láttam, és ismét rájöttem, milyen fontos a művész verbális megnyilatkozása és a művészettörténész kiegészítése. Ugyanis teljesen félreértettem Szurcsik képeit. Úgy gondoltam, hogy a képei segítségért üvöltenek, hogy vedd észre, elpusztulunk, minden ég és füstöl.

- Az első benyomás. Azután eljutottam oda, hogy ezekben az alkotásokban ott a remény. Minden pusztulás valami új születését hozza magával. 

Úgy gondolom, hogy az alkotóművész mindenképpen indikátor szerepet vállal magára. Az egy dolog, hogy én milyen viszonyban vagyok a világgal. De talán a műveimen keresztül el is tudom mondani mindazt, ami foglalkoztat, amit gondolok. Talán az alkotással érzékletesebben tudom kifejezni magam, és a művek hatóköre  is – természetüknél fogva – sokkal kiterjedtebb lehet, mint mondjuk egy magánbeszélgetés. Az alkotás többféle felelősséggel is jár. Amit elmondok, lehet vicces, de lehet nagyon komoly is. Miközben létrehozok egy műtárgyat, átszűröm magamon a világ dolgait, közben alakul ki a véleményem és formálódnak az érzéseim. Az, hogy a legutolsó kiállításom – amit említesz – pont most jött létre, az puszta véletlen. Ahogy az is véletlen, hogy konkrétan ennyire egybeesett a jelenkori tüzekkel és pusztulással a világban. Már két éve festek ilyeneket. Egyszerűen nem tudtam, hogy ez valósággá válik. De azok a félelmek, amelyek mindannyiunkat érintenek, természetesen benne vannak a képeimben. Ezek álomszerűek, szürreális és valóságos elemekkel, és irracionális kapaszkodókkal is. Ebben az anyagban benne van az aggodalom, de mégis inkább szeretetműveknek nevezném őket. Nekem nem félelmetesek. Egyébként egy irodalmár, egy képzőművész, egy színházművész alkotása sem az egyetlen igazság. Az csak egy igazság. A befogadóé egy másik aspektus.

- Erről eszembe jut, amit a minap hallottam: nem érdekes, hogy kinek van igaza, az a fontos, hogy kinek biztosan nincs

Ez jó, tetszik. Többféle igazság is működik egyszerre, és ha hajlandók vagyunk a másikét is meghallani, sőt képesek vagyunk elfogadni, még súlyos viták árán is, az jó, abból lehet valami. Persze ez toleranciát és empátiát igénylő hozzáállás.

- Ha a toleranciánál és az empátiánál tartunk, a Műcsarnok Szabadjáték címet viselő Nemzeti Szalon 2020 tárlata éppen ennek a gondolat jegyében, ezzel a megközelítéssel készül. Az idei Szalon kurátori munkájának elvégzésére téged kértek fel. Ez „frászt kapós” feladat. Óriási felelősség. Hogyan álltál neki a munkának?

Egy kicsit távolabbról kezdeném. Miért vállal egyáltalán egy képzőművész ilyen feladatot? Nem vagyok teoretikus, művészettörténész vagy kurátor. Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója valamiért engem keresett meg ezzel a felkéréssel, és én első perctől kezdve feladatként tekintek erre a megbízatásra. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de valahogy „történelmileg” szembe találtam magam ezzel a megoldandó feladattal. Úgy döntöttem, gyáva megfutamodás lenne, ha nem csinálnám meg. De azzal is tisztában vagyok, hogy mennyi mindent húztam magamra ezzel a megbízatással.

Egyszerre több lényeges szempontot is figyelembe kell vennem a Szalon projektben, sőt egyidejűleg egymástól teljesen eltérő és nagyon sokféle dologra kell koncentrálnom. Közben sok kérdés is felmerül bennem, melyekre természetesen keresem és igyekszem meg is adni a lehető legjobb válaszokat. Egyáltalán, fontos-e a 21. században szalon jellegű kiállítások rendezése? Azután: hogyan lehetne megoldani, vagy legalább elősegíteni egy megoldás létrejöttét abban a szembenállásban gyökerező vitában, ami a Műcsarnok fenntartója – az MMA – és a képzőművész társadalom egy része közötti feszül, ami egy létező jelenség? Mit tud tenni a képzőművészet, mint szakmai közeg az életmódszerűen alkotó művészek kilátásaiért, boldogulásukért, vagy a pályájukon most indulókért többek között? Ha belegondolunk, évente több, mint 300 fiatal végez a művészeti egyetemeken. Országosan több ezer „hivatásos” képzőművész alkot folyamatosan, és meg kell említenünk a határainkon túl élő képzőművészeket is, akik ugyancsak szép számmal gyarapítják a kortárs művészet egészét. Ezek az alkotók együttesen jelentik a kihívást, hogy miként lehet egy ilyen közegben, ebben a kiállítótérben egy ekkora művésztársadalom jellemzőit, értékeit megragadni és megmutatni vetületeit, bemutatni a rétegződéseket. Úgy képzeltem el ezt a hatalmas létszámú művésztársadalmat, mint egy alkotócsoportot, akiknek a munkáiból a Műcsarnok falai közé kell hozni egy válogatást, ami a lehető legpontosabban képes bemutatni, hogy mi is van ma.

- Hogyan kell elképzelni ezt a „castingot” ?

Amikor megkaptam a felkérést, egyetlen nap alatt 796 olyan képzőművészt vettem számításba, akiknek az én olvasatomban ott lenne a helyük a kiállításon. Már ez is egy komoly vívódás volt, mert nemhogy elhagyni nem tudtam volna közülük, hanem inkább még többet ide sorolni. A szám tehát nem csökkent, sőt mindig csak nőtt.  Nagy mértékben segített a válogatásban, hogy szerencsémre nagyon sokak művészetét ismerhetem, mivel éveken át voltam az NKA képzőművészeti szakmai kollégiumának tagja, és évtizedekben lehet mérni, amióta a művészeti felsőoktatásban, illetve a Képzőművészeti Egyetemen tanítok. Ez óriási tapasztalat, nagyon izgalmas dolog, hogy belelátok a képzőművészeti élet folyamataiba.

- Úgy érzem, örömteli megbízatás ez neked.

Igen, borzasztóan élvezem ezt a munkát. Az első, ami szembetűnő, hogy pontosan látom, mi az, ami hiányzik, minek és kinek kellene mindenképpen ide kerülnie a Képzőművészeti Szalonra. Nyilvánvaló, hogy a legfájdalmasabb nehézséget a szelekció jelenti. A közel 800-as listából lett egy 400-as, már ez is nagyon megviselt, de még tovább kellett szűkíteni, közel 200-ra. Belebetegedtem, ez volt a legnehezebb rész. Emellett egyértelmű volt számomra, hogy a generációs válogatásra is figyelmet kellett fordítani, a „nagy öregekre”, az aktív középgenerációra és a fiatalokra, no meg a határon túlra is nézni. A válogatás szempontjaként természetesen a férfiak és nők aránya is fontos volt. Mondhatnám azt is, hogy koncepcióm egyik lényege éppen a különbözőségek felmutatása, mert sokkal jobban érdekel a különbözőség, mint a hasonlóság: szerintem ettől olyan gazdag a magyar képzőművészet.

- Festőművész vagy, nem hajlott az „ecseted” a festők felé? Hogyan találtál arányosságot az egyes területek között?

Magam sem kizárólag festészettel foglalkozom, nem is vagyok igazán festő. Több művészeti ágban munkálkodom. A válogatásnál is igyekeztem, hogy a festészet mellett a grafikák, illetve a térbeli művek, a szobrok, installációk, koncept jellegű munkák legyenek jelen. Sőt, a korunk művészetére oly jellemző műnemek közötti átjárhatóság is megmutatkozzon. Igyekeztem olyan alkotókat meghívni, akik sokféle matériát használnak, a természetestől a legújabb anyagokig, vagy technikai médiumokat, számítógépet, videót. E logika mentén kértem fel a művészeket, a sokszínűséget céloztam, a többféle művészi magatartás és alkotói alapállás érdekelt. Teljesen más kérdés, hogy az általam felkért művészek közül, hányan és hogyan mondtak nemet a felkérésre, hogy a műveik szerepeljenek a 2020-as Képzőművészeti Szalonon.

- Hogyan élted meg, hogy a toleráns, empatikus megközelítéssel alakuló Szabadjáték szalonra sokan mondtak nemet?

Nem olyan nagy számú az elutasítók köre, bár sajnos néhány általam jelentősnek tartott alkotó különböző indítékból távol marad. Engem, mint kurátort a művészek felkérésekor kizárólag a művészi kvalitás, ha úgy tetszik, az egyes pályaívek érdekeltek, semmiféle prekoncepcióval nem éltem. Értékes tapasztalat volt, hogy vannak művészek, akik nagyon tisztességes, őszinte, korrekt levélben leírták a problémáikat, hogy miért nem kívánnak részt venni. Megértettem. Vannak közöttük, akik eleve nem értenek egyet a Műcsarnok jelenlegi pozíciójával, vagy éppen egy szalon típusú kiállítási formában nem akarnak részt venni. Nagyon összetett ez a kérdés. Amúgy is elég problémásak vagyunk. Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy hihetetlenül sok a személyes sértettség a képzőművészek körében. Ennek oka a mellőzöttség, a sikerek és a megbecsülés  hiánya, az alkotás érdekében hozott hiábavaló áldozatok sokasága, mint például a meg nem térülő befektetések vesztesége, vagy a szakma érdektelensége és a megmutatkozás, azaz a kiállítási lehetőségek hiánya. Szerintem ez azzal is összefügg, hogy amint a művész a munkája révén megmutatkozik, lehull róla a páncél és védtelenné válik. Vagy legalábbis ezt hiszi. Így minden pillanatban kiteszi magát a kritikának, és ez félelemmel is eltöltheti. Rendkívül sebezhető és érzékeny emberekből áll ez a szakma.

- A hagyománytisztelet és a modern megújulási folyamatok hogyan férnek meg egymással az idei Nemzeti Szalonon?

Azt gondolom, hogy a Szabadjáték kiállítás az egész szakma ünnepe. Ha ünnepelünk, akkor jöhet a torta is, ami maga a művészet. Ebben a gyönyörű tortában mindenféle finomság van, aszalványok, dió, mogyoró, csodás krémek. A kérdés az, hogy mekkora szeletet tudunk kivágni belőle, hogy minél jellemzőbb lehessen ez a rész a torta egészére, színben, ízben, rétegeiben, zamatában. Mivel az egész torta nem fér el a Műcsarnokban, egyetlen szeletnek kell minél gazdagabbnak, minél ízletesebbnek lennie, hiszen ez reprezentálja az egész ünnepi tortát. Ha túl kicsi a szelet, és kimaradt a mazsola vagy az eper, netán a mandula, az baj. Ezért törekedtem a megfelelő méretű metszetre a szelet tálalásakor. Persze elszomorít, hogy az általam elengedhetetlennek tűnő marcipánhoz nem jutottam hozzá, mert így az nem is lehet része a tortaszeletnek. Hiányozni fog, de az biztos, hogy arra törekedtem, hogy a lehető legjobb tudásunk szerint, a művészek minél szélesebb körét összefogva erősítsük a képzőművészet presztízsét, a lehető leggyorsabban temessük be az árkokat, és a szakma érdekében, a jelenkori művészet érdekében próbáljuk tenni a dolgunkat. Ha a különböző gondolkodású művészek együtt tudnak lenni és megférnek egymással, az a híd az egész társadalom, az ország és a világ javát szolgálja. 

Én ebben hiszek.

írta: Hangyál Judit

Interjúnk a rendkívüli helyzet bevezetése előtt készült.