A feladat egyértelmű: meg kell tölteni a teret műalkotásokkal. Mi számít műalkotásnak? Mi legyen a tematika? Ki segít megvalósítani az elképzelést? Elég vagyok én ehhez? Látom a máskor oly magabiztos tinédzserek arcán a tanácstalanságot és a várakozást. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel: önálló gondolatokat és ötleteket várnak tőlük.

A folyamatban az az legfurcsább, hogy semmi baj velük, hiszen amint kapnak egy hívószót, azonnal elindul a fantáziájuk és képesek a feladat megoldására. Jelen esetben ezt: írd fel egy cédulára, ami eszedbe jut, és ragaszd fel a falra. A cetlik tematizálása már nehezebb feladat, de néhány biztató szó elég, és máris működik. A rövid megjegyzéseket olvasva elgondolkozom: ezek a fiatalok tényleg ennyire társas magányban élnek? A feljegyzett gondolatok mindegyike azt tükrözi, hogy magukat csak individuumként tudják definiálni, annak ellenére, hogy csoportban dolgoznak.

A foglalkozás egyik legaktívabb résztvevője, Vidra Gergő vállalkozott arra, hogy reflektál az alkotói folyamatról:

„Érdekesnek találom a különböző látásmódokat, amelyeket a kortársaim leírtak vagy kimondtak a cetlikkel kapcsolatban. Bevallom, mikor otthon átolvastam, nem értettem az átmenet és a csoportosított szavak/cetlik rendszerezését. Úgy érzem, próbálunk elindulni, de valamiért mindig visszatérünk ugyanarra a pontra, egy helyben toporgunk. Nem tudom, a többiek hogyan állnak egy ilyen foglalkozáshoz, de én abszolút szabadon gondolkodom, és megpróbálom a lehető legtöbbet beletenni magamból.”

Gergő benyomása azért érdekes, mert abban pillanatban, ahogy a fiatalok az okostelefonokhoz nyúlhatnak, azonnal kinyílik a világ, és képesek együtt gondolkodni. Vajon mi lehet az oka? Ha nincs ott a másik, akkor nem ciki, hogy én máshogy látom a dolgokat? Ha van közöttük egy kütyü, akkor bármit bátran leírhatok? A mai negyvenes generációhoz képest ijesztőnek tűnik a mentalitásbeli eltérés. A kamaszok nem tudnak csapatban dolgozni, érvelni, vitázni, segítség vagy vezérfonal nélkül kommunikálni. Képtelen megvédeni az álláspontjukat, inkább visszavonulót fújnak. A legijesztőbb mégis az, hogy nincsenek tisztában az értékeikkel, a tudásukkal. Hogy mennyi lehetőséget használnak rosszul, vagy csak mennyivel több hasznot érhetnének el. Valahogy nem észlelik, hogy az internet korlátlan lehetőségeket kínál. Vajon miért? 

És elérkezik a válságos pillanat: a határidő sürgetése. A kiállítótérnek meg kell telnie élettel, hiszen érkeznek a látogatók. Varázsütésre a fiatalok, akik eddig a maguk kis világába zárkóztak, csapattá kovácsolódnak és lélegzetelállító kiállítást hoznak létre a foglalkozást vezető művészetpedagógus, Bán Ildikó vezetésével. Érzékenyen válogatnak a művészek munkái között, igazán egyedi gyűjteményt hoznak létre. Bepillantást engednek a saját világukba, mintha végre megengednék, hogy a világ meglássa érzékeny tinédzserlelkük egy-egy szeletét. A programsorozat és a kiállítás által felvetett kérdésre: EZ KIT ÉRDEKEL? pedig ők is, a nézők is választ kapnak az immár teljessé vált kiállításukkal, amely május utolsó hetében látogatható a Műcsarnok#Boxban.

Írta: Vámosi Eszter