Receptre kellene felírni ezeket a festményeket.
Bevallom, meglepődtem, amikor Máriási Masznyik képeivel először találkoztam itt, a Műcsarnokban. Élettel teli, boldogságot adó anyag, a szépérzékemet borzongatja. Olyan pozitívan hatott rám, hogy el sem akartam jönni a kiállításról,. Pedig nyár van, süt a nap, élénkek a színek, és mégis, ezek a valami egészen lenyűgöző hangulatba hoztak.
Olvasni kezdtem a festőről, többet akartam tudni róla, bár néha nem érzem fontosnak a sok információt, néha elég, ha „csak” a képeivel vagyok.
Fotó: Műcsarnok
Madarat tolláról…, tartja a mondás, és ha ezt komolyan vesszük, akkor minden rendben, hiszen Weöres Sándor és Szakonyi Károly is barátai voltak Máriási Masznyiknak, aki Bernáth és Berény Róbert tanítványaként olyan alkotásokkal állt a publikum elé, amelyek a századvég piktúrájának talán a legmodernebb vonalába tartoznak, hiszen témájukat a technikai forradalom által felszabadított látvány szolgáltatta. Munkásságát Budapesten és vidéken mozaikok, sgraffitók, gobelinek és festmények őrzik. 1956 óta vett részt önálló kiállításokkal a magyar képzőművészeti életben. A Műegyetemen a Rajzi és Formaismereti Tanszék docense volt, de elsősorban művész, újat kereső és újat alkotó, a 20. században a 21.-re is érvényes alkotásokat létrehozó és hagyományozó festő.
Barátja, Szakonyi Károly így ír róla:
„A meglódult tudomány eljuttatta az embert az addig csak sejtett világba, felrepítette a Kozmoszba, ahonnan lakóhelyünk, szülőföldünk egésze lett egyszerre áttekinthetővé, és ugyanígy megismertette velünk a mikrokozmoszt, sőt az anyagszerkezet eladdig a szemünk elől elzárt titkait.
Fotó: Műcsarnok
Máriási Ivánt megihlette ez a csoda, világunk makro- és mikro rejtelmei, a szépség, mely ott van az egészben ugyanúgy mint a legparányibb részecskében, sőt a formák végtelennek mondható ritmikus ismétlődésében is. Nem a századok óta ismertet, a barlangrajzokon, a naiv piktúrán, a reneszánsz pontosságon, az impresszionizmus líraiságán vagy a különböző izmusok során át ábrázolt világot vetíti elénk, hanem azt, ami mindezek mögött és mindezek mélyén van, és amiből minden teremtődött és folytonosan teremtődik. Ez képeinek a tárgya.
Máriási Iván a létezést körülfogó, a Kozmoszban vagy a mikroszkopikus valóságban megbúvó jelenségek festője.
Bátor festő, odaállt a tudósok mellé, és azt mondta, ne gondolja senki, hogy az, amit az űrhajós a kozmoszból lát, vagy amit a tudós a nagyító lencse segítségével megpillanthat, az nem ugyanolyan szépség, nem ugyanolyan költészet, mint egy Rubens-festette nőalak, egy Chagall- álomkép, egy Kandinszkij vagy Picasso festmény, vagy egy Matisse-csendélet. Mert ugyanolyan. Csak nem a dolgokra való egyszeri rápillantás élménye ihleti meg Máriási Ivánt, hanem az ősanyag – a föld, a víz, a tűz és levegő – bomlásának és újjáéledésének, átalakulásának, folytonos mozgásának a ritmusa, az elemek együttléte és egymásra hatása, a végtelen terekben gomolygó ködök, szabad szemmel nem, csak a technika műszereivel követhető szerkezeti formációk, csillagkép teremtődések.”
Máriási Masznyik Iván a Kozmosz című kárpit kartonja előtt
Máriási a világegyetem harmóniájáról ad hírt a festészet eszközeivel. Filozófiája a kor megélése, megértése, megszeretése és megszerettetése. Olyan látványokat tár fel, amely az ő közvetítése nélkül csak a laboratóriumokban, űrállomások képernyőin dokumentálódnának, és maradnának csak a tudomány és technika titkai.A képeit nézve még az is felmerül, hogy például a televíziónak a sok értelmetlenségnek tűnő tevékenysége mellett haszna is van, hiszen amikor a mélytengeri búvárokat nézhetjük, amint kameráikkal feltárják a vízi élet sötétjét, pompázatosabbnál pompázatosabb színek tűnnek elénk a tenger titkaiból. Máriási is így tárja fel előttünk ecsettel és vászonnal, egyedülálló művészettel a lét ismeretlen csodáit.
Ő a Kozmosz portréját festi. Az ég és a föld, a felszín és a tenger világának portréját. A fölfedezés öröme sugárzik képeiről.
Az erős és egyben nagyon finom, érzékeny esztétikai élményt nyújtó látomásokban a szigorúan vett tudományosság és a legszabadabb fantázia vegyül színekben, örvénylik, teremt ritmust és ad bizonyságot arról, hogy a természetben az örökös változások, forrongások és ütközések ellenére is a világ és benne az ember mégiscsak harmóniára, szépségre teremtődött.
A kiállítás szeptember 22-ig látható.
írta: Hangyál Judit