ORKESZTIKA

2019. január 03. - Műcsarnok Kunsthalle Budapest

art55_mozdulat15.jpg

http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/mozdulat-muveszet.1604.html?pageid=119

Szeretem a Műcsarnok Rejtett történetek kiállítását.

Az élet minden fontosabb területére rákanyarodik, mutatva elődeink törekvését a változásra. Eszünk, mozgunk, vágyunk a természet közelségére. Változni kéne, hogy változtathassunk. Nem könnyű, legalábbis ha magamból indulok ki. Odáig mindig eljutok, hogy jó lenne másképp élni, mert így nem érzem jól magam. A folytatás már sokkal nehezebb.

A szüleimtől csak jót, szépet és követendőt kaptam. Ma, felnőtt fejjel, anyaként tudom csak pontosan megítélni, hogy milyen felelősség gyereket nevelni. Próbáltam úgy csinálni, ahogy ők. Én mindent megkaptam, minden lehetőséget, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat, kipróbálhassak mindent, ami érdekelt.

mozdulatkorus11.jpg

http://www.tanc.hu/a-mozdulatmuveszeti-studio-felhivasa/

A sportnak fontos szerepe volt az életemben, sajnos leginkább csak gyerekkoromban. Megállás nélkül ugráltam, mindenre felmásztam és mindenről lelógtam. Szüleim tudták, hogy valahol le kell vezetnem az energiáimat. Szertornára válogattak be az iskolában, a budapesti Honvéd üdvöskéje voltam. Az iskolás éveimet sporttagozaton kezdtem. Az edzőimet imádtam, ők is engem. Különleges kapcsolat maradt meg köztünk. Már gimnazista voltam, amikor egyszer az újpesti piacon találkoztunk velük. Kriszta néninek könnybe lábadt a szeme, Gabi bácsi olyan szeretettel nézett rám, amire kevés pedagógus egyéniség lett volna erre képes az életemből. Még most is összeszorul a torkom, ha visszagondolok arra, hogy talán cserben hagytam őket, amikor úgy döntöttem, hogy befejezem a velük való munkát, és többé nem mentem edzésre. Rengeteg energiát, figyelmet és szeretetet kaptam tőlük. Igaz, szigorúságot és keménységet is, amit otthon a szüleimtől soha nem tapasztaltam. Ezt valószínűleg csak az érti, aki valaha versenysportolt, és tudja, milyen különleges kapcsolat van edző és sportoló között. Amikor néha felmerül a sajtóban, hogy milyen kegyetlenek is tudnak lenni a trénerek a sportéletben, inkább hallgatok: úgysem tudom elfogadtatni a környezetemmel, hogy az egy másik világ. A teljesítményt nem annyira finom eszközökkel, de kiszedik a sportolóból, feltéve, ha meg vannak győződve róla, hogy képes rá.

Hogy mit köszönhetek rövid, de nagyon tartalmas sportolói múltamnak? A fegyelmet. Az akaratot. A csapatjátékosságot. És a rendszert. Ezek életre szóló tartást próbáltak adni.

mozdulatkorus.jpg

http://www.tanc.hu/a-mozdulatmuveszeti-studio-felhivasa/

Amikor a tornát abbahagytam, anyukám balettozni vitt. A Jókai téren volt egy híres balettiskola Rózsa Magda balettmester vezetésével. Élő zongoramuzsikára mozogtunk. Eta néni, egy drága, hófehér hajú, klasszikus „kalácskontyot” viselő asszony ült a zongoránál, már nagyon idős volt, de a balett-terem az életet jelentette neki. Azt hiszem, Magda néninek nem az volt a célja, hogy feltétlenül balett tehetségeket neveljen – bár nyilván erősen figyelte, hogy kiből lehet az –, hanem az, hogy megszerettesse velünk a táncot, a balett eleganciáját. Ez sikerült. Magda néni szigorú volt, egy csörgődobbal járkált, és mindig számolt. Egy két há, négy öt hat… Ha nem szépen nyújtottad ki a lábad, kecsesen, finoman rákoppintott a dobverővel.

Nagyon szeretni való hely volt, imádtam odajárni. Magda néni megadta a módját az iskola komolyságának, így minden év végén vizsgázni kellett a tananyagból. Az első balettvizsgámon orkesztikából kellett levizsgáznom. Méregzöld, erre az alkalomra varrt, gyönyörű dresszem volt, korabeli stílusú hajpánttal a fejemen.

Anyukám legjobb barátnője a színpadra lépés előtt a nyakamba tette görög, színarany nyakékét; úgy éreztem, nagyon illik hozzám, és még jobban kihúztam magam. Persze csak később tudtam meg, hogy a kollié értéke vetekedett egy Zsiguli árával.

Erre az alkalomra nem nagyon gondoltam ilyen elevenen az elmúlt 35 évben. De most, ahogy a Műcsarnok kiállításán megláttam az orkesztikáról, Dienes Valériáról, mozdulatművészetről szóló részt, könnyen jöttek az emlékek. Olyan jó, hogy volt – és ma is van – némi közöm ehhez. Hálás lehetek, hogy értem, mi a lényege ennek a mozgásformának. Sajnálom, hogy nem fejlesztettem tökéletesre a magam módján. Ezt sem. Nem tudok elképzelni tiszteletreméltóbbat, mint amikor valaki nagyon ért ahhoz, amivel foglalkozik. Ezért imádom, amikor a dobogó legfelső fokán áll egy sportoló, és neki szól a himnusz.

Egy adott helyen, pillanatban, térben és időben a világ legjobbjának lenni valamiben. Bármiben.

Tökéletesség.

Bizony, jó érzés szembesülni a saját rejtett történeteimmel. Van egy családias, pici edzőterem a közelünkben, ahová, ha időm engedi, lemegyek mozogni. Azt hiszem, ideje meglátogatni a felnőtt balettóráit is.

19115333_3ee851fa721b2673539211096d8e0fb4_wm.jpg

https://index.hu/kultur/2018/01/02/meghalt_e._kovacs_eva_mozdulatmuvesz/

Írta: Hangyál Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://mucsarnok.blog.hu/api/trackback/id/tr8414531238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.