„Édesapámat nem felejtették el!”

Huszárik Kata tárlatvezetése, Műcsarnok, 2018. szeptember 20.

2018. szeptember 27. - Műcsarnok Kunsthalle Budapest

216a0641_v.jpg

Nézem Kata törékeny alkatát, hallgatom szépen csengő hangját. Inkább édesanyjára hasonlít: Nagy Annára, a csodálatos színésznőre. Bizonyára nem könnyű feladat többszörösen kilépni a komfortzónájából, hiszen színésznő, természetes közege a szereplés, a nyilvános beszéd, de édesapjáról beszélni nem lehet egyszerű, több szempontból sem. Meg kellett találnia a személyes mondanivaló és az el nem mondható titkok között az egyensúlyt.Meg kell értenünk, hogy van, amit az édesapjával kapcsolatban Kata megtart magának. Az övé. És nem adja. Ez így van jól.

Tízévesen vesztette el az apját, és bár ritkán találkoztak, de így is létrejött egy különleges apa-lánya viszony. Huszárik Zoltán nem volt a klasszikus értelemben vett édesapa. Kata úgy emlékszik, talán a halála előtti egy évben kezdték valóban felfedezni egymást.

216a0648_v.jpg

Amikor Kata beszélni kezd az emlékeiről, el-elcsuklik a hangja. Nagyon magas, jó illatú, vékony, ápolt, jól öltözött férfi volt Huszárik Zoltán. Nagymama mindig kivasalta a gyűrött, külföldről beszerzett jó minőségű, vászon ingeit. „Zolikám, ilyen gyűrött ingben nem lehet járni!”

Mindig leült Kata mellé a földre, és rajzolt. Mindenre, ami a keze ügyébe került, zsebkendőre, szalvétára, fecnikre. A kiállítás képei is azt bizonyítják, hogy az ösztön volt a fontos. A képeken nincs dátum, szignó, cím, adat. Semmi, csak a rajz. Rajzolnia kellett.

Kata szeme csillog, amikor édesapja szarvasbőrkötéses, arany szegélyes határidőnaplójáról mesél. Huszárik halála óta Kata őrzi, és ma már érteni véli a benne rejlő jegyzeteket: kinyílt egy újabb csoda, érkezik a varázslat. A napló olyan, mint a filmjei, sok pici apró töredékből áll össze az egész. Rajzok a lapok sarkain, idézetek, gondolatok, zálogcédula, telefonszámok, elintézni valók és a Balázs Béla Stúdió tagsági igazolványa.

Huszárik Zoltán Domonyban született, paraszti családban nőtt fel. Az erős szépérzékkel rendelkező nagyszülők kilógtak a paraszti élet mindennapjaiból.

216a0696_v.jpg

Igényük volt a szépre, az ízlésesre. Nagypapa által faragott bölcsőben ringatták a kis Zoltánt. Nagymama csodaszép textilekkel dolgozott, gyönyörűen varrt. Magas kort megélt, derékszögben görnyedt asszony volt, olyan, mint a Tisztelet az öregasszonyoknak plakátján szereplő figura. Nagyítóval ugyan, de mindennap olvasott.

Többre vágyás volt az egész családban. Nem nagyravágyás, hanem valami többre, szebbre volt igényük. Huszárik ezt örökölte. Nagymamája történetei alapján Kata megtudta, hogy édesapja egészen kicsi korában felkéredzkedett a falu határába tartó szekérre. Kis lapáttal és vödörrel, a bányából hozott agyagból otthon készítette a szobrait. Például lovakat. A ló mint szimbólum igen fontos volt neki.

Imádott olvasni. Otthon nemigen volt könyv, csak – természetesen – a Biblia és az évente megjelenő kalendárium. Ezekből tanult meg olvasni 4-5 éves korában. A háború alatt a Domonyban álló három kastélyt kifosztották, miután tulajdonosai elmenekültek. Huszárik Zoltán könyveket hozott haza a kastélyból, de ugyanazzal a lendülettel a nagymama vissza is küldte: nem szabad elvenni más tulajdonát. A könyv igazi érték volt.

Huszárik gyerekkorának egyik fő meghatározója a mese volt. A faluban esténként összegyűltek, beszélgettek, meséltek az emberek. Kata emlékszik, kislányként hogyan figyelte, hallgatta őket, de a pikánsabb részeknél tót nyelvre váltottak, így a csattanókról mindig lemaradt.

216a0703_v.jpg

Huszárik Zoltánt édesanyja egyedül nevelte – kétéves volt, amikor apja meghalt. Az aszódi Petőfi Sándor Gimnáziumban találkozott Schéner Mihály festővel, aki a szárnyai alá vette. Innen vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára. Szegények voltak, aprócska földdel. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a család kuláklistára kerüljön, és Huszárik Zoltánt kirúgják a főiskoláról.

A sors furcsa fintora, hogy később Katát az a nő felvételiztette, aki évekkel azelőtt édesapját eltanácsolta az intézményből. Körforgás. Visszakanyarodás.

Kata elindul, és mi vele tartunk a képek közötti sétán. Szindbád. Nyugtalanság, életigenlés, erő. Milyen az, ha valaki nem találja a helyét? Sodródik. Ízek, látvány, szépség, az élet minden csúnyaságával dacolva, Huszárik sem találta a saját útját.

Kata mosolyogva beszél a Szindbád alatt szövődött szerelmekről, amelynek egyik (édes) gyümölcse ő maga. Van ebből az időszakból egy kép: Nagy Anna a Hámori-tó jegén korcsolyázik, hasában az icipici Katával. Körforgás. Kata életében először akkor járt a Hámori-tónál, amikor már a szíve alatt hordta a kisfiát, de ő maga még nem tudott róla. Visszakanyarodás.

Néhány vicces történetet is elmesél Kata a Szindbád idejéből. Huszárik eredetileg Vittorio de Sicának ajánlotta a főszerepet. Róma egyik hangulatos éttermében találkoztak, ahová a művész az egész családját magával vitte. Feleség, gyerekek, édesanya, após, anyós, szóval jó hangulatú, igazi olaszos este volt. A vacsora végén udvariasan elbúcsúztak, Huszárik Zoltán pedig ott maradt egy horribilis éttermi számlával, amit egy OTP-kölcsönnel tudott csak kiegyenlíteni. Innen a legendás mondás: „Latinovits remek színész. És keveset eszik.”

216a0650_v.jpg

A nők és a barátok. „Csak az tud főzni, aki szeret enni.” Huszárik rendkívül sármos férfi volt, és imádta a nőket. Nagy Anna azzal a kéréssel engedte el Katát erre a tárlatvezetésre, hogy ne mondjon sokat a nőkről. Talán egy másik beszélgetés témája lehetne, hogy a nagy szívű művész milyen sebeket ejtett a szerelmein. Férfiként, apaként senki nem tudta megtartani, sem az édesanyja, sem a feleségei, sem Kata mamája, sem Kata. Senki. Ment tovább, mint Szindbád. Bizonyára sok fájdalmat okozott.

Barátok. Kata sajnálja, hogy a pezsgő baráti, művészeti társasági életből az ő generációja már kimaradt. Huszárik barátai különböző művészeti ágakhoz tartoztak, ettek-ittak és állandóan beszélgettek, eszmét cseréltek, vitatkoztak. Részt vállaltak a világ mozgatásában.

Csontváry. „Ég a ménes.” Kata ott volt a forgatáson, a hangulatot nem felejti soha. Huszárik táncolt a bolondokkal. Szeretetből tette. Kata szerint édesapja soha nem volt leereszkedő, mindig, minden helyzetben otthonosan mozgott, mindenkivel megtalálta a hangot. Katának volt egy Klári nénije, aki sokat vigyázott rá gyermekkorában. Klári néni sosem találkozott Huszárikkal, de nagyon haragudott rá, nem tudta megbocsátani, hogy nem foglalkozik eleget a kislányával. „Milyen apa az ilyen!” Egyszer azonban összefutottak, és Klári néni attól a naptól kezdve rajongásig szerette Huszárikot. „Bűbájos, kedves, drága ember, nem lehet rá haragudni!”

A bőrönd. A Columbus utcai lakásban 1981-ben Huszárik halála napján az asztalon feküdt egy bőrönd. A kiállításon ez is látható. Kata őrzi. Egy díj, egy csont, egy cserép. És egy vadgesztenye. Valaki élt, sétált, felvette a gesztenyét a földről. Huszárik elment, a gesztenye pedig még mindig ott lapul a bőrönd mélyén.

216a0714_v.jpg

A szakmában híressé vált ez a mondata: azért vagyunk itt, hogy alkossunk, és ezzel lábnyomot hagyjunk az utókornak. Huszárik Zoltánt nem felejtjük. Ő nemcsak egyetlen lábnyomot örökített az utódokra, de lépéseket is, megkezdett utakat. És egy vadgesztenyét.

Huszárik Zoltán rajzai, grafikái október 7-ig láthatók a Műcsarnokban.

Írta: Hangyál Judit

A bejegyzés trackback címe:

https://mucsarnok.blog.hu/api/trackback/id/tr5914267155

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.