Huszárik Zoltán emlékezete

2018. július 09. - Műcsarnok Kunsthalle Budapest

Sellő Hajnal fiatal vágóasszisztensként ismerte meg Huszárik Zoltánt. Egy csésze kávé és mellett, Huszárik Kata társaságában idézi fel a rendezőhöz fűződő emlékeit. A blog szerzőjének most csupán a krónikás szerepe marad, mivel Kata, kapva az alkalmon, átveszi a kérdező szerepét. 

 

- Sokan legendaként emlegetik apámat. Te is így emlékszel rá?

- Nem, semmiképp. Amikor megismertem, Morell Misi bácsival a Szindbádot vágták. Tudnod kell, hogy Misi bácsi maga is képzőművész volt, így nagyon azonos hullámhosszon voltak. Abban az időben még filmre forgattunk. Míg ma, a számítógépes technikának köszönhetően végtelen számú változat készülhet egy nyersanyagból, akkoriban maximum hat-nyolc variáció lehetett. Igaz, hogy a celluloid ragasztható volt, de minden egyes vágás meglátszott a pozitívon. Kata, apád rengeteg képzőművészeti, irodalmi anyagot használt fel a filmhez – köszönhetően az elképesztő műveltségének. Misi bácsi megkapta a leforgatott musztert, és abból készített egy vázat. Aztán a megbeszélt napon apád besétált a vágószobába, és a vázból kiindulva megszületett a szerkesztett jelenet. Kellett neki az inspiráció.

 

sello.gifForrás: bp24.blog.hu

- Sok időt töltött apa a vágószobában?

- Nem mondanám. Amikor megígérte, mindig jött, de folyton készült Domonyba. Ugye ott született?

- Igen, de nem járt annyit haza.

- Ez érdekes, pedig Domony komoly kötődés volt számára. Tudod, amikor bent ült a vágószobában, rengeteget beszélgetett Misi bácsival vagy azokkal a kollégákkal, akik épp azon a folyosón dolgoztak. Mindig az volt az érzésem, hogy bár vidékről jött, mégis olyan volt, mintha Párizsban született volna. Szuperintelligens fazon volt az édesapád. Olyan nonchalance-szal ragadt rá az intelligencia és a tudás, hogy az döbbenetes.

 

- Van egy családi történet: Domonyban hét kastély van. A háború után mindenki vitte, amit talált, apám persze a könyveket. Amikor a nagyanyám meglátta, hogy elhozta a kastély tulajdonát, visszahordta az összeset. Tisztességes asszony volt, nem hagyhatta, hogy apám elvegye, ami nem az övék.

- Lehet, hogy visszavitte, de hogy minden betűjét felszívta, az olyan biztos, mint ahogy most itt ülünk. Nagyon szerettem a tudást, ami sugárzott belőle. És tudod, mindig egy füzettel járt, abba rajzolt folyton. Tussal, ha jól emlékszem.

- Igen, a határidőnaplóiba. Képzeljétek, van egy, amire különösen emlékszem. Mindig csodálatos füzetei voltak, de ez... egy szarvasbőr napló volt, aminek a lapjai arany szegélyűek voltak. Gyönyörű volt.

 - Más a körmét rágja, az ő keze viszont egy pillanatra nem állt meg. Rendületlenül rajzolt. Erre gondolom Te is emlékszel...

 - Igen. Az első emlékem apáról, hogy ülök a földön, ő mellettem ül, és valami papírcetlire rajzol. Felnőtt létére ott kuporgott mellettem, és járt a keze. De most nem az én emlékeimet kutatjuk, hanem a tiédet. Tudsz mesélni még a Szindbádról és mondjuk a forgatásról?

- Sára Sanyival valahogy közel nőttek fel egymáshoz.

- Igen, Sára turai volt. Együtt fociztak gyerekként a Galga-parton.

 - Akkor jól emlékszem. Sára társa volt ebben a filmben, de ez nem okozott problémát. Sanyi könnyen felvette a társ szerepét. A két ember látásmódja közel volt egymáshoz. Zoli elképzelései elmosódottabbak és megengedőbbek voltak, míg Sanyi kocka volt. Vayer Tamás csodás díszletet tervezett, az volt a  keret. Volt miből kihozni a maximumot. Zolinak belülről, ösztönösen jött, hogy mit akar viszontlátni a vásznon. Nagyon határozott elképzeléssel érkezett a forgatásra. Ezért is hagyta Misi bácsira a szerkesztett vázlat elkészítését. Az utómunkánál kellett az az inspiráció, amit Misi bácsi, a beszélgetések, vagy éppen a papírfecnin megörökített rajz jelentett.

huszarik_zoltan-990x556.jpgForrás: filmtekercs.hu

 - De a filmet nem vele fejezte be, ugye?

- De igen, vele fejezte be a Szindbádot. De a Szindbádhoz leforgatott búcsú rengeteg nem használt snittjéből (az öregasszonyról) már nem ő vágta a Tisztelet az öregasszonyoknakkisfilmet, hanem Széchenyi Médi.

- A Filmgyárban volt olyan, aki különösen közel állt hozzá, úgy, mint Morell Mihály?

 - Apád mindenkinek udvarolt, mindenkivel kedves volt. Nagyon szerethető pasi volt. Azt hiszem, úgy bomlottak érte a nők, hogy semmit nem kellett érte csinálnia.

 - Tényleg? De hogyan?

 - Iszonyú kellemes módon tudott udvarolni a semmiért. Én akkor mentem férjhez, kívül voltam az érdeklődési körén, de láttam, hogyan viselkedett a nőkkel. Egy jó szendvicsért kezet csókolt a büfésnőnek, aki ettől úgy érezte, ő a világ közepe. Pedig tudta, hogy hamarosan jön a következő. Nem szégyellt semmit, ő így volt egyben. Nem gondolta magát többnek senkinél. Nem volt zavaró a természetessége. Azt a fajta kulturáltságot, intelligenciát sugallta, amire akkor én például még nem voltam érett. Úgy sütött belőle a tudás, hogy eközben nem szégyenített meg senkit.

Az előző kérdésedre válaszolva: Iványi Klári szinkronvágó fegyverneki csaj volt. Nagydarab, kövér, jókedvű, Hegyi Barna operatőr – Hegyi Barbara színésznő édesapja (a szerző)muraközi Madonnának hívta. Ő mindenkinél jobb viszonyban volt apáddal, mert Klári vidéki származása különlegessé tette a kapcsolatukat. Klárinak volt egy rezsója a vágószobában, mindig azon főzött lecsót. Amikor drága volt a paprika és a paradicsom, akkor kolbász volt több, ahogy javult a helyzet, úgy javult az arány. Többször kimentek együtt a Bosnyák téri piacra. Klári szuper csaj volt, pedig távol állt tőle a  franciás kultúra.

 

- Ez nagyon tetszik. Mesélj még apámról.

- Abban az utolsó snittben, a korcsolyázósban lett szerelmes anyádba. Az gyönyörű, abban minden benne van.

 p_8895_ncauigry.jpgForrás:filmtekercs.hu

- Akkor már a pocakjában voltam....

- Tényleg? Ezt nem tudtam. Ott még nagyon vékony volt. Azt tudtuk, hogy összejöttek, de nem tudtuk hogy már Te is vagy. Ez volt az első alkalom, hogy regisztráltam magamban: ha valaki gyereket szeretne, az olyan kell, hogy legyen, mint amilyen apád. Kulturált, intelligens.

 - Olyan jó hallani, hogy apámat szerették, hogy ilyen színes egyéniség volt!

- Azt hiszem, a legfőbb erénye az volt, hogy nagyon tudott élni, és én ezt nagyon becsülöm. Ez a mentalitás ma nagyon közel áll hozzám: minden nap úgy kell élni, hogy az már az enyém. Ő így élt. Nem sokat agyalta rajta, csak élt, és jól élt. Akkor is, amikor nem volt pénze. Mindig mondta: Misikém, adjál légyszi valamennyit, hogy a Juci Presszóban igyak valamit. Emlékszem, hogy a csajok is gálánsan bántak vele.  

- Annyira nem érdekelte a pénz, hogy a Balázs Béla-díját is elhagyta egy taxiban. Nagy erőkkel keresték, hogy visszajuttassák neki.

- Mesélek még egy utolsó sztorit apádról. Nem túl szalonképes. Tudod, hogy rengeteg szép inge volt. Neki is, Makk Karcsinak is. Nos, mint kiderült nemcsak ingei. Kapott Olaszországból egy alsónadrágot. Említettem, hogy mindig, mindenkivel haláltermészetesen viselkedett, Ebben az esetben is: bejött a vágószobába, letolta a nadrágját és megmutatta a gyönyörű, mintás olasz alsóját Misi bácsinak. Egyáltalán nem zavarta, hogy mi, lányok is látjuk. Csak örült, mint egy gyerek. Hazamentem friss házasként, és elmeséltem a férjemnek, hogy Zoli milyen gyönyörű alsót kapott. Snitt... valamivel később ültünk egy vacsorán. Ahogy annak lennie kell, épp beállt egy pillanatnyi csend, amikor – meg ne kérdezd, honnan – eszembe jutott, hogy én ugyanezt az alsót láttam az Aranypókban. Nem gondolkodtam, csak odaszóltam a férjemnek: Ferikém, ma láttam az Aranypókban Huszárik Zoli alsógatyáját. Mire a férjem: melyiket, azt a színeset? Gondolhatod, mennyire megfagyott a levegő...

- Jó anekdota, még sosem hallottam. Nagyon köszönöm a beszélgetést!

...és még hosszú percekig ülnek és beszélgetnek, papírfecnikről, golyóstollaktról, tusrajzokról, Huszárikról. Nézem Kata arcát. Az apját korán elvesztett lány büszkesége csillog a szemében. Issza Hajnal minden szavát, hisz egy újabb ajtó tárult fel, ami összeköti a tíz éves kislányt és a mára szintén szülővé lett fiatal nőt. Egy újabb szeletét ismerte meg annak a Huszárik Zoltánnak, aki mindenki másnak egy rövid, ám annál intenzívebb pályát befutott rendező – de Katának a világ legcsodálatosabb apukája. 

 

Az idő rögzíthető....

Szabó Réka Az idő rögzíthető című helyspecifikus installációja június 20-tól látogatható a Műcsarnok Kamaratermében. A művészeti körökben nagyra tartott, ám a hazai közönség számára kevésbé ismert művész installációi a fény különleges világába kalauzolják a látogatót.

Tovább

Egy hartai falitéka helyreállítása

Holló László nevéhez, illetve a Holló Műhelyhez fűződik a KÉZ│MŰ│REMEK kiállításon megtekinthető hartai falitéka helyreállítása. Ennek apropóján kezdtünk beszélgetni.

- Családi hagyomány, hogy népi mesterségekkel foglalkoznak?

- Édesapám, Holló Mihály rajztanár volt, édesanyám, Nagy Katalin pedig textiltervező iparművész,  aki az Országos Királyi Magyar Iparművészeti Iskola hallgatóival hetente egy napot a Nemzeti Múzeum néprajzi tárában tárgyak, motívumok rajzolásával töltött. Az 1920-as évek elején Gödöllőn ők hozták létre a főként bútorfestéssel foglalkozó Holló Műhelyt,  amely a Belvárosban és Jászdózsán még ma is működik.

_mg_7945.JPG

- Népművészet, népi tárgyak – mit tekintünk ezeknek?

- A népi tárgyak jelentése az utolsó másfél száz év alatt számtalanszor átértelmeződött, ezért szükséges lenne a szóhasználatról (népművészet, népi tárgyak, magyaros ízlés, népi iparművészet stb.) egy vitát kezdeményezni gyakorlati szakemberek, nyelvészek részvételével. Jómagam azok közé tartozom, akik azt vallják, hogy a népművészeti, népi tárgyak zömében azok a javak, amelyeket a korábbi századokban az önellátó paraszti közösségekben, illetve azok részére készültek. Az iparosodás eredményeképpen a hagyományőrző közösségeink a 20. század közepére felbomlottak, a népi tárgyak készítése és használata gyakorlatilag megszűnt.

Az ipari tömegáru  térhódításának ellenáramlataként a 19. század második felétől a kézműves tevékenységet tovább éltető mozgalmak születtek, amelyek különféle formában ma is élnek.

_mg_7950.JPG

Az ezek révén megszületett tárgyakat én a tradicionális kézműves alkotásokhoz sorolom, de miután az ihlető forrásuk a népi hagyomány, elengedhetetlen, hogy a művek alapanyaga, készítésmódja, szerkezete, formája, díszítménye megfeleljen a hagyományoknak, ezen túl a művek ma is jól használhatók legyenek és harmonikusan illeszkedjenek környezetükbe.

A Műcsarnokban megrendezett KÉZ│MŰ│REMEK c. kiállítás a nevének megfelelően az utóbbi évek kiemelkedő kézműves remekeit mutatja be.

_mg_8259_1.JPG

- Hogyan jutott eszébe, hogy egy 200 éves tárggyal és annak másolataival vegyen részt ezen a kiállításon?

- A munkám során sokszor megihletett a Kárpát-medence festettbútor-kultúrája. A hartai festett bútor egyike volt a kedvenceimnek a madaraival, lovasaival, tiszta szimmetrikus rendjével, évszámmal ellátott darabjaival, amelyek segítségével ez a bútorstílus fejlődése nyomon követhető a 19. század elejétől a második világháborúig. Már korábban is szerettem volna egy kamarakiállítást rendezni hartai bútorokból. Ezek közé tartozott az az 1817-es keltezésó falitéka, amelyet 1884-ben átfestettek. A tárgybemutatási koncepció az volt, hogy elkészítjük az 1884-es állapot másolatát, letisztítjuk a másodlagos lefestést és elkészítjük az 1817-es festésű téka másolatát is. A kiállításra felajánlott tárgyaim közül ezt a három tárgyat fogadták el a rendezők.

Falitéka vagy faliszekrény egy tárolóbútor. Felfüggesztették vagy falba mélyesztették, ez a klasszikus falitéka. Előfordult, hogy lábakon állt, padra vagy földre állították, ezt nevezik a talpas vagy lábastékának. Kis méretű szekrény, amelynek egyetlen ajtaja keskeny, gyakran rácsos. A téka általában az ajtóval szemközt, a szentsarokban állt. A 13-15. század óta használják. Tároltak benne imádságos vagy egyéb könyvet, italos vagy orvosságos edényt, tálakat, de akadt, aki a tejet rejtette a szerénybe. A szentsarokban álló tékában szentszobrok álltak.

- Látszólag egyszerű mechanikus munkának tűnik, vannak, akik a másolást nem is tartják alkotói folyamatnak. Mit gondol erről?

- Nem tudom, hogy ezek az emberek hogyan vélekednek az előadóművészetről. Végülis egy kotta alapján bárki elénekelhet egy operaáriát vagy egy népdalt, csak kottaolvasási képesség és képzett hang kell hozzá. A tradicionális tárgyak másolásához sem kell más, mint szakma- és anyagismeret, formaérzék, gyakorlat, ezek után egyszerű az egész.

_mg_7949.JPG

- Jelentett-e bármilyen nehézséget a másolat elkészítése?

- Első pillantásra minden egyszerűek tűnt, hiszen kiváló mesterek együttes munkájának eredményeképpen állítottuk helyre a tékát és készítettük el a másolatokat. Kiss Margit néprajzkutató, restaurátor, Juhász István asztalos, Szabó Benedek lakatos, Molnár Gábor kovács, Kovács Istvánné, Tábori Tiborné, Holló László bútorfestő és Rózsás Antal faszobrász vett részt a munkában. Meg kellett küzdeni a faanyag száradásával, a zár elkészítésével, a húzógombok esztergálásával. Megfelelő porfestékek hiánya miatt sajnos lemondtunk a kazein tempera használatáról, amelyet nagy hibának tartok.


_mg_8253.JPG

- Van-e folytatása a családi vállalkozásnak, hogy látja a jövőt?

- Gyerekeim, Dávid és Anna besegítenek, a társadalmi közeg is segíti a hagyományos kultúra éltetését. Csak reménykedni lehet, hogy a Zeneművészeti Egyetemhez hasonlóan az Iparművészeti Egyetem is felismeri népi kultúra megismertetésének fontosságát, legalábbis az érdeklődő hallgatók részére lehetővé teszi, hogy ezzel foglalkozzanak.

- Köszönöm, hogy mesélt nekem!

 Holló László hartai falitékája augusztus 10-ig megtekinthető a KÉZ│MŰ│REMEK kiállításon.

 

KÉZ|MŰ|REMEK és Művészetpedagógia

A Műcsarnok tinédzsereknek szóló művészetpedagógia foglalkozásáról már meséltem Önöknek. A hétvégén felsős diákokkal és a foglalkozást vezető Schopp Ildikóval jártam be KÉZ|MŰ|REMEK kiállítást.

 

Az Ildikó vezette foglalkozás négy korosztályt szólít meg: az 5-8 éves óvodásokat, a 8-10 éves kisiskolásokat, a 10-14 éves felsősöket, illetve a középiskolásokat. Programjai az egyes életkoroknak megfelelő eszközökkel igyekeznek érdeklődő, a művészetekre nyitott fiatalokat nevelni. Az egészen picik a mesék világán keresztül ismerik meg a kézműves hagyományokat. Az alsós diákok a kiállítás motívumai után kutatnak, míg a felsősök a tárgyak történetében mélyednek el. A tinédzserek pedig a velünk élő mesterségekkel foglalkoznak és tovább éltetik a jövő számára hasznos hagyományokat.

image1_1.jpeg 

A nyári táborok előtti utolsó foglalkozáson a záhonyi általános iskola diákjaival kalandoztunk. Tanáruk, Szvák Jánosné Éva tizenkét éve szervez művészeti táborokat a nyári szünet első hetében. A ukrán határ menti városból tizenkét kisdiák tölt egy hetet Budapesten és környékén, hogy bejárják a múzeumokat, művészetpedagógiai programokon vegyenek részt. Nem titkolt cél, hogy a gyerekek kultúrafogyasztó, a művészetekre érzékeny, érdeklődő felnőttekké váljanak. 

image2.jpeg

Schopp Ildikó foglalkozása tematikájában és hangulatában is értőn szólítja meg a kiskamaszokat. Felnőtt létemre azon kaptam magam, hogy magam is szívesen rajzolnék a gyerekekkel együtt.  Öröm volt megtapasztalni, hogy ez a tizenkét, gyökeresen eltérő környezetből érkezett iskolás milyen felkészülten, micsoda tudással és kreativitással jött ide. Ildikónak a népművészetet, hagyományokat és társadalmi kérdéseket feszegető kérdésire mindig tudták a választ, a tárgyak játékos megismerésébe pedig örömmel vetették bele magukat. A rajzos rejtvények éppúgy lekötötték a figyelmüket, mint a beszélgetős, kicsit oktató jellegű elemek.

 image3.jpeg

 

A foglalkozás végére a gyerekek nemcsak a kiállított tárgyakkal ismerkedtek meg, hanem azokkal a kézműves remekekkel is, amelyek esetleg a világ egy távoli táján honosak. Történeteket, azonosságokat és különbségeket kerestek a kiállított kincsek között, és látható volt, hogy életre szóló élménnyel távoztak a Műcsarnok KÉZ|MŰ|REMEK kiállításáról. 

Akit érdekelnek a művészetpedagógiai vagy családi események, azok a Műcsarnok weboldalán tájékozódhatnak. Múzeum- és kiállításkedvelő szülőknek, nagyiknak igazán tartalmas szórakozást. ígérnek a programok.

Régi szakmák II.

A gépesített világ, a modern technológia a 20. században számtalan szakma elsorvadását, gyakran teljes eltűnését eredményezte. A múlt felkutatása és a népi mesterségek megismerése felé haladva érdemes elidőznünk az 1900-as évek vidéki életénél, hogy felelevenítsünk néhány, ma már alig ismert foglalkozást.

 

A lápvidéki pákászoknak a mocsár gazdag állat- és növényvilága kínált megélhetést. A halakat szigonnyal, hurokkal, varsával fogták meg, a nagyvadakat pedig csapdákkal, vermekkel. Íjjal vagy hajítófával ejtették el a madarakat, de gyűjtöttek mézet, gyógynövényt és orvosi piócát is. A leghíresebb pákász minden bizonnyal a Tüskevármindenki által ismert Matula bácsija volt. 

forras_blog_hu_1.jpgForrás:blog.hu

A magyar parasztember úgy tartotta, hogy az a legbátrabb, aki elsőnek megeszi a rákot. Falun nem nagyon fogyasztották ezt az ínyencséget, az urak viszont annál jobban kedvelték a ráklevest. A rákászok puszta kézzel vagy egy megbüdösödött májjal csalták a hálójukba a folyami rákot, majd a hálóval kiemelték a vízből.

 A falvak jellegzetes figurái voltak a vándorüvegesek, akik a hátukon cipelt üvegtáblákból kivágott darabokkal javították a parasztházak kitört ablakait, de az újakat is ők készítették. Az ügyesebbek befőttesüvegekkel, ivópoharakkal, üvegkancsókkal is kereskedtek. Emléküket ma is őrzi a közmondás: „Úgy kellett ez nékem, mint üveges tótnak a hanyatt esés!”

 forras_nyest_hu2.jpgForrás:nyest.hu

 

A falusi asszonyok fateknőben mostak és mosogattak, ezeket hatalmas farönkökből a teknővájók készítették.

 A szénégetők, szenesemberek a falu szélén állították fel boksáikat. A bükkből vagy tölgyfából épített rakást földdel takarták, a belsejében lévő üregben gyújtottak tüzet. Nagyjából egy hétig izzott az építmény, ezután lehúzták róla a földet, és az alatta lévő, kiégett szenet kis csomagokban árulták. A portékát a szenes vasalókhoz, tűzhelyek, kovácstűzhelyek fűtéséhez vásárolták.

Szintén a falu jellegzetes alakja volt a vándorköszörűs, aki a piacok mellett vert tanyát, és amíg a háziasszony tojásra, zöldségre alkudott, a mesterember kifente az elcsorbult konyhakést. 

forras_bumm_sk.jpgForrás:bumm.sk

A drótostót is fontos szereplője volt a faluközösségnek. Ő javította a fazekakat, porcelánokat, ragasztó híján dróthálóval fonta össze a törött darabokat.

forras_nyest_hu.jpg Forrás: nyest.hu

Ahogy ma az autónkat gumis műhelybe visszük, a lovaskocsik idején a kerékgyártók szakmája virágzott. Mivel a lovaskocsikon általában a kerék rongálódott el leghamarabb, ezért gyakran cserélték. A kaucsuk kerekek elterjedésével teljesen eltűntek a fakerék gyártásághoz értő mesteremberek.

A bakterházak még ma is üde színfoltok a kisebb falusi vasutak mellett. A sorompóőr vagy bakter dolga mindössze annyi volt, hogy leeressze a sorompót, ha a vonat közeledett.

forras_mapio_net.jpgForrás:mapio.net 

A századfordulós és a millenniumi építkezések rengeteg épületfát igényeltek. Ennek szállítását a Dunán, tutajjal oldották meg. Nyolc-tíz tutaj úszott egymás után, megrakva a tutajosokat alkalmazó fakereskedő rakományával. A minőségellenőr korai elődje volt a faktor, egy módosabb gazda, aki teljes vagyonával felelt az áru megérkezéséért.

 

Huszárik Zoltán - a velünk élő filmes legenda

A 20. századi magyar filmművészet egyik legmeghatározóbb alakja Huszárik Zoltán. E blog szerzője filmes családban nőtt fel, ahol a filmhez kötődő anekdoták a mindennapok természetes részei voltak. Huszárik Zoltán neve gyakorta felmerült ezekben a történetekben. Amikor megtudtam, hogy júniusban az ő grafikáiból nyílik kiállítás a Műcsarnokban, nagy örömmel fogtam bele egy kedvcsináló írásába. A sors furcsa játéka, hogy a szerző közeli barátja Huszárik Kata, a rendező lánya. Katával nagy szeretettel gyűjtöttük csokorba Önnek, kedves olvasó, ezt a néhány érdekességet a legendás filmrendező életéből.

 Néhány gondolat Huszárik Zoltán életéről hogy megértsük, honnan indult a legenda.

 Aszódra járt gimnáziumba, a Petőfi Sándor nevét viselő alma materbe.Itt oktatott Schéner Mihály festő, akinek hatása erősen érezhető a filmrendezőre oly jellemző, egyedi és különleges képi világban. Eredetileg balkezes volt, de a kor szokásainak megfelelően átszoktatták jobbkezesnek. Ettől kezdve jobb kézzel írt, de csodálatos grafikáit bal kézzel rajzolta.

Nem egyenes út vezetett a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára. Huszárik Zoltán az érettségi után a szegedi orvostudományi egyetemre és a Képzőművészeti Főiskolára is felvételizett. Családját kuláknak bélyegezték, ezért másodév után eltanácsolták, és csak 1959-ben térhetett vissza a Filmművészeti Főiskolára. A főiskolai években tartott kényszerpihenő alatt volt földműves, olajbányász, üzemi dekoratőr, hivatalnok és világosító a filmgyárban. Képzőművészként részt vett a Vajdahunyad vár restaurálásában.

Munkássága mérföldkő a magyar filmtörténetben, noha a rövidfilmjei mellett csupán két játékfilmet készített. Egyik legmeghatározóbb alkotását, az Elégiát 1965-ben forgatta.

A Szindbád, főszerepében Latinovits Zoltánnal, első nagyjátékfilmje volt. Amikor felkérte Sára Sándort operatőrnek, ő a több száz oldalas forgatókönyv láttán az mondta: lehetetlen megvalósítani a filmet. Huszárik azonban ragaszkodott az elképzeléséhez, még azt is megvárta, hogy Sára visszatérjen párizsi ösztöndíjáról.

Csoóri Sándor a rendező halálakor Legendacímmel verset írt hozzá, róla.

Halála után kilenc évvel kapott Kossuth-díjat.

 huszarik_zoltan_alapitvany.jpgForrás: Huszárik Zoltán Alapítvány

A rövid, de annál intenzívebb pálya valóságos legendává emelte Huszárikot. Korai halála tovább szőtte körülötte a titok fátylát. A kulisszák mögé Kata kalauzol bennünket.

- Apám igazi művész volt. A zsenialitás éppúgy ajándék, mint átok. Éppen ezért intenzív és szangvinikus életet élt. Sosem nyugodott.

- A szakmában köztudott volt, hogy két végéről égeti a gyertyát.

- Imádott élni, ugyanakkor ha nem érezte az ihletettséget, akkor megborult. Hullámzott, kellettek a barátok, a társasági élet, hogy oldja a feszültséget vagy megtalálja az ötletet, amit kicsúszni érzett a kezéből.

kulturpart_hu.jpgForrás: Huszárik Zoltán Alapítvány

- Sok anekdota kering róla filmes berkekben. Együtt kutatjuk fel ezeket a következő hetekben. Ízelítőül és ajánlóként mesélsz egyet?

- Persze. Beszélünk majd több egykori kollégájával a Csontváry stábjából, biztos többen is említik majd ezt a sztorit, de ellopom előlük. Taorminán forgattak, és volt egy pillanat, amikor apa megrekedt. Akkoriban egyrészt jóval szigorúbban kezelték a nyersanyagigényeket, elszámolásokat, helyszíneket, technikai szükségleteket; viszont hagyták az alkotót kijönni a gödörből, ha a forgatásnak emiatt állnia is kellett pár napig. Hogy a munka folytatódhasson, hogy ő összeszedhesse magát, állandóan kísérgette a stábból néhány ember. Imádta a gyönyörű ingeket. A városban sétálva egy ruhaüzletre bukkant. Kérte a többieket, hogy várjanak pár percet, amíg beszalad néhány darabért. Teltek a percek, a tízpercek, amikor valakinek gyanús lett, hogy apám felszívódott. Bementek tehát a boltba: apám sehol. Kiderült, hogy a tulajdonossal szövetkezett, aki kiengedte a hátsó ajtón. A naiv kollégák pedig kereshették városszerte, vajon hol iszik a kárukra egy pohár hideg bort.

- Apukám asztalán, amióta az eszemet tudom, volt egy képeslap apudtól. A jó tanácsa így szólt: Az alkoholba nem, csak az életbe lehet belehalni.

- Ez apu, valóban. Csodálatos alkotó volt, és remélem, hogy a június 21-én nyíló kiállításra válogatott grafikák megmutatják a sokszínű személyiségét.

 

Szakmák a múltból

Iszik, mint a kefekötő; búsul mint a juhász, sok bába közt elvész a gyermek... Közmondások, melyeket nap mint nap használunk, anélkül, hogy tudnánk, mindegyik egy-egy régi mesterséghez kapcsolódik. Olyan szakmákhoz, amelyeket ma már csak alig néhányan űznek. Kétrészes áttekintésünkben bemutatjuk azokat a foglalkozásokat, amelyek még nem tűntek el teljesen a múlt homályában, és külön bejegyzést szentelünk azoknak a népi mesterségeknek, amelyek évszázadokig virágoztak, de már csak hírből ismerjük őket.

Nagyanyáink ritka becsben tartották a harisnyákat. Ha véletlenül megsérült, elszakadt valamelyik, nyomban siettek a szemfelszedőhöz, aki egy gép segítségével hozta rendbe a harisnyákat, azaz felszedte a „leszaladt szemeket”. Maga a gép magyar találmány, de a tömegtermelés elsodorta a javítás iránti igényt, és világszerte bezártak az erre specializálódott műhelyek. Az utolsó budapesti szemfelszedő tavaly hunyt el.

 

forras_budapestvideo.jpgForrás: budapestvideo.hu

A műstoppolás ma már szintén ritkaságszámba menő szakmának számít. A vastagabb szövetruhákon keletkezett lyukakat a műstoppoló hasonló színű és vastagságú fonallal szőtte be. Habár a javítás egész közelről valamennyire látható volt, viselője még hosszú évekig hordhatta kedvenc darabját.

A divatnál maradva: a kalap eltűnésével a kalaposok is elmaradtak, pedig annak idején ez igazi úri szakmának számított. A tervezéstől a kivitelezésig és a javításig mindent vállaltak a mesterek, az egyedi fejfedők a megrendelő igényei alapján készültek. Az utolsó klasszikus kalapos dinasztiák egyike Pécsett működik.

Ha egy gomb leszakad, ma beszaladunk az első boltba, és veszünk egyet, vagy még gyakrabban patentra, cipzárra cseréljük. Nem véletlen, hogy teljesen eltűntek a gombkötőmesterek, akik szőrből vagy selyemfonalból készített gombokat. Nagyra értékelt mesterség volt, a fonott gombok az úri közönség körében is népszerűek voltak.

forras_fortepan.jpgForrás: Fortepan

 Az Akácfa utcában sétálva még rábukkanhatunk egy cipészkellékboltra. Pertlik, sámfák, lyukasztók, tágítók, ragasztók kínálják magukat a polcokról. Ez az üzlet e nagy múltú szakma egyik utolsó dinasztikus vállalkozása Budapesten. A suszterek és cipészek eltűnésével ezek a régen olyan fontos árucikkek is kikoptak a forgalomból.

Cipész és suszter: talán nem tudjuk, de két külön hivatásról van szó. A cipész elkészíti a cipőt, míg a suszter csak javítja. Mint oly sok más szakmában, itt is végig kellett járni a mesterré válás hagyományos útját. A susztertanoncok dolga könnyebb volt, hisz a javítás fortélyai egyszerűbben megtanulhatók, mint a készítésé. Ez utóbbinál a mester előbb megtervezte a lábbelit, a levett méretek alapján papírból mintát készített, majd kiszabják a bőrt. Először a cipő felső részét varrták meg, ez felkerül a kaptafára, amitől a lábbeli formát öltött, majd következett a talp, a sarok-, orr- és talpmerevítők. 

forras_mmm_magazin.jpgForrás: MMM Magazin

 Ma már a pipakészítés sem kézzel történik. Az a kevés mester, aki még ért a pipafaragáshoz, azt vallja, hogy az összes szerszám elfér egy nagyobb tolltartóban. A precíz munkához nem kell más, mint az egészen apró vésők, hornyolók, gyaluk, amelyekkel a keményfát meg lehet munkálni. A jó pipa titka pedig az apáról fiúra szálló tudásban: a faragásban rejlik.

Az online vásárlás korában hihetetlennek tűnik, hogy a mai piacterek árukészletét régen az ószeresek cipelték faluról falura. Minden hasznavehetetlen dolgot gyűjtöttek, az ócska ruhától a rongyokon át a csontokig bármit elcseréltek mások számára hasznos tárgyakra, edényre, borotvára, játékra, csizmára.

forras_fortepan2.jpgForrás: Fortepan

Régi filmekben még láthatunk szódást, tejes- és a jegesembert, akik napi rendszerességgel szállították a friss árut a megrendelőknek. Ma dobozban vesszük a tejet, de nem is olyan régen még minden reggel üvegben állt a frissen fejt tej a házak ajtaja előtt. Az ételek hűtéséhez szükséges jeget télen begyűjtötték és elvermelték, majd nyári hajnalokon kocsira rakta és lovasszekéren hozta a jegesember. A nosztalgia ugyan újraélesztette a szódavíz divatját, de ma már senki nem teszi az ajtónk elé a míves, színes üvegekbe palackozott, szódásüveggel teli faládát.

forras_szantograf_hu.jpg Forrás: szantograf.hu 

Matyó hímzés vagy kalocsai?

A Kéz|Mű|Remek. Népművészet. Nemzeti Szalon 2018 című kiállításon számos kézzel hímzett tárgyat láthat a nagyközönség. Vajon felismerik az ismerősnek tűnő minták közül, hogy melyik a messze földön híres matyó és melyik a kalocsai hímzés? 

Sokan összekeverik a két hímzést, pedig semmi közük egymáshoz. A matyó hímzés közel 200 éves múlttal rendelkezik. Mezőkövesd környékén terjedt el, leginkább az Alföld északi részén. Legjellemzőbb motívumai a szívrózsa, a cserfarózsa, a cipe – vagy cipő –, a madarak, a matyórózsa, a bimbók, a körök és a macskafark. A legenda szerint egyszer egy matyó legényt elvitt az ördög. A síró menyasszonynak azt szabta feltételnek, hogy ha visz az ördögnek egy tele kötény színes rózsát, visszaadja a szerelmét. Lévén tél volt az okos menyecskének jobb nem jutott eszébe: telehímezte a kötényét rózsával, és ezzel megmentette a kedvesét. A hagyomány szerint a mezőkövesdi lányok, de a legények is ezért viselnek a mai napig cifra kötényt az ördög ellen, és ezért lett a matyó hímzés központi eleme a rózsa. 

matyo4.jpg

Hogy az okos menyecske példáján okulva, vagy sem, azt nem tudni, de az íróasszonyok nemzedékeken át előre megrajzolták a mintákat, amit aztán a többi asszony kihímzett. A legismertebb íróasszony Kis Jankó Bori volt, akinek nagyapja, a híres szűcsmester még a 19. század közepe táján a női kisbundákat virágozta. Lánya, majd unokája is az ő műhelyében tanulta matyó szűcshímzés kompozíciós rendjét, színharmóniáját. Kis Jankó Bori alkotta meg a matyó rózsa legtöbb variációját, amiért állami kitüntetésben is részesült, emlékére háromévente hímzőversenyt rendeznek. 

matyo_kis_janko_bori.jpg

A hímzésekhez rendszerint fekete klottanyagot vagy fehér vászont, gyapjú- és gyöngyfonalat használtak. Eleinte lepedőszélre és ingujjra varrták a motívumokat. Az 1896-os millenniumi kiállításon lett a matyó hímzés országos hírű, ekkor a terézvárosi templomban népviseletbe öltözött menyasszony és vőlegény  mutatta be a matyó lakodalmi szertartást. Nemcsak ahímzés, de a mezőkövesdi lakodalmas is igen népszerű lett, ez utóbbi  ma is idegenforgalmi látványosság. Ettől fogva a hímzés és a ruházat egyre nagyobb felületét díszítették hímzéssel. Jellemzően piros, zöld, sárga, kék, fekete és lila színekkel dolgozzák ki a matyó mintákat. A gazdag múltnak és az egyedi motívumoknak köszönhetően 2012-ben a matyó hímzés is felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára. 

matyo1.jpg

 

A kalocsai hímzés nagyjából a matyóval egy időben, az 1860-as években fejlődött ki, legalábbis azóta követhető nyomon. Szemben a matyóval, a kalocsai két technikával készül. A lyukhímzést úgynevezett ütőfákkal nyomták elő, ezért a kalocsai hímzést az első előnyomda megnyitásának időpontjára datálják. A hímzett díszítések csak később jelentek meg a ruhákon. Itt a minták nem gondos tervezés nyomán születtek, hanem az íróasszonyok kék vagy lila festékbe mártott tollakkal, rögtönözve rajzolták fel a motívumokat. A kalocsai hímzést nem szűcsmesterséggel foglalkozó családok, hanem az asztalosok lányai vagy feleségei művelték, akik eredetileg a kékre festett bútorokat díszítették virágmotívumokkal. A matyót inkább falusiak viselték, míg a kalocsai hímzést inkább a városi lakosság számára készítették. 

Aki szeretne többet megtudni a matyó hímzés titkairól, látogasson el június 14-én 18 órakor a Műcsarnokba, a Talányos népművészet – hogyan fog kezet a matyó hímzés a kortárs kultúrával? című eseményre.

Ez kit érdekel – cetlik

A feladat egyértelmű: meg kell tölteni a teret műalkotásokkal. Mi számít műalkotásnak? Mi legyen a tematika? Ki segít megvalósítani az elképzelést? Elég vagyok én ehhez? Látom a máskor oly magabiztos tinédzserek arcán a tanácstalanságot és a várakozást. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel: önálló gondolatokat és ötleteket várnak tőlük.

 
A folyamatban az az legfurcsább, hogy semmi baj velük, hiszen amint kapnak egy hívószót, azonnal elindul a fantáziájuk és képesek a feladat megoldására. Jelen esetben ezt: írd fel egy cédulára, ami eszedbe jut, és ragaszd fel a falra. A cetlik tematizálása már nehezebb feladat, de néhány biztató szó elég, és máris működik. A rövid megjegyzéseket olvasva elgondolkozom: ezek a fiatalok tényleg ennyire társas magányban élnek? A feljegyzett gondolatok mindegyike azt tükrözi, hogy magukat csak individuumként tudják definiálni, annak ellenére, hogy csoportban dolgoznak.

A foglalkozás egyik legaktívabb résztvevője, Vidra Gergő vállalkozott arra, hogy reflektál az alkotói folyamatr

„Érdekesnek találom a különböző látásmódokat, amelyeket a kortársaim leírtak vagy kimondtak a cetlikkel kapcsolatban. Bevallom, mikor otthon átolvastam, nem értettem az átmenet és a csoportosított szavak/cetlik rendszerezését. Úgy érzem, próbálunk elindulni, de valamiért mindig visszatérünk ugyanarra a pontra, egy helyben toporgunk. Nem tudom, a többiek hogyan állnak egy ilyen foglalkozáshoz, de én abszolút szabadon gondolkodom, és megpróbálom a lehető legtöbbet beletenni magamból.”

29137050_10155719028474862_2008476863961235456_o.jpg

Gergő benyomása azért érdekes, mert abban pillanatban, ahogy a fiatalok az okostelefonokhoz nyúlhatnak, azonnal kinyílik a világ, és képesek együtt gondolkodni. Vajon mi lehet az oka? Ha nincs ott a másik, akkor nem ciki, hogy én máshogy látom a dolgokat? Ha van közöttük egy kütyü, akkor bármit bátran leírhatok? A mai negyvenes generációhoz képest ijesztőnek tűnik a mentalitásbeli eltérés. A kamaszok nem tudnak csapatban dolgozni, érvelni, vitázni, segítség vagy vezérfonal nélkül kommunikálni. Képtelen megvédeni az álláspontjukat, inkább visszavonulót fújnak. A legijesztőbb mégis az, hogy nincsenek tisztában az értékeikkel, a tudásukkal. Hogy mennyi lehetőséget használnak rosszul, vagy csak mennyivel több hasznot érhetnének el. Valahogy nem észlelik, hogy az internet korlátlan lehetőségeket kínál. Vajon miért? 

29186638_10155719028259862_2892465022779260928_o.jpg

 

És elérkezik a válságos pillanat: a határidő sürgetése. A kiállítótérnek meg kell telnie élettel, hiszen érkeznek a látogatók. Varázsütésre a fiatalok, akik eddig a maguk kis világába zárkóztak, csapattá kovácsolódnak és lélegzetelállító kiállítást hoznak létre a foglalkozást vezető művészetpedagógus, Bán Ildikó vezetésével. Érzékenyen válogatnak a művészek munkái között, igazán egyedi gyűjteményt hoznak létre. Bepillantást engednek a saját világukba, mintha végre megengednék, hogy a világ meglássa érzékeny tinédzserlelkük egy-egy szeletét. A programsorozat és a kiállítás által felvetett kérdésre: EZ KIT ÉRDEKEL? pedig ők is, a nézők is választ kapnak az immár teljessé vált kiállításukkal, amely május utolsó hetében látogatható a Műcsarnok#Boxban.

Táncházmozgalom

Táncházba járni ma divatos dolog, ennek ellenére sokan nem tudják, mit is takar ez a fogalom. Az ötlet a hetvenes években fogalmazódott meg. A Bihari Együttes tagjai úgy gondolták, a táncosok sokkal jobban élvezik a szabad táncot, mint a sokadszor ismételt koreográfiát. Ennek apropóján szervezték meg négy budapesti táncegyüttes részvételével az első táncházat 1972. május 6-án a budapesti Liszt Ferenc téren. És mivel a néptánchoz élő zene kell, a talpalávalót Sebő Ferenc és Halmos Béla, a népi hangszeres zene legismertebb és legautentikusabb hazai képviselői szolgáltatták. Az esemény nem várt érdeklődést váltott ki, így a Bartók Együttes akkori vezetője úgy gondolta: megnyitja a kapukat az amatőr táncosok előtt is.

varacskostanchaz-27.jpg

Tovább